A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve sorozatot, akik/amik nagy hatással voltak rá.

A bejegyzésben látható képek egy része a nyugalom megzavarására alkamas lehet!

Későn kezdtem, de több mint harminc éve fényképezek, remélem, nemcsak a magam örömére. Mielőtt a fotográfiával kapcsolatba kerültem, a kép, készüljön bármilyen technikával, mindig vizuális örömöt jelentett számomra. Anyám már kicsi koromtól kezdve rajzolt, meséket és regényeket olvasott nekem, Andersenen nőttem fel. A „beszélő tárgyak” Csalóka látszat munkám modelljei. Az általános iskolában fantasztikus rajztanárom volt. Hatására állandóan rajzoltam, festettem, Az én múzeumom sorozatot gyűjtöttem. Tehetségesnek tűntem, Új-Delhiben a gyerekrajz világkiállításon még első díjat is nyertem. Felvételiztem a kisképzőbe, de nem vettek fel. A helyi gimnáziumban aztán nem foglalkoztam többé a rajzolással, de a képek szeretete nem múlt el, megmaradt. Amikor megismertem Stalter Györgyöt, ő már régóta fényképezett, tagja volt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, megmutatta nekem korai, az esztergomi cigánytelepen készült első fotóit. Ezek a képek megérintettek.

Az ő hatására kezdtem el fényképezni és vállalni az addig megtagadott, elhallgatott származásomat. Mielőtt fényképezőgépet vettem a kezembe, hamar kiderült mindkettőnk számára, vizuálisan érzékeny vagyok – képekben látom a világot. Érzelemvezérelt ember vagyok, a mai napig szinte újra kell tanulnom a fényképezést, ha új munkába kezdek. Nem a technika, hanem a kép jelentése a fontos számomra. Szeretem a profi módon laborált, analóg fényképet, a régi családi fotókat, számomra időutazás az archaikus technika, ezer egyéni út vezet odáig, hogy ki, milyen módszerrel jut el a képig.

Fényképek közt telt az életünk, a férjem fotósorozatait közösen szerkesztettük, megismertem a hazai kortárs fotográfiát és fotósokat. Nagyon sok fotóalbumunk van, a fotótörténet klasszikusai, a kortársak munkái: August Sander, Diane Arbus, Richard Avedon, Josef Koudelka, Robert Mapplethorpe, Nan Goldin – hosszan sorolhatnám, ki mindenki hatott rám, hogy aztán munkáimban látens módon megjelenjenek. Arbus után szabadon mondhatom, „zavaromban fényképezek” én is.

Kedvelem Jacques Henri Lartigue humorát, engem azonban a kiszolgáltatottak iránti együttérzésem és a szorongásaim késztetnek fényképezésre. Tulajdonképpen minden munkám „terápiás fotó”.

Ha képet csinálok, nem egy konkrét fotó jut eszembe, talán csak a hangulata, jelentéstartalma. Amikor a roma telepeken fényképeztem, nem Koudelka-szerű képeket akartam csinálni. Arra törekedtem, akkor és most is, hogy létrehozzam a saját, rám jellemző képi világomat. Egyik fotóm mégis parafrázisa az övének, tisztelgés Koudelka előtt.

A Privát képekben is fotó-előképek motiváltak, általuk mertem megmutatni a betegségnek kiszolgáltatott testemet. Robert Mapplethorpe szembenézett a halállal, szinte az utolsó pillanatig fényképezte magát.

Richard Avedon öregedő apjáról készített portrésorozatából merítettem erőt és bátorságot, hogy anyámat a fényképezőgéppel kísérjem végig élete utolsó szakaszán.

A kórházban eltöltött hosszú évek tapasztalatából következett, hogy Andres Serrano A Morgue című sorozatának halottasházban készített fotói is nagy hatással voltak rám. Harsány színekkel elemeli, egyfajta teatralitással töri meg a halál tabuját, minél tetszetősebb látvány kialakítására törekszik, furcsa ellentétet teremt az erőszakos cselekmény következtében beállt halál és a halott ábrázolása között.

Éles kontrasztban áll Tímár Péter Gyász című sorozatával. Kendőzetlen, drasztikus dokumentarista valóságábrázolása mellbevágó: mivé leszünk, mi lesz a holttesttel, ha bekerül egy embertelen rendszerbe? Felidézi bennem Ladislav Fuks Hullaégető című regényéből készült filmet, a hétköznapi fasizmus emberarcú megtestesülését.

Urbán Tamás mentősökről készült anyagából számomra a legmegrázóbb fotó: az Orvostani Intézet pincéjének halálfolyosóján négy kisgyermeket, füstmérgezésben megfulladt testvéreket tolnak a prosecturára.

A kiszolgáltatottság, a gyermekek halálának látványa, különösen, ha erőszakos, nehezen feldolgozható. Egy társadalom érzékenysége a mások szenvedése iránti együttérzésben nyilvánul meg. Hogyan bánunk az öregekkel, gyerekekkel, állatokkal, halottainkkal.

Kerekes Gábor nagyon közel állt hozzám. Archaikus, nedves kollódiumos negatívra kontakt technikával készült utolsó munkája felkavaró, szisztematikus felkészülése a halálra, számomra is megrázóan időszerű volt.

Sally Mann Body Farm című sorozat a lebomló testek természetbe olvadását, férje izomzatának sorvadását dokumentálva teszi elviselhetővé az elmúlás felett érzett fájdalmat. Eltávolodva a személyestől, objektív megfigyelőként teszi a dolgát. Az Immediate Family fotóin a gyermekei meztelenségét megmutatva nem a kiszolgáltatottságot, hanem azt a nyílt, meghitt, érzéki szexualitást tárja elénk, amit a kezdetektől magában hordoz a testünk, amely azonban a belénk nevelt tiltások, tabuk miatt gyakran sérül, hogy aztán idővel elenyésszen.

A saját és anyám testének lemeztelenítése, az én privát fotóim is „közvetlen családtörténetek”. Egy külföldi kiállításon a már elfogadott Más Világ fotóimból a pedofília veszélyeire hivatkozva letiltották az egyik kedves fotómat. Úgy gondolom, aki ezeket a képeket pornográfnak látja, a saját előítéleteit, félelmeit vetíti ki.

Számomra sosem a primér látvány, a valóság a fontos, hanem az, amit a kép magában rejt, ami mögötte van, az asszociációk sorozata, amit elindít bennem. Bárkit, bármit leképezünk, elsősorban az alkotó személyes világlátásáról, értékrendjéről, felelősségéről szól – hogy él-e vagy visszaél az adott helyzettel, a kapcsolatról, amit létrehoz a fényképen megjelenő személlyel, állattal, tárggyal, tájjal.

A többi már a befogadó megszerzett tudásán, érzelmein, hangulatán, előítéletein múlik. Magán átszűrve újra megteremtheti a látványt, és az már az ő, a saját képe lesz.