Gulyás Miklós: Fotográfiai inspirációk

A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve sorozatot, akik/amik nagy hatással voltak rá.

A nyolcvanas években alig lehetett külföldi fotósok könyveit látni Magyarországon, ha volt valakinek ilyen albuma, azt kölcsön lehetett kérni, és akkor egy hétig azt nézegette az ember. Úgy emlékszem Kudelka Exiles című albuma járt a legtöbbet körbe. De Kertész, Frank, Arbus, Klein, Gibson, Fontana, Newton művei is toplistásak voltak. A hazaiak közül nekem Benkő Imre és Zátonyi Tibor voltak a legfontosabbak. Aztán megvolt: Winogrand, Salgado, Parr, Webb. Leginkább az volt a gond, hogy testközelből ritkán láthattuk a képeket. Volt akkoriban egy mexikói fotót bemutató kiállítás a Műcsarnokban. Nagyon tetszettek a tűző napon készült sötét árnyékos, fura mintázatokat mutató képek.

Később, más alkotók művei már kevésbé formálták a látásmódomat. 2011 után mégis új élmények értek. Böröczfy Virág barátom azóta él Párizsban, gyakran meglátogattam. Együtt jártunk kiállításokat nézni – köszönet neki ezúton is. Szinte már mindent ismertem korábbról, de nagyon fontos volt a műveket tárgyi mivoltukban látni. Így lesz csak világos, hogy mi is egy Sugimoto, vagy egy Crewdson-kép, akár technikai értelemben. Vagy ennek ellentéteként, mondjuk egy korai Nan Goldin, ami tényleg úgy néz ki, mint egy amatőr kép, és ezzel együtt, vagy talán éppen ezért nagyon erős. A Paris Photo azért informatív, mert a felvonultatott kétszáz galériában szinte mindenkitől lehet látni valamit, és ennek alapján már könnyebb elképzelni a többi művet is, amit albumokból, meg a netről ismer az ember.

Sok mindent szeretek a fotóban, de főleg azokat a képeket, amelyeknél nem kell sokat magyarázni, hanem színtiszta vizualitásként nyűgözik le az embert. Most ilyeneket mutatok.

Bruce Gilden (1946)

Leggyakrabban New York utcáin fényképez, vakuval, közelről, többnyire embereket. Nagyon karakteresek, helyenként szinte karikatúraszerűek a képek. Prostituáltak, Jakuza maffiózók, hajléktalanok jelennek meg képein. Talán az ő fotói kapcsán leginkább releváns kérdés az, hogy egy utcafotós mit engedhet meg magának személyiségjogi értelemben. Ha nagyon kell a kép, akkor a fotós úgyis megcsinálja, lesz, ami lesz alapon, és Gilden erre a legjobb példa. Érdekes, hogy gyakran már a kollégák is kiakadnak azon amit csinál. Joel Meyerowitz szavai ezek: „Megvetem a munkáit, megvetem ezt az attitűdöt. Agresszív, zaklató, és az összes kép hasonló, mert csak egyetlen ötlete van – zavarba foglak téged hozni, meg foglak alázni téged. Sajnálom, de nem.” Szerintem nem a megalázás a lényeg, ez inkább az ára a létrehozott képhatásnak, ami viszont lenyűgöző. A „megalázás” csak egy pillanatra ér el nagyon kevés embert – ez legyen a legnagyobb bajuk egész további életükben! Ezen persze joggal lehet vitatkozni, és egyéb érveket felhozni ellene – a képek mégis elkészülnek. És olyan cégek állnak mellé, mint a Leica vagy az RATP (Párizsi Tömegközlekedési Vállalat). Én a párizsi metróban láttam kiállítva a képeit.

© Bruce Gilden
© Bruce Gilden
© Bruce Gilden
© Bruce Gilden

Mihai Barabancea (1983)

Fiatal román fotós. Elsősorban Bukarest szegénynegyedeiben dolgozik. A „sötétség kukkolója”, írta róla valaki. Barabancea fényképei kábítószerhasználókat, prostituáltakat és hajléktalanokat mutatnak be. Gerilla stílusú fényképezése a pillanat lényegét ragadja meg. A módszerét szürreális dokumentarizmusnak lehetne nevezni. Kompakt gépekkel fényképez, a képek ennek megfelelően technikailag esetlegesek, gyakran zajosak. Ez a megoldás a közvetlenség érzését növeli. A román hatóságok cenzúrázták a fényképeit, mert tartottak attól, hogy ezek rossz benyomást kelthetnek külföldön.  „Nem akarok a politikai szempontokra összpontosítani, de biztos vagyok benne, hogy a munkámnak van politikai dimenziója” – nyilatkozta. A társadalmi különbségek növekszenek, és az orosz hatás távolítja Romániát Európától.  Polycopies fotókönyfesztiválon vette meg Böröczfy Virág Barabancea Rescrierea secventei című könyvét, nála láttam először.

© Mihai Barabancea
© Mihai Barabancea
© Mihai Barabancea

Mark Cohen (1943)

Amerikai fotós. 2013-ban a Le Bal galériában láttam Dark Knees című kiállítását. Pennsylvania északkeleti részén, a Wyoming-völgyben készíti képeit. Szinte alkotói védjegye az erős vágás, rövid gyújtótávú objektívek használata. Gyakran fényképez fekete-fehérben. A képek szereplőinek feje sokszor le van vágva. A furcsa „mellképek” és a hátterek viszonyai adják a képek feszültségét. Az alkotó azonnal felismerhető bármelyik képéről – mert a fotók Cohen belső képeinek lenyűgözően közvetlen képi transzformációi. Eszköztelen, konzekvens és nagyon hatásos fényképezés.

© Mark Cohen
© Mark Cohen
© Mark Cohen

Valérie Jouve (1964)

Saint-Étienne-ben született francia fotográfusnő. Korábban antropológiai tanulmányokat folytatott, filmrendezőként is dolgozik.  2015-ben a Jeu de Paume galériában láttam először a képeit. Nagy méretű portrék, tájak, épületrészletek, utcai jelenetek. Műfajilag nagyon különböző elemekből építkezik. Az egésznek a portré áll a fókuszában, de ezek működését, értelmezését az egyéb képhatások nagyon is célzatosan hangolják a kívánt irányba. Izgalmas és finom, nagyon mai, multikulturális Franciaország-képet látunk. Modellekkel dolgozik, beállított, kitalált jeleneteket fényképez, nagy formátumú analóg technikával, ahol a kontúrok sohasem tűélesek, az uralkodó színviláguk az okker. A tiszta fotó elemeit keveri képzőművészeti megoldásokkal, helyenként kollázsszerűek a képek. Legjobban azt a bátorságot és pontosságot szeretem benne, ahogyan egymás mellé rendel nem egyértelműen összetartozó elemeket, és ezeknek az összhangját végül is a vizuális tartalom igazolja.

© Valérie Jouve
© Valérie Jouve
© Valérie Jouve
© Valérie Jouve

Viviane Sassen (1972)

Amszterdamban élő fiatal holland művésznő. Gyermekkorában Kenyában élt, ez nagymértékben meghatározta későbbi fotós látásmódját. Divatfotósként és képzőművészként is dolgozik. A szegénységet és éhínséget sztereotíp módon bemutató afrikai képek helyett nagyon eredeti és friss képi világot teremtett. Az archaikus környezetben gyakran jelennek meg a modern nyugati világ tárgyai is.  A képek egyszerre dokumentumok és nagyon precízen felépített absztrakt konstrukciók is. A színekkel és a formákkal, fényekkel és árnyékokkal virtuóz módon építkező művész. Sassen képei nagyon dekoratívak, a lehető legpozitívabb értelemben. A Paris Photón élőben, és könyvfesztiválokon, albumokban láttam a műveit.

© Viviane Sassen
© Viviane Sassen
© Viviane Sassen

Walker Evans (1903–1975)

A felsorolás végére hagytam egy igazi klasszikus nagymestert. Azt nyilatkozta: fotósként az a célja, hogy írástudó, tekintélyes, transzcendens képeket készítsen. Amerikában az 1930-as években az elsők között volt, akik hitvallásként fogalmazták meg, hogy a fotó képes ilyesmire. Hitt abban, hogy az ember építményei, legyen az egy viktoriánus templom, vagy egy csavarkulcs, lefényképezhetőek olyan módon, hogy a végeredmény igazi korrajz legyen. Evans a Street Photography amerikai előfutára is. Számomra azonban a legérdekesebbek az építményekről és tárgyakról készült képei. 2017-ben a Pompidou-ban láttam a Walker Evans retrospektív kiállítást. Akkor már dolgoztam a Perem című sorozatomon, ez a tárlat fontos inspiráció volt a folytatáshoz.

© Walker Evans
© Walker Evans
© Walker Evans

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük