A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Radisics Milán legutóbbi munkájának, a Water.Shapes.Earth című MÚOSZ Nagydíjas projektjének technikai hátterét mutatja be.

Hol és miért kezdődött

Az Adriai-tenger északi partja mentén, Olaszország partjain több nagy kiterjedésű lagúna található. Monfalcone közelében van a Soca, vagy ahogyan olaszul nevezik, Isonzo lagúnája, picit távolabb a Grado, aztán a Bibione, majd a legnagyobb, a több mint száz kilométeres Velencei-lagúna. Az egyikben repülve érdekes jelenségnek lettem szemtanúja: az érintetlen mocsaras rész izgalmas formákat, színeket rejtegetett, ugyanakkor a levegőből látható volt, hogy a térség nagyobb része már mezőgazdasági területté lett átalakítva. Ez egyfelől nézve szükségszerű, mert a föld populációja gyarapszik, és a megnövekedett igények kielégítésére több megművelt területre van szükség. Másfelől azonban ijesztő látni, hogy mára a mocsarak alig tíz százaléka maradt meg a maga természetes szépségében, mert a víz évről évre lassan, de biztosan tűnik el. Ebben a több millió éves természetes folyamat is szerepet játszik, de a globális felmelegedés és az emberiség felelőtlen cselekményei is gyorsítják ezt – ahelyett, hogy felelősséggel kezelnénk az életet adó forrást, mielőtt teljesen elsivatagosodna a bolygónk.

Így egy ponton találkozott a víz iránti passzióm, a természet szeretete, az új perspektíva és a repüléshez való addiktív viszonyom. A halastavakról szóló sorozatomban megismertem a vizes területek törékeny ökoszisztémáját – feltételeztem, hogy nagyban is hasonlóan zajlanak a folyamatok. Így a következő fél évet a víz evolúciójáról szóló projektnek szántam, amit Water.Shapes.Earth névre kereszteltem. Kezdetben a víz szépségét örökítettem meg, de az ember nyomait ebben a léptekben már nem lehet, és nem is akartam kikerülni, így a projekt újabb fejezetekkel bővült. Koegzisztencia, ipar, mezőgazdaság, szennyezés, gyötrelmes küzdelem és a víz száraz nyomvonalai – érdekes, eddig nem látott perspektívából.

Elképesztó látványok a perspektívaváltásnak köszönhetően

A Water.Shapes Earth projekt képei absztrakt hatásúak, ezt nem tagadom, de egyben azt is vallom, hogy dokumentumok. Dokumentumok, mert pont az van rajtuk, amit a terepen látok, vagyis ahogyan én látom. És absztrakciók is, mert az új, szokatlan ortogonális nézet, ahogyan még nem láttuk a földünket, kölcsönzi a képeknek azt a hatást, amitől az az érzésünk, mintha egy másik bolygón járnánk. Miért is van ez így? Megpróbálom elmagyarázni.

Igaz, hogy a légi perspektíva már önmagában is új és szokatlan rálátást engedélyez, de a tájképen így is megjelenhetnek olyan látványok, melyek miatt teljesen mást mutathat a kép, mint ami a valóság.

Az alábbi képpáron kitűnően szemléltethető ez a jelenség. Ahogyan a bal képen láthatjuk, a folyó színe a fehértől a világoskéken át egészen a sötétszürke különböző árnyalataiban pompázik a fénytörések miatt. A naplemente fénye visszaverődik a fűszálakon, így narancssárga színben tündököl. Elképesztő látványt nyújt, ugyanakkor nem tükrözi hitelesen a táj valódi karakterét, amit én látni, vagyis láttatni szeretnék. Minden olyan reflexió, ami a képet a klasszikus értelmezés alapján festőivé teszi, egyszerre tompítja is a valóságát. A tájkép veszít a jelleméből, a reális arca egészen addig a pillanatig rejtve marad, amíg a kamerát teljesen lefelé fordítva fölé nem magasodok.

Az újszerű, légi perspektíván is tekertem egyet, és a tájat többnyire ortogonális nézetben, azaz a föld felszínére merőlegesen fotózom. A jobb oldali képen látható, hogy így már egészen máshogy néz ki ugyanaz a folyópart. A két kép között időben csak pár perc különbség van, de a perspektívaváltás teljesen új látványt eredményezett. A növényzet kékes-zöldes, a víz zöld, és a naplemente tompa fényei is kellemes hangulatot kölcsönöznek a képnek. Mindennek köszönhetően nehezen beazonosítható, már-már másvilági látvány jött létre.

A Water.Shapes.Earth képei pont ezért mozognak az absztrakció és a dokumentum határán. Ez nehezíti az értelmezésüket, de vallom, hogy ezáltal mélyebb értelmet is kölcsönöz a képeknek, az általuk hordozott mondandónak.

Az új perspektíva új rálátást biztosít, amelyből új visszajelzéseket kapunk, ezek pedig – remélhetőleg – cselekvésre ösztönöznek bennünket

A képek első blikkes értelmezése nehezebb feladat elé állítja az agyunkat, de a technika elterjedése idővel segít a befogadási folyamaton. Terepmunka során mindig készítek képet „normál” rálátással is, így az alábbi képpárokon szemléltetem, mekkora különbség jön létre a perspektívaváltással.

Térkép

Gyakran megkapom a jogosnak tűnő kérdést: „Hogyan találom meg ezeket az izgalmas helyszíneket?” A válasz egyszerű: rengeteg órányi kutatással a műholdas térképeken!

A kezdeti lelkesedés során gyorsan rájöttem, hogy csak úgy felrepülni egy helyszínen és „szétnézni” a drónra szerelt kamerával nem hatékony munkamódszer. Élménynek jó, de a több mint húsz perces repülési időben a hatékonyság a prioritás, így minden egyes repülést érdemes előre megtervezni.

Bár vannak helyek, amelyeket régebbről ismerek, miután a téma kialakult a fejemben, a fotózott helyszínek nagyobb részét a Google Earth segítségével találtam meg. Kiválasztok egy-egy régiót, főleg a lagúnák környékén, majd pásztázom a műholdas képeket a drón kamerájához illő léptékben. A több órányi kutatás során, ha találok valami igazán lenyűgözőt, ami ráadásul beleillik a projektbe, bejelölöm, majd folytatom a keresést.

Az így talált és megjelölt helyek környékét később még jobban megvizsgálom, hiszen ha már kimegyek a helyszínre – a produktivitás jegyében – szeretnék minél több fotót készíteni. A következő fázis a helyszínek közti terület megvizsgálása, hogy az utazás ne legyen unalmas, és megörökítsem az érdekességeket, ha már arra járok. Ha ezekkel megvagyok, akkor útnak indulok a csillagokkal teletűzdelt térképen. Persze ezeket a terveket az időjárás gyakran felülírja, mert van, hogy nagyon erős a szél, köd csapódik ki a napkelte pillanataiban, vagy épp a fényviszonyok nem a legmegfelelőbbek. De akkor jön az „újratervezés”, ami még izgalmasabbá teszi az alkotási folyamatot.

Az ritka, hogy egy helyszínen elsőre olyan képet készítsek, amellyel elégedett vagyok. Két repülés a leggyakoribb, de van, hogy ennél is többször megyek vissza egy-egy helyszínre. Az elsőn felderítem a terepet, majd kielemzem az elkészült képeket, miközben töltődnek az akkumulátorok a közeli kávézóban, ahol külön élmény látni a helyiek életet. Így a második alkalommal a legjobb fényekben, a nekem legjobban tetsző kivágást keresem.

A víz folyamatos mozgásának köszönhetően az is gyakran megesik, hogy odaérve már nem azt látom, amit a Google pár éve lefotózott. Ez jelentheti azt, hogy az adott téma teljesen eltűnt, de van, hogy az idő múlásával csak még szebb lett. Így a pontos tervezés elengedhetetlen, de a rugalmasság mindig jelen kell hogy legyen, mert akad olyan téma is, amit a térképen nem vettem észre.

Egy alkalommal Izlandon az utam egy farmon át vezetett. A terület tulajdonosa a traktorban ült a fiával és szedték be a fehér retket. Engedélyt kértem tőle, hogy átgyalogolhassak a területén. Gond nélkül rábólintott, de hozzátette, hogy hiába megyek oda, mert arra nincs semmi, csak a folyó. Ez nem zavart, inkább megerősített, így amikor visszatértem, megmutattam neki az eredményt a tableten. Nem hitt a szemének, majd az első kérdése az volt, hogy ezt én honnan tudtam. Egyból kialakult a barátság, meghívott egy kávéra, bemutatott a családtagjainak,  körbevezetett a farmon, láttam, hogyan szelektálják, mossák a retket, hogyan csomagolják azt, mielőtt kiszállítják a helyi hipermarketekbe. Boldog vagyok, hogy polihisztorként tovább szélesedett a látóköröm, és hogy a fotózások során olyan emberekkel találkozhatok és olyan élményekben van részem, amit másképpen nem igazán lehet megszerezni.

Óriási felbontás – nagy részletgazdagság

A terepmunka során gyakran találkozom olyan tájakkal, amelyek óriási méretük miatt beláthatatlanok vagy épp annyira megtetszenek, hogy nagy felbontásban is meg szeretném örökíteni, akár több méteres, részletgazdag, galériákban is élvezhető nagyítások formájában. Erre azt a megoldást eszeltem ki, amit csak fűnyíró technikának vagy pásztázásnak becézek.

Ennek az a lényege, hogy az elején a tájról készítek egy felvételt, amely magában foglalja a látványt, hogy meglegyen egy kockán a táj és lássam a nekem tetsző képkivágást. Ezzel alapvetően elégedett vagyok, vagyis megvan a jó kép a pályázatokra vagy egyéb felhasználásra, de ennek a felvételnek húsz megapixel a mérete. Én ennél gyakran többet szeretnék.

Ezért látva a kívánt kivágást, stratégiailag meghatározott pontokra repülve készítek négy-nyolc-tizenkettő vagy akármennyi felvételt, amiket később panoráma szerkesztővel egymásra fűzök Photoshopban. Ezzel brutális, akár 140 millió pixeles képfelbontást is elérhetek, és olyan részletgazdag nagyításokat mutathatok be a kiállításokon, amelyeken még a fűszálak, a madárfészkek, az emberi lábnyomok is jól kivehetőek. Pár kivételtől eltekintve a képek többsége négyzet kivágásban készül, pusztán mert kedvelem ezt a formátumot, és talán jobban passzol a fotók absztrakt, festői megjelenéshez.

Hallom is a kérdést, hogy ez mennyi munka. Igen, nem tagadom, rengeteg. Sok idő körbefotózni egy területet több kivágásban, rengeteg időt vesz igénybe az utómunka, sok háttértár kell… de van energiám, tökéletességre törekszem és közben minden percét élvezem a folyamatnak.

A sok energia pedig a produktivitásra is kihat ilyenkor: a gyűjteményben jelenleg már kétezer (!) nagy felbontású kép van, így olyan gyönyörű nagyítások készülnek, amelyek beszippantják a nézőt, aki perceket tölt a kép előtt, újabb és újabb részleteket és elemeket fedezve fel. Ez az élmény, hogy megoszthatom a saját látásmódom, és ezzel újat mutatok az embereknek, minden erőfeszítést megér.

Az overlapping technikát előszeretettel használom, de azért vagyok annyira kocka: a repüléseim nyomai gyakran a szúnyog mozgására emlékeztetnek, ilyenkor rengeteg sima, egykockás felvétel készül.

Werk, vagyis a terepmunka

Azt a kérdést is gyakran megkapom, hogy ilyenkor hol alszom? A terepmunka során minden a fotózásnak van alárendelve, így nem szeretem vesztegetni az időt szálláshelyek keresésével. Az előre foglalás sem működik, mert nem tudom, melyik helyszínen mennyi időt töltök el. Így két útközbeni panzió közt marad a sátrazás, méghozzá a legjobb helyeken: a mocsár közepén, ahol hajnalban vár a téma, a tengerparton, vagy ha úgy alakul akkor az autóban kialakított lakosztályban. A fáradtságnak nyoma sincs: az alkotással járó adrenalin pörget, és amikor nagy körutazáson vagyok, mindennap nyolc órát alszom, nyolc órát vezetek és durván négy órát fotózok reggel és négyet a naplemente során.

Mint korábban említettem, a felkészülés legfontosabb része a műholdas kutatómunka, ugyanakkor a terepen folytatott kutatás is pótolhatatlan. A helyiekkel beszélgetve, nemzeti parkok őreivel társalogva rengeteg háttérinformációt tudok meg, ami fontos a képek elkészítése során és az egész projekt szempontjából is lényeges.

Néha napokat töltök egy-egy helyen, a jobb fény vagy időjárás reményében, így a helyiek már megismernek, a kávézóban előre készítik a kávémat. Olykor felveszem a helyiek szokásait, igyekszem átérezni a hely szellemiségét, ezáltal is próbálok a témához közelebb kerülni, mint azt Capa is mondta.

Vagy másképpen fogalmazva, az angol mondás szerint: amikor Rómában vagy, tedd azt, amit a rómaiak is tesznek. Így Don Quijoteként hiába kerestem a vizet a száraz Aragon régióban Spanyolországban; Zermatterként megmásztam a Matterhornt Svájcban; gondolásokkal jártam a Velencei-lagúna szigeteit; jártam Azerbajdzsánban az ország két szimbóluma előtt; Izlandon a kötött sapka és a fehér szakáll pedig nélkülözhetetlen védőelemek voltak a nulla fok körüli nyári hőmérsékletben.

Radisics Milán Hogyan formálja a víz a Földet című, MÚOSZ Nagydíjas sorozata teljes egészében megtekinthető a 37. Magyar Sajtófotó Kiállításon, amely 2019. május 12-ig látható a Capa Központban.