Szilágyi Lenke: Fotográfiai inspirációk

A hónap alkotóját arra kértük, hogy szubjektív szempontból mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben figyelmét felkeltő fotográfust, illetve sorozatot, akik/amik nagy hatással voltak rá.

Sebastião Salgado

Körülbelül 1985-ben, Párizsban láttam meg egy képeslapot, ami azonnal kiugrott a többi közül, meg is vettem. Egy Sebastião Salgado nevű fotós készítette, akiről addig nem hallottam semmit, de jól megjegyeztem. Később több kiállítását is láthattuk itthon, ez a kép az Other Americas című  sorozatának egy darabja volt. Számomra az a csodálatos a képeiben, hogy bár ez egy dokumentáló műfaj – és amikor nagy tereket fog be, sokszor tömegek vannak rajtuk –, de még a természetfotóin is mindig van valami szinte színpadias elrendezettség, nyoma sincs véletlenszerűségnek, egyszerűen minden a helyén van.

Sebastião Salgado: Ecuador, 1982 © Sebastião Salgado/amazonasimages.com
Sebastião Salgado: Mexikó, 1980 © Sebastião Salgado/amazonasimages.com

Ma már egy élő legenda, és persze az életművének van egy nem fotográfiai része is, amit Wim Wenders filmjéből ismerhetünk. Miután megjárta az emberiség nagy drámáit, (Migrations, Exodus, Sahel: The End of the Road, Gold, Kuwait)  belebetegedett, felállt, és az életet választotta. Belevágott két nagy projektbe, a Genezis fotóesszébe, és egy kipusztított erdő visszatelepítésébe,  ami szintén példamutató az egész emberiség számára, most, mikor csak siránkozunk a természeti értékek pusztulásán, de kevesen tesznek is azért valamit, hogy regenerálják az elvesző területeket. Nagy élmény volt minden kiállítása, ahol nagy méretben is láthattam a képeit.

Sebastião Salgado: Kuwait, 1991 © Sebastião Salgado/monovisions.com
Sebastião Salgado: Kuwait, 1991 © Sebastião Salgado/monovisions.com
Sebastião Salgado: Kuwait, 1991 © Sebastião Salgado/monovisions.com
Sebastião Salgado: Indonézia, részlet a Genesis című sorozatból, 2008 © Sebastião Salgado/loeildelaphotographie.com

Ragnar Axelsson

Ragnar Axelsson, izlandi fotós, szintén fekete-fehérben dolgozik. Izland a természetfotósok paradicsoma, nyilván rengetegen fotózzák, hálás téma. Az odalátogatók leginkább turisztikai szempontból látják az országot.  Az ő költői képei egy szikárabb világot mutatnak, ahol nem a táj szépsége, egzotikuma dominál, hanem az ott élők küzdelmes harca ezen a kopár vidéken. A Behind the Mountains és a Faces of the North képei az Északi-sarkvidéken és az Atlanti-óceánon élő gazdák, vadászok és halászok életét mutatja be.

View this post on Instagram

Sigríður Ragnarsdóttir lived alone at the Hrafnabjörg farm in Lokinhamradalur valley, where she was born and bred. She reminded me of Greta Garbo. Her father was the most substantial sheep farmer in the West Fjords in his day, and Hrafnabjörg was then a large farm. Early on, Sigríður took an active role in the farm and developed a keen eye for sheep. When her father died in 1960, she took over with her brother and mother. Sigríður survived them both and lived alone with the sheep for nearly two decades until she moved to Reykjavík, where she died in 1998. Lokinhamradalur is a striking country. Towering over everything is Mount Skeggi—which Sigríður wasn’t too fond of; she lost many a ewe to the mountain. “I like to give that goddam Skeggi the stink eye,” she said. “He’s taken sheep from me.” The mountain is green right up to the summit since it’s richly fertilized from the top down by the resident birdlife. Because the sheep follow the vegetation, they tend to get themselves stuck at the top. Unfortunately, there’s often no way to help them. One of Sigríður’s ewes once got herself stuck on a ledge visible from the farm, but it was simply impossible to reach her; Sigríður had no choice but to watch her up there for months. It was early October when the sheep got stranded, and she was last seen the following February. Then came a storm, and when it cleared the ewe was gone. Sigríður Ragnarsdóttir never got her license and never owned a car. The same goes for her neighbor. There are two farms in Lokinhamradalur, Hrafnabjörg and Lokinhamrar, and only 500 meters between the farmhouses. At Lokinhamrar lived a man all by himself, Sigurjón Jónasson, who was the same age as Sigríður. When asked if it wouldn’t make sense to merge the two farms, Sigurjón said it would be impossible: while he and Sigríður got along well, the same couldn’t be said for their dogs. — From the 2nd edition of the book Faces of the North.

A post shared by Ragnar Axelsson (@ragnaraxelsson) on

View this post on Instagram

Every fall the farmers from Holt and Landssveit gear up for the annual roundup at Landmannaafréttur. For about a week, they live in the mountains: riding through countless ravines and canyons, over hill and dale, and driving their herds to the roundup. The main command post is at Landmannalaugar, where the stockmen enjoy the greatest luxury of any roundup in Iceland: at the end of the day the weary workers can soak in geothermal pools set against one of the country’s most stunning backdrops. Many conversations are had in the pitch dark, under a starry sky where the expanse of the heavens seems almost within reach. One evening, a meteor came hurtling down through the night sky and disappeared behind the mountains. The stockmen just looked on, unmoved, until one broke the silence: “I’d say that star landed somewhere around Hattver. We’ll take a look tomorrow in the daylight.” In the dark, only a few could see the grin on his face. Then a beat of silence—high drama—before everyone burst out laughing. The next morning, the stockmen head out again to herd. From Landmannalaugar onward, Jökulgil canyon fills the view. The stockmen ride in on horseback since they have to zig-zag across the Jökulgilskvísl river eighteen times as it winds in countless twists and turns between banks before reaching the canyon floor. The ride into the canyon is like a trip through a dream world. The cliff formations suggest hulking monsters and trolls and the vivid colors of the rock face, transformed by geothermal heat, are hypnotic. It is actually the floor of a massive caldera from a central volcano, 40 kilometers in diameter. Therefore, it is no wonder that signs of volcanic activity and geothermal heat can be seen all over the area. Shouts, calls, and dog-barking echo through the canyon as the stockmen run in and out of every nook and cranny looking for sheep. As the day comes to a close, the herd is driven back down the canyon. It’s no walk in the park to get the sheep to cross the river again and again. At times like these it’s good to know that once the animals are put away, you can soak yourself in a geothermal pool and gaze upon the universe. #iceland #leica #

A post shared by Ragnar Axelsson (@ragnaraxelsson) on

Nem csak Izlandon, hanem az északi sarkvidék más tájain, Grönlandon, Norvégiában is dolgozott. A The Last Days of the Arctic-ban a globális felmelegedés veszélyeire igyekszik felhívni a figyelmet. Nemrég megjelent egy könyve a gleccserekről (Glaciers).

View this post on Instagram

The new Glacier book is for sale on Qerndu.com

A post shared by Ragnar Axelsson (@ragnaraxelsson) on

Egy átlagembernek nincs túl sok lehetősége eljutni ezekre a helyekre, miközben egyre több szó esik az olvadó jégről, így ez egy kicsit elvont, távoli fogalom lehet. Ezek a képek a jég absztrakt formáinak végtelen változatosságáról, szépségeiről szólnak. Emberek nem szerepelnek benne, tulajdonképpen a méretarányok sem derülnek ki. Jégbarlangok és légi felvételek a hegyektől a tengerekig, közelről és nagy távlatokban. Izland nem csak a jég, hanem a vulkánok országa is, ami még különlegesebbé teszi ezt a tájat, ahol a hamu és a jég találkozásának egyedülálló rajzolatai jönnek létre.  Sajnos amiatt is aktuális a téma, hogy rövidesen már csak emlékművek lesznek ezek a képek.

View this post on Instagram

Runes Nr. 18 from the book Glacier.

A post shared by Ragnar Axelsson (@ragnaraxelsson) on

View this post on Instagram

Lagoons Nº 2 from the book Glacier.

A post shared by Ragnar Axelsson (@ragnaraxelsson) on

View this post on Instagram

Caves Nº 1 from the book Glacier

A post shared by Ragnar Axelsson (@ragnaraxelsson) on

Magyar Ádám

A kortárs magyar fotográfia se maradjon ki: Magyar Ádám is egy utazó fotográfus, ugyanakkor tervező informatikus is. Megtervezett és el is készített egy kamerarendszert, amivel a nagy metropoliszok életéről készít látleleteket. Ez egy réskamera, amit egyszerű nyelvre lefordítva leginkább egy szkennerhez lehet hasonlítani, mivel nem egy ponton keresztül, hanem sávban érkezik be a fény.

Magyar Ádám: Cím nélkül (részlet a Városi átjárók című sorozatból), 2007 © Magyar Ádám/pecsiosztondij.capacenter.hu

Így nagyon technikai dolognak hangzik, és az is, hiszen évek munkája van benne, viszont a végeredmény, amit látunk, mégis költészet. Fontos számára a kép esztétikája, és az valóban rendkívüli. Tömegek áramlanak a nagyvárosok metróvonalain, és ennek a technikának köszönhetően méteres képeken hihetetlen részletgazdagságban tárul fel az idő egy-egy szelete a térben. Nagyban érdemes megnézni, sajnos az interneten ez nem jön át.  Furcsán szomorú képek ezek. Vadidegenek szorosan összepréselve, mégis mindenki a saját magányában elmerülve. Olyan pillanatok ezek, amikor nincs esemény, nem történik semmi, csak átmenetileg, véletlenszerűen vannak ott, ahol vannak éppen az emberek, nem néznek egymásra, csak kitöltik az időt várakozással. Nagy sebességű, ipari kamerával felvett videók is vannak Magyar Ádám weboldalán, szintén metróállomásokról, a beérkező vonatról felvéve,  ahol a várakozók szoborrá dermedve állnak, csak a tér mozdul el körülöttük. A Youtoube-on már 3D-ben készült videó is van erről. Ám a hatóságot nem hatja meg a művészet, New Yorkban pénzbírságot kellett fizetnie tiltott állványhasználatért (ami egyébként itthon sem megengedett a metró területén, ahogy azt nekem is volt szerencsém megtudni).

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük