A Bédekker – fotós beszámoló a nagyvilágból című programsorozat célja, hogy fotográfusok és fotográfiával foglalkozó elméleti szakemberek a saját utazásaik során készült képek vetítésével párhuzamosan meséljenek élményeikről.

2019. április 3-án Schumann Bianka és Makrai Péter voltak a Bédekker vendégei.

Schumann Bianka és Makrai Péter: Sokat gondolkodtunk, hogy miként sűríthetnénk egy órába azt a rengeteg élményt, amely egy év alatt ért minket, ezért megpróbáltuk kiemelni azokat a dolgokat, amelyek a legnagyobb hatással voltak ránk.

Egy kedves ismerősünktől hallottunk az egyéves Darmasiswa egyetemi ösztöndíjról, amely során különböző képzésekre lehet jelentkezni. Ezen a programon vettünk részt, 2017 augusztusában indultunk el és jutottunk el Jáva szigetére, Yogyakarta városába, melyet délről a gyönyörű, homokos Indiai-óceán, északról pedig több aktív vulkán ölel körbe.

Nem nagyon tudtuk, hogy miként kell nekiindulni egy egyéves útnak, de nagyon sokat készültünk, olvastunk a témában. A megérkezésünk után az első két percben megdőlt minden ezzel kapcsolatos elképzelésünk: amikor tátott szájjal és remegő lábakkal vártunk negyedórát, hogy átkelhessünk az út másik oldalára, akár van zebra, akár nincs. De inkább nincs. Vagy, amikor még a budapesti kanapén ábrándoztunk arról, hogy a ház, amiben az elkövetkezendő egy évet töltjük és az otthonunk lesz, az több száz, több ezer másik élőlény otthona is még.  Az egy év alatt ez volt az egyik legnagyobb kihívás: megszokni a házat az összes bentlakójával együtt.

Szerencsések voltunk, hogy nem kellett lakást keresni, mert ezt az egyetem nem biztosítja, de egy korábbi ösztöndíjastól megörököltük a házat, és egy motort is. A kis fürdőnknek nem volt teteje, és bár elsőre nem úgy tűnik, de ez egy nagyon jól felszerelt indonéz lakásnak számít, mert volt hűtőnk, vécénk, meleg vizünk. Ez nem minden indonéz ház alapfelszerelésébe tartozik bele.

Nagyon megtetszett nekünk, romantikusnak találtuk a házat, a környezetet, csak hát a kígyók, békák, bogarak és egyéb állatok…A másik nagy kihívást az esős évszak jelentette. Volt hátulütője annak, hogy folyóparton laktunk: elárasztotta a házat az árvíz, sokkoló volt a derékig érő víz a házban.

Az ösztöndíj keretében iskolába kellett jártunk. Az épületek nagyon nyitottak, alig van valami lezárva. Volt olyan osztályterem, aminek ablaka sem volt. Az iskola parkolójában szinte csak motorok voltak.  Tömegközlekedés nem nagyon van, ezért szinte mindenki motorozik.

Gasztronómiáról nem nagyon terveztünk beszélni. Számunkra nem ez volt az erőssége az ottlétünknek. A környező országok konyhája jobban tetszett.

A mindennapokban sok megszokhatatlan dolog volt. Például az elvitelre kért italokat és ételeket nejlonzacskóban kapod. Az elfogyasztás után a legtöbben ezt a műanyagot még csak nem is a szemetesbe, hanem csak úgy, a földre dobták.  Az emberek az utcán esznek, nagyon sok a mozgó árus. Egyszerű enni, látod, hogy mit készítenek, mit eszel meg.  Az összes piacon lehetett kapni színesre festett kiscsibéket, amiket a gyerekeknek vettek a szüleik játéknak.

Voltunk élhetetlen városokban is, Yogyakarta nagyobb, nyitott, izgalmas város. Speciális régió, ahol a szultán uralkodik. Jáva a világ legsűrűbben lakott szigete, ez látszik is az épületek és járművek mennyiségén. Északi és déli részre osztják, az északi rész zsúfoltabb, modernebb, sok a pláza. A déli rész vidékiesebb, több a művészeti program.

Az éjszakai és kulturális élet nagyon pezsgő. Hamar besötétedik, sok a koncert, kiállításmegnyitó. A vallási előírások miatt nem isznak alkoholt. A szociális kapcsot a közös evés, teázás és cigizés jelenti.

Nincs olyan dolog, amit motoron ne tudnának elszállítani. Láttunk kétszer kétméteres matracot, öttagú családot… szinte elképzelhetetlen, amit a motorjaikon csinálnak.

A környéken sok agyagművész és szobrász él. Rengeteg díszítőelemet, cserepeket, használati tárgyakat vagy hindu és buddhista szobrokat készítenek. Több valláshoz van kötődésük, ezért jól megférnek egymás mellett a különböző elemek, nem csinálnak problémát belőle.

S. B.: Gyönyörű a környezet, nagyon dús a növényzet. Yogyakartának két világhírű jelképe van, az egyik a Borobudur, a világ legnagyobb buddhista sztúpája, amit a dzsungel közepére építettek. Igazából sok szót nem szeretnénk rá áldozni, mindenki olvassa el a Wikipédián, hogy mi is ez valójában. A másik a Prambanan, egy óriási hindu templomkomplexum, mindkettő nagyjából ezer évvel ezelőtt épült.

M. P.: Ezt azért hoztuk föl, ezt a két helyet, mert ennek kapcsán szeretnénk mutatni pár képet a szelfizésről meg a kamerázásról, illetve a képek készítésének ottani kultúrájáról. Mind a két helyszínre nyitásra, reggel hat órára mentünk. Mi személy szerint csak azért, hogy jók legyenek a fények, de utólag beláttuk, hogy máskor nem is nagyon lehet ezt a két dolgot megnézni. Ha az ember turistaként megy oda, akkor ez egy nagyon kedves és hízelgő dolog, hogy akarnak vele egy-egy közös képet csinálni, de ez egy év leforgása után több, mint idegesítővé vált, annyi kép készült rólam, mint egész életemben soha és egyiket sem fogom viszontlátni. Erre a két helyszínre például konkrétan iskolabuszokat vittek, hogy a gyerekek angolul beszélgethessenek külföldiekkel, és nekiálltak meginterjúvolni. Nem azért mentek oda, hogy megnézzék azt a templomot, hanem, hogy fehér emberekkel beszélgethessenek.

S. B.: Habár 2019 van és Yogyakartában rengeteg turista van – bár nem annyi, mint Balin, de itt is egyre több –, mégis még mindig él bennük egyfajta „fehér kultusz” és így hatalmas megtiszteltetésnek érzik, ha fotózkodhatnak veled és ilyen elképesztő helyzeteket szültek ezek.

M. P.: De amúgy nagyon kedvesek. Biának mindig dicsérték a haját, a szemét. Kékszemű emberek nincsenek ott, úgyhogy az csodálatos dolog, és amúgy sincsenek kibékülve a nők a bőrük színével, mindenki fehéríti magát. Minden krém meg kozmetikum tele van fehérítővel, rá van írva.

S. B.: És amikor meséltük, hogy itt meg mindenki szoláriumba jár…

M. P.: Ezt abszolút nem tudták földolgozni, de mi se.

S. B.: Mi az, hogy szolárium? Ilyen van, hogy befekszel egy gépbe és akkor lebarnulsz? Úgyhogy ők meg nagyon erősen fehérítenek.

M. P.: Még pár szót a helyi viseletről, ami nem olyan, mint a matyó hímzés és nem a kilencvenéves nénike hordja csak, hanem abszolút a mindennapok része. Ez a batikolás, ami kifejezetten Jávára meg Yogyakartára jellemző. Most a pontos készítésébe nem megyek bele, de azért ez egy jóval bonyolultabb metódus, mint az általunk ismert hippi, goás arcok által hordott izé… megmerítjük az összecsomózott pólót a festékes vödörben és akkor lesz rajta egy paca…

S. B.: Más kategória…Munkába, estélyre, hivatalos eseményekre, mindenhova ezt veszik föl, és nagyon kedvelik, hogyha a turisták is ebben járkálnak, erre nagyon-nagyon büszkék.

M. P.: Amikor az ott-tartózkodási engedélyemet kellett intézni, én is mindig fölvettem, ez egy jó pont volt, egy jó kezdés. De amúgy is jellemző rájuk mindenféle egyenruha hordása. Az iskolában kisiskolások, gimnazisták, különböző turistacsoportok fölvesznek egyenruhákat és abban járkálnak. A másik, ami fontos, a hidzsáb, amit a nők hordanak. Ez a hajat meg vállat eltakaró kendő. Közel sem olyan szigorú, mint az arab országokban, a Közel-Keleten. Tehát, ha egy kendő van egy nőn vagy egy asszonyon, és amúgy papucsban van meg rövidnadrágban, az összefér. Otthon nem is mindenki hordta, akinél laktunk, az is mutatkozott előttünk is anélkül. Családja válogatja, hogyan állnak ma a valláshoz, de jóval lazábbak, mint az arabok.

S. B.: Igen, és Yogyakartában egy nagyon érdekes összefonódásnak is a tanúi ehetünk, mert itt még él egyfajta régi szellemhit, erre egy nagyon jó példa, amit ott meséltek, hogy a szultán, aki egyébként muszlim, minden évben áldozatot mutat be az Indiai-óceán és Merapi vulkán kiengeszteléséért, úgyhogy ez egy ilyen kettős dolog.

M. P.: Van egy részben muszlim, részben jávai keverék ünnep. A Mohamed próféta születésnapja előtti egy hónapban rendeznek egy bulit, búcsút? Gyakorlatilag úgy kell elképzelni, mint egy búcsú, csak az általunk ismert búcsút szorozzuk meg százzal. És az egyik főtéren van mindenféle gyerekbolondító, étkezési és vásárlási lehetőség, és ez nem egy hétvége, hanem egy egész hónapos program.

S. B.: És rengetegen, minden nap rengetegen vesznek részt rajta.

M. P.: És hát Indonézia…hogyha ezt így kimondom, akkor valószínűleg elsőre mindenkinek valami hasonló kép jut az eszébe, ami jogos, mert elkészültek ezek a képek, de nem biztos, hogy ezek tették ránk a legnagyobb benyomást. Bár jól éreztük magunkat, de ezekre a helyekre el is kell jutni – ahogy a közlekedést az imént leírtuk, nem mindig olyan egyszerű, az utazás nem mindig annyi távolságot jelent, ahogy azt a Google Maps kikalkulálja, lehet, hogy háromszor annyi ideig tart, csak éppen még nem járt arra.

S. B.: Van, hogy ilyeneken kell átkelni, úgyhogy volt egy pár nehézség az utak során, de mindig megérte a cél. Azt nem tudom, hogy említetted-e már, hogy olyanokat szedtünk össze, amik a legnagyobb hatással voltak ránk az egy év alatt. És ezek közül kétségkívül ilyenek voltak a vulkántúrák.

M. P.: Három vulkánnál jártunk, az egyik az az egyben leghíresebb Bromo Tengger Semeru Nemzeti Park, ami egy óriási szupervulkán kráterében lévő négy másik vulkán. Van egy felhőnek tűnő valami, az nem felhő, hanem köd és ebbe be lehet menni. Miután megnézi az ember a napfelkeltét, utána bemegy a nagy vulkán kráterébe, ahol egészen földöntúli, Mars-szerű, Hold-szerű táj fogadja a reggeli ködben. És a három túra közül egyértelműen ez a legegyszerűbb, ez egy teljesen kiépített séta, gyakorlatilag a legfőbb vulkánnak, a Bromonak a szájához. Ott a háttérben lehet látni, egy pár száz lépcsőfokon lehet följutni, nem is igazán nevezhető túrának. Természetesen lóval, motorral és mindenféle járművel viszik az embereket oda.

S. B.: És egy templom van a közepén.

M. P.: Enni azt mindenhol lehet Jáván, csomagolni nem kell.

S. B.: Mindezt konkrétan a vulkán tetején.

M. P.: És hogy mennyire aktívak ezek a vulkánok, azt jól mutatja az, hogy amikor innen hazajöttünk, az első dolog, amit mindenkinek elmeséltünk, hogy üvöltött a vulkán. Olyan hangja volt, mintha egy felszálló repülő mellett lettél volna. Majd amikor hazajöttünk, elmeséltük egy ismerősnek, aki később elment erre a túrára, és hazajött, és azt mondta, hogy teljesen csöndben volt. Hát, mondom, jó, akkor ezt jól beharangoztuk, de tényleg élnek ezek a vulkánok, és az, hogy az egyik percben beszél, meg pöfög, az nem azt jelenti, hogy a következő pillanatban nem halkul el, de tényleg olyan érzés mellette állni, mintha belelátnál a Föld belsejébe, egészen ijesztő.

S. B.: Állítólag minden évben megrendeznek itt egy fesztivált, aminek az a neve, hogy Casado, és áldozatokat mutatnak be, és van, hogy egész kecskéket meg teheneket dobnak be a kráterbe, elképesztő… Sajnos, ennek nem voltunk szemtanúi… Sajnos, vagy nem, de amúgy nem csak állatokat, mindenfélét bedobálnak.

M. P.: Ez a következő vulkán volt, Kelet-Jáván, az a neve, hogy Ijen. Ez arról híres, hogy a világ legnagyobb savas-kénes krátertava van a közepén, és a mai napig szulfurt bányásznak, emberi erővel. Lehet, hogy láttatok már dokumentumfilmet vagy sorozatot, a NatGeo-ban is megjelent. Ezek a munkások éhbérért hordják föl ezt a kőzetet. Ez a kosárpáros olyan hetven-nyolcvan kilogrammot nyom. Mondta, hogy vegyem föl, de hát meg se tudtam mozdítani.

Illetve, van még egy érdekessége, csak arról nem tudunk fotót mutatni, mert nagyon sötét volt. Ahol a gázok is törnek föl, ott néha begyullad a gáz és nagyon élénk kéken ég, és amikor az ember sötétben megy, akkor lehet látni lángnyelveket, de azért annyira nem látványos, mint így, szerintem. Gázmaszkkal kellett mászni, mert a füst környékén nem lehet levegőt venni. Ezt én személy szerint annyira nem értettem, mert a kráter szélén körülbelül olyan szag van, mint akármelyik magyar fürdőben, de amikor lemész a füsthöz, és hirtelen megváltozik a szélirány és telibe kap a füst, akkor az ember azonnal elkezd köhögni – akkor tényleg kell a maszk. Mind a három túrára, ahol voltunk, jellemző, a forró időjárás miatt, hogy éjszaka kell mászni és mindig úgy megy föl az ember, hogy a napfelkelte az a csúcson vagy a kráter szélén ér, és utána mész hazafelé. Mindezen túl, vannak hordárok is. Számunkra szörnyen megalázó volt nézni azt, ahogy vittek föl embereket. Ez nem volt egy megterhelő túra szerintem, körülbelül hat óra leforgása alatt meg lehetett járni oda-vissza, és emberek vitették föl magukat. Mondanom sem kell, hogy fehér embert nem láttunk beleülni ebbe a kocsiba, csak kínaiak, japánok és társaik voltak hajlandóak ezt más emberekkel csináltatni. Nem tudom… mondjuk indonézekre, meg egyéb ázsiai népekre is jellemző, hogy egy ilyen túrára eljönnek papucsban, nem tudom, mit gondolnak.

S. B.: A harmadik vulkántúra, amin voltunk, az a Merbabu, ez Yogyakarta mellett van, a Merapival szemközt. Eredetileg a Merapit akartuk megmászni, amit a harmadik képen láthattatok is, csak az pöfékelt egyet, úgyhogy le volt zárva, de végül teljesen jó volt ez is, mivel innen elképesztő kilátás nyílt az összes többi vulkánra. Ez egy inaktív vulkán, és látszik is rajta, hogy teljesen más a felszíne, élő növényzet borítja.

M. P.: Csak Jáván körülbelül negyven vulkán található, bár nem igazán egyeznek a számok, amiket olvastunk. Mondjuk, az egész szigetvilággal kapcsolatban nem lehet normális információt találni. Az egyik évben azt mondják, hogy 12.000 szigetből áll Indonézia, aztán azt mondják, hogy 18.000-ből. Ez kicsit szerintem nagyobb szórás, minthogy valaki elszámolta magát. Nyilván van árapály meg ilyesmi, nem mindegy, hogy mikor számoljuk, meg mit nevezünk szigetnek. Na, most, hogy mit nevezünk vulkánnak, azért az szerintem egyértelműbb, de találtunk mindenféle információt erre vonatkozóan is. A Merapit pedig nem csak azért nem másztuk meg, mert pöfékelt – vagy hát azért nem másztuk meg, mert pöfékelt –, de egész évben arra vártunk, hogy meg lehessen mászni. Az esős évszakban sok vulkán le van zárva, de ha nincs is lezárva, még meg lehet mászni magát a Nemzeti Parkot vagy be lehet menni a Nemzeti Parkba. Nyilván jóval nehezebb ezt szakadó esőben megcsinálni. És addig-addig vártunk, amíg kitört Merapi. Nem volt nagy dolog, a helyiek nem izgatták magukat. Olyan volt, mintha a tűző napsütésben esett volna a hó, de ez csak egy napig tartott.

S. B.: Aztán egy következő utunk Celebeszre vezetett, méghozzá a toraja törzshöz, akik egy Celebesz közepén élő népcsoport. Szinte egész életükben arra gyűjtenek, hogy a rangjukhoz méltó temetést rendezhessenek. Egy családtag elvesztése után akár évek is eltelhetnek a temetésig, amíg össze nem gyűlik a megfelelő összeg, úgyhogy konkrétan van olyan, hogy a halott emberrel még ugyanúgy együtt élnek a családtagok. Van, aki a halottat üvegkoporsóban tartja, de van olyan is, aki kiülteti a verandára és visznek neki ennivalót, cigit raknak a szájába. Szóval, beszélgetnek velük, megkérdezik, hogy milyen napja volt. Ez egy nagyon érdekes világ és az a meghökkentő, hogy ők tényleg ebben élnek. Szóval, mielőtt odaértünk volna, arra számítottunk, hogy egy Szentendrei Skanzen feelingje lesz, de nem. Mindenkinek, kicsinek, nagynak, felnőttnek, idősnek ez jár a fejében és a mindennapjaik része, hogy ezzel foglalkoznak.

M. P.: Továbbá azért is furcsa, mert – ma már – keresztények, legalábbis annak vallják magukat, ehhez képest nem igazán úgy viselkednek. Nekünk egy év eltelte után nagyon jó érzés volt kereszteket látni, meg harangszót – na, most ez így erős, nem tudom, harangszó volt-e, de legalábbis nem öt különböző mecsetből hallottunk napi ötször imára hívást. Hogy mire is kell ennyit gyűjteni vagy miért ennyire drága egy temetés, az a bivalyokkal áll összefüggésben, ugyanis minden egyes családnak a rangjához méltóan x darab bivalyt kell levágni. És egy bivaly ára körülbelül három-négy-ötszázezer forint. Viszont vannak foltos és albínó bivalyok, amiket sokkal többre tartanak, és azok lehetnek akár öt-hatmillió forintosak is. És egy gazdag családban le kell vágni úgy húsz-huszonöt bivalyt, aminek tartalmaznia kell egy-két-három albínót. Így hamar ki lehet számolni, hogy az indonéz fizetésből erre pont egy életen át kell gyűjtögetni, és még a verandán is kell csücsülni egy pár évet, mire összejön.

S. B.: Ezek a temetések, szertartások általában több, mint egy hétig tartanak és minden nap más történik. Ha menet van, akkor a faluban teljesen megáll az élet és teljes a káosz.

M. P.: De senki nem káromkodott, hogy sietne a dolgára, mindenki elfogadta, hogy temetés van és most itt két óráig dugó lesz.

S. B.: Minden egyes nap más történik a ceremóniákon. Mi egy olyan napra tudtunk menni, amikor a családdal étkeztünk és megvendégeltek minket. Igazából mindenkit nagyon szívesen látnak. Annyi, hogy kis ajándékkal kell készülni: egy karton cigarettával vagy ilyesmivel. De van olyan nap is, amikor a bivalyölésre mész el, arra direkt nem is akartunk, ez így jól jött ki, hogy nem arra értünk oda. Sokan mondják, hogy szerencsésnek kell lenned, hogy kifogj egy ilyen temetést, de mi azt láttuk, hogy körülbelül minden héten van egy, úgyhogy nem tudjuk, mi az igazság.

M. P.: A szertartásoknak az a végső része, hogy miután a halottat a saját házából elviszik egy olyan részre, amit az imént lehetett látni, ahol megtörténik a bivalyok leölése, és ezt a halott – vagy hát ők még élőnek tekintik – végignézi. Utána onnan szállítják el egy sziklasírba, ez a végső nyughelye az embernek, ahol szintén felöltöztetik, meg melléraknak mindenféle földi jót, és bizonyos időközönként, például évfordulókkor, újra ki is szokták venni a halottat a sírból és átöltöztetik, raknak be mellé cigit és ételt és minden egyebet. Most arról éppen nincs itt kép, de rengeteg ilyen emberi csont meg koponya van egy-egy ilyen feltört sírban, meg mellette. Tényleg átjárja az egész helyet a halál atmoszférája, de nem volt kellemetlen. Vagy, hát, nagyon pozitívak az egésszel kapcsolatban, tehát ez egyáltalán nem egy szomorú történet.

S. B.: Innen pedig egy még itthonról kinézett úti cél volt a Togean-szigetek, és bár itt tizenkét óra harmincöt percet ír a Google Maps, de ez az út két napig tartott.

M. P.: Előre megnéztük, hogy milyen úton fogunk menni, és amikor megláttuk ezt a szerpentines szakaszt, akkor egy kicsit aggódtunk, hogy ez hogyan fog zajlani. Amikor már mentünk a busszal és az elején jártunk egy másfél óra utazás után, de ugyanilyen kanyargós volt az út, akkor rájöttem, hogy a Google Maps-nek fogalma sincs arról, hogy milyen az út maga – ez az út pontosan ilyen volt körülbelül hat órán keresztül, amivel nem lett volna baj, hogyha nem egy ötven személyes busszal megyünk és olyan az út, amit csak két motornak építettek. Ha a busszal jött valami szembe, akkor mindig ment a matekozás, hogy akkor ki, kit, hogyan fog elengedni. Például átmentünk egy kisebb ünnepségen egy faluban, ahol az útnak mind a két szélén autók parkoltak – azt a háromszáz méteres szakaszt szerintem olyan óra alatt tettük meg, egyébként nagyon kedvesek voltak ott is a helyiek. Ez úgy nézett ki, hogy ha nem találták, hogy kié az autó, és azért nem fértünk el, akkor odament tíz csávó, fölemelték és arrébb rakták, úgyhogy így elfértünk. És hát itt kötöttünk ki.

S. B.: De megérte a szenvedés, mert itt kötöttünk ki, igen. Egy internet, áram nélküli, Isten háta mögötti szigeten.

M. P.: Itt voltunk egy hetet. Azt nem mondom, hogy aggódtunk, milyen lesz, de sokkal jobban sült el, mint ahogy azt képzeltük. Egyrészt borzasztóan megnyugtató volt mindentől távol, elvágva lenni. Azt, hogy elvágva lenni, azt úgy képzeljétek el, hogy előtted a tenger, nyolc darab bungaló és mögötte áthatolhatatlan dzsungel. Nem az volt, hogy a kis közértbe kiugrik az ember és akkor, nem tudom, mit vesz, meg hogy ide megy, meg oda megy, hanem teljesen ki vagy szolgáltatva a helyieknek, akik vezetik az adott helyet. Napi háromszori étkezés van az árban, együtt főznek. Az aggregátor az addig van bekapcsolva, amíg főznek, meg este van egy kis villany hattól tízig, de körülbelül ennyi. Tényleg olyan, mint a paradicsom, egészen.

S. B.: De igazából nem ezért jöttünk erre a szigetre, hanem hogy meglátogassuk a tengeri cigányokat, akik nemcsak itt, de itt is élnek Celebeszen belül, egyébként pedig a Fülöp-szigetekről származnak. És a tenger kellős közepén cölöpházakban élnek, amik össze vannak építve. Mi egy olyan faluba tudtunk eljutni, ami teljesen turistamentes, mármint, hogy van egy, ahova minden turistát elvisznek, és van ez, ami egy picit kisebb és picit messzebb van a bázistól, ahol eltöltöttük az egy hetet. Ez egy nagyobb hajóút volt, itt kevesebb fehér ember fordul meg, úgyhogy amikor kiszálltunk a hajóból és elkezdtünk sétálni, egyszer csak hátranézünk, és azt látjuk, hogy az egész falu elkezdett követni minket, főleg a gyerekek, de igazából mindenki ámult. Előre felkészítettek, hogy úgy érjünk ide, hogy kis cukorkát vagy kis ajándékot vigyünk nekik, mert annak mindig nagyon örülnek.

M. P.: A helyiekkel nem is tudtunk beszélni. A gyerekekkel el tudtunk gagyogni, mert bármilyen hihetetlen, iskola meg mecset van ezen a kis szigeten. A gyerekek már úgy-ahogy tudtak indonézül, körülbelül úgy, ahogy mi, tehát mi elgagyogtunk, de a felnőttekkel sehogy nem lehetett beszélgetni, mert csak a helyi nyelvet beszélték. Egész Indonéziában háromszáz népcsoport van, úgyhogy az egész indonéz nyelv egy mesterségesen létrehozott dolog. Ötven-hatvan évvel ezelőtt csinálták, hogy legyen az egész országnak egy közös, hivatalos, kezelhető, egyáltalán, nyelve. Kérdeztem tőlük, van-e tévéjük, meg van-e áram. Azt mondták, hogy nincs, de több antennát, parabolát láttunk, nem tudom, mire szolgál. Lehet, hogy rádió… Aki csónakkal vitt minket, az sem idegenvezető volt, hanem megállt a csónakkal, és mondta, hogy szálljunk ki, aztán csináljunk, amit akarunk. Ennek ellenére, nem éreztük magunkat egy pillanatig se…szóval, abszolút biztonságban éreztük magunkat, nem volt egy ilyen, hogy is mondjam? Egy ilyen rossz felhangja, egy ilyen gettó feelingje a dolognak.

Kérdező: Mennyi ideig voltatok itt?
M. P.: Nem sokat. Ez egy két-három órás dolog volt.
K.: És akkor ő visszajött értetek a csónakkal?
M. P.: Nem, ő ott volt, megvárt.
S. B.: Cigizgetett.
M. P.: Ha otthagytak volna, nem tudom… Hát, ott volt az, hogy kiraktak minket és akkor Bia kérdezte, hogy a mosdót meglátogathatja-e, mondták, hogy persze-persze, ott van. Bement, kijött, és kérdezte, hogy de hol? És akkor mondta a néni, hogy hát, de ott van, ott van! Bement, kijött, kidugta a fejét és mondta, hogy de itt nincs semmi. Jártunk már egy-két helyen, ahol pottyantós van, de ott nem volt semmi, magadra zártad az ajtót, leguggoltál, aztán folyt, amerre folyt, nem volt probléma.
S. B.: És igazából most vagy nagyon hadartunk vagy kihagytunk egy csomó mindent…
M. P.: De ha van kérdés, akkor szívesen válaszolunk. Igazából ennyivel készültünk.

K.: Milyen ösztöndíj volt ez? Hogy lehetett hozzájutni?
S. B.: Az a neve, hogy Darmasiswa és ezt az Indonéz Nagykövetség vagy az indonéz állam írja ki minden évben. Nem is tudom, szerintem most még lehet jelentkezni rá.
M. P.: Hát, határeset, február környékén szokott a leadási határidő lenni. A nagykövetségen lehet jelentkezni.
S. B.: És azt a célt szolgálja, hogy népszerűsítsék az indonéz kultúrát, de igazából semmi kitétel nincs. Nem kell itthon diáknak lenned, azt hiszem, harmincöt éves korig…
M. P.: Hát, szoktak változni a kiírási körülmények, de egyetemet kellett hozzá végezni, azt hiszem, meg harmincöt alatt kellett lenni, de mivel mi például nyelvet tanultunk és marhára nem volt semmi közünk hozzá, így kicsit ilyen totó-lottó, hogy kit válogatnak be.
S. B.: De lehet menni nyelvre, indonéz tánc, batik, mi van még?
M. P.: Zene is van.
S. B.: Nagyjából ennyi.
K.: És akkor a kötelezettség az az, hogy be kell járni az iskolába és nyelvet tanulni?
S. B.: Igen. Ez után kapod az ösztöndíjat. Megvan, hogy mennyit hiányozhatsz, úgyhogy azon azért részt kell venni.
K.: És részt vettetek?
S. B.: Igyekeztünk.
M. P.: Részt vettünk, mert ezután kapod az ösztöndíjat meg a tartózkodási engedélyt, a vízumot, a vízumot meg e nélkül nem olyan egyszerű megszerezni. Egy egyhónapos turistavízumot simán kapnak a magyar állampolgárok, de utána el kell hagyni az országot, ki kell utazni.
S. B.: Elég sok szünet van egyébként. Volt egy téli… téli?
M. P.: Hát, ugyanúgy van őszi, téli, tavaszi, nyári szünet, úgyhogy igazából az egy évből közel öt hónapot utazással töltöttünk.
S. B.: Utazásra van lehetőség. Néha meghosszabbítottuk, de nagyrészt bejártunk.

K.: A színvilág teljesen más, mint amit mi itt megszoktunk. Hogyan reagáltatok? Sok erős szín, ez az egész kakofón furcsaság… Mi volt a ti érzésetek ezzel kapcsolatban?
M. P.: Fárasztó. Nemcsak a színek, hanem a szagok, a városnak a pörgése.
S. B.: Minden nagyon intenzív.
M. P.: Nagyon kell figyelni, már csak arra is, hogy ne üssenek el. Például nincsen járda, sétálni nem nagyon lehet. Ha kilép az ember a városba, akkor kicsit felfokozott állapotba kerül, és ez mindenre igaz, mindennek van egy lüktető… És hát ennek az egésznek az összessége az, ami kivált az emberből egy ilyen…
S. B.: Igen, ha csak kilépsz az utcára, az már egy adrenalin löket. Például a kedves barátunk, aki kint volt egy évet, és utána vissza is ment, ő mondta, hogy amikor hazajött, akkor nagyon keményen nyomta itthon a bicajt, mert annyira nem volt semmi izgalmas a budapesti létben, hogy muszáj volt valamit így csinálnia.
M. P.: A közlekedés nem olyan vészes egyébként, hamar hozzá lehet szokni. Az elején nyilván furcsa, meg nem is motoroztunk itthon, persze el is estünk, de majdnem mindenki elesett. Először nem látszódnak, de vannak, léteznek közlekedési szabályok, csak lazábban veszik őket. Hátrafelé nem nagyon figyelnek, tükröt rengetegen egyáltalán nem használnak, szóval, így egyszerű az élet. Előre kell figyelni és nem mész neki az előtted lévőnek, ennyi. Ezt meg hamar el lehet sajátítani.
K.: Inkább dudálással jeleznek.
M. P.: Dudálással jelzel, hogyha előzöl például.

K.: És a hőfok? Például az a sok sár, amit ott látsz, az a por… Hogy viszonyultatok ehhez a légkörhöz és a levegőhöz? És mi volt a benyomásotok az általános levegőtisztaság, piszok, kellemetlen, már hallottam, hogy a szag az erős volt… más volt, mint itt.
M. P.: Az időjárással kapcsolatban két dolog volt furcsa: az egyik a páratartalom, amit nagyon nehéz, hát, nem megszokni, csak vannak dolgok, például az esős évszakban, amikor az ember elviszi a mosodába a ruháját és öt nap múlva kapja vissza vizesen. Az nem fog megszáradni soha. Ugyanígy mindenünk bepenészedett, amit nem használtunk, mindent dobozban kellett tárolni… Az összes fotós és elektronikus cuccunk, az objektívek begombásodnak, ezekre oda kell figyelni, de ez az esős évszakban igazán problémás. A szmog része, azt nem tudom, itthon szoktak riadók lenni, meg ilyesmi, nem tudom, én nem szoktam érezni. Futkorászni is szoktam a városban, annyira nem szokott meghatni. Kint lehet érezni, amikor megáll az ember a piros lámpánál és egyszerre háromszáz robogó pöfékel… maszk… hát, erről most nem hoztunk képet, de sokan maszkban, különböző orrvédő, szmogvédő maszkban motoroznak, mi is így tettünk, az úgy kellemetlen, azt lehet érezni.

K.: Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehetnek ott a mindennapok, először is az indonéz embereknek. Nem nagyon láttam mosolygó vagy úgynevezett boldog, vagy expresszív kinézetű arcokat, mindenki egy ilyen furcsa, tompított létben, minthogyha nagyon figyelné a bal lábát és utána a jobbat, hogy hova fog menni, alig mozognak, úgy tűnik…
M. P.: Nem, akkor ezt nem sikerült visszaadni. Nagyon mosolygós és nyitott mindenki, egyébként százszor jobban, mint itt, tehát ami nagyon furcsa, amikor hazajön az ember, az az, hogy a hetes buszon a sofőr szentségel megállás nélkül és dudál – ott ilyen nincs. Ott az egyedüli ember, aki ideges volt a tömegközlekedés közben, az én voltam. Ők halál lazán kezelték ezt a dolgot. Amíg nem mész neki valaminek és nem törik be a koponyád, addig nincs min izgulni. Tényleg nagyon kedvesek és nem éreztük igazán veszélyben magunkat az egy év során, bár voltak ismerőseink, hölgyek, akiket értek apróbb atrocitások, de szerintem, ha péntek este a négyes-hatos villamosra fölszáll itthon az ember, az rosszabb, sokkal.

K.: És vannak olyanok, akik Európából, Dél-Amerikából, Amerikából odautaznak, úgy, mint ti is voltatok, csak akár rövidebb ideig?
M. P.: Nagyon sok utazóval lehet találkozni, ennek szerintem Délkelet-Ázsia most egy fellegvára. Eléggé egzotikus, de Dél-Amerikához vagy Afrikához képest jóval biztonságosabb, úgyhogy nagyon sok utazóval, hátizsákos utazóval lehet találkozni, de amúgy is nagyon sok külföldivel találkoztunk Yogyában. Ez az egész ösztöndíj világszintű, tehát volt mexikói ismerősünk, csak az osztályban volt japán, amerikai, vietnámi filippinó, ukrán, német, úgyhogy teljesen nemzetközi a felhozatal.

K.: Vissza fogtok menni?
S. B.: Vissza fogunk-e menni? Jó kérdés… Hát, jó lenne, de így élni nem. Nosztalgiázni jó, azért nagyon sok részét nem láttuk, mert bejárhatatlan, óriási az ország, úgyhogy vannak még helyek, ahova visszamennénk, igen.
K.: És ajánljátok nekünk is?
S. B.: Mindenképp.
K.: Köszönöm szépen!
M. P.: Köszönjük szépen!
S. B.: Köszönjük, hogy eljöttetek!

Nézd meg a Bédekker képes úti beszámoló többi részét is!