Gulyás Miklós: A fotókon túl

A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

Történelem, kultúrtörténet, művészettörténet, fotótörténet, leginkább ezek a témák érdekelnek. Illetve az, hogy a hogy a vizualitás eszközeivel miképpen lehet kifejezni egy kort. Az olvasás mellett szeretek mindenféle ismeretterjesztő filmet nézni. A kedvenc történelmi korszakom a huszadik század első fele, a nagy változások kora, a modern kor. Képzeljük el, hogy 1907-ben az idős Ferenc József császár nézegeti Picasso első kubista festményét, az Avignoni kisasszonyokat. Haláláig még további kilenc évig nézegethette volna, ha eléri érdeklődésének horizontját.

Gimnazista koromban a film volt a legfontosabb inspirációm, sőt: tananyagom. Előfordult, hogy napi három mozijegyet is vettem. Szisztematikusan figyeltem, hogyan vannak fényképezve ezek a mozik. Másfajta látványvilágot közvetítettek a Fellini, Antonioni, Bergman, Coppola, vagy akár a Jancsó és Huszárik-filmek. Ahhoz képest értem ezt, amilyen a ’70-es évekbeli hivatalos fotókultúra volt. Mivel az akkori kultúrpolitika preferált ágazata a filművészet volt, tűrhető késéssel lehetett látni Budapesten is ezeket az azóta klasszikussá vált filmeket. Aztán a kilencvenes évek végétől körülbelül húsz éven keresztül egyáltalán nem voltam moziban. Most megint járok.

Ami soha nem érdekelt igazán, az a sport és a zene, talán a technikai sportok egy kicsit, de a csendet bármilyen zenénél többre becsülöm. A zenét sajnálom, mert elméletben egyetértek azzal, hogy a kultúrának nem médiumai, meg műfajai vannak, hanem mélységei.

Két festő

Félix Vallotton (1865–1925), Adrian Ghenie (1977)

Vallotton a posztimpresszionizmus korszakának művésze, 1892-ben csatlakozott a Nabis csoporthoz. Az a különleges benne, hogy magas színvonalú technikai és esztétikai tudás birtokában nagyon jól tudta szintetizálni a régi festők művei iránti rajongását a modern látásmóddal. Rengeteg időt töltött a Louvre-ban, Holbein, Dürer, Ingres műveit másolta. Nem merült bele túlzottan az akkoriban divatos megoldásokba. Nagyon jól látszik, hogy mit, honnan merített, és talán forradalmár sem volt. Korszakának mégis a legérzékenyebb egyéniségű festője és grafikusa. Kritikákat, és két színdarabot is írt. A képiből látszik: ha fotózott volna, az is ment volna neki.  2013-ban a Grand Palais-ban volt retrospektív kiállítása.

Félix Vallotton: A vacsora, 1899 © RMN-Grand Plais/metmuseum.org
Felix Vallotton: A riadó, 1895 © vangoghmuseum.nl
Felix Vallotton: Souain templomának sziluettje, 1917 © wikiart.org

Adrian Ghenie kortárs fiatal román festő – világsztár.  Illés Barnától hallottam először róla. Aztán nem sokkal később láttam egy nagy méretű képét a Pompidou-ban. Az a fajta festmény volt ez, amitől az embernek már a folyosó végéről leesik az álla. Hatott rá van Gogh, még inkább Francis Bacon. Nyilvánvaló a történeti érdeklődése. Annyiszor eltemették már a hagyományos festészetet is, és mindig jönnek új művészek, akiket ez szerencsére nem befolyásol.

Adrian Ghenie: Jungles in Paris © Adrien Ghenie. Courtesy of Galerie Thaddaeus Ropac. Photo by Charles Duprat/artnewspaper.com
Adrian Ghenie: Rest During the Flight Into Egypt, detail © Adrian Ghenie/.13waysoflookingatpainting.com
Adrian-Ghenie: Pie Fight Interior 8, 2012 © wikiart.org

Három film

Négyzet (R.: Ruben Östlund, 2017), A ház, amit Jack épített (R.: Lars von Trier, 2018), Mű szerző nélkül (R.: Florian Henckel von Donnersmarck)

A Négyzet egy hihetetlen film, a mai nyugati világ kultúrájának szinte összes problémáját sorra veszi, mindezt viccesen előadva. Realista és elemelt egyszerre, semmi művészkedés, semmi trükk, semmi ködösítés, semmi unalom. A szerteágazó tartalom ellenére egységes. Nagyon kreatív és jó hangulatú az egész.

Részlet A négyzet című filmből
Részlet A négyzet című filmből

A ház, amit Jack épített esetében ugyan jó hangulatról nem lehet beszélni, de a film „beleáll az emberbe”. Én hetekig nem tudtam szabadulni tőle. Szeretjük azt gondolni, hogy csak a jóságnak vannak mélységei. A rendes családokban többnyire így nevelik a gyerekeket. Ez szép, de el is butíthatja az embert, mert nem ez a valóság, és ez a film éppen erről szól. A film sorozatgyilkosa nem valóságos személy, ő inkább a történelem fantomja. Története a nagy álmok katasztrofális megvalósulása. Jack precíz, „kifinomult művész”, aki lefényképezi és építőelemnek használja a holttesteket. Az analóg, középformátumú, 1930-as évekbeli kamerával készült fotók negatívjait tekinti műalkotásoknak, még nedvesen nézegeti ezeket, ha kell, változtat a beállításokon. Aztán Mr. Sophistication néven ezekkel informálja a helyi sajtót. Az invenció maximális, a lelkiismeret nulla. Nyilvánvaló a nácik művészeti és médiainnovációt használó kegyetlen diktatúrájával vont párhuzam. Speer, Gemánia építésze, meg is jelenik a filmben. Jack is építész. Valójában egyetlen lényeges különbség van a fiktív történet és a történelmi valóság között, az, hogy a filmszereplő „csak” pár tucat embert ölt meg – azt is egy filmben. A második világháborúban meg, példának okáért, egy közepes méretű ország teljes lakossága pusztult el a valóságban. A büntetés itt sem lehetett más, csak ugyanaz, de sokan ezt is megúszták. A film végén az Isteni színjátékra reflektálva Verge kalauzolja a pokolban Jacket. Cannes-ban, a bemutatón a fél közönség tüntetőleg kivonult a vetítésről a film brutalitása ellen. De a film extrémebb, vagy a valóság?

Részlet a A ház, amit Jack épített című filmből
Részlet a A ház, amit Jack épített című filmből

A Mű szerző nélkül történetének alapja Gerhard Richter német képzőművész élete. Közvetlenül a háború előtti Németországban Richter (a filmben Kurt Barnert) hatéves kisgyerek volt. 1961-ben fiatal felnőttként a feleségével menekült át keletről a nyugati zónába, gyakorlatilag egy szatyorral a kezében. A düsseldorfi akadémián fejezte be tanulmányait. Az NDK-ban még kényszerből szocreál képeket festett. Aztán Düsseldorfban, több tanár irányításával, sokféle kifejezésmóddal kísérletezett. A formalista tanulmányokat követően rájött, hogy saját családjának élete, és a kor, amiben élt, az a kivételes és szomorú legenda, amit ki kell fejeznie. A filmben nagyon szépen van felépítve ez a folyamat, ahogyan eljut ide. Ez az új törekvése azután találkozott a németség háborús időszak utáni kollektív lelkiismereti vívódásával. Megértésre talált, ezért nagyon sikeres lett. Nem túl fontos, de az életút szempontjából mégis érdekes, hogy őszinte művészetével annyi pénzt keresett, hogy ma a kétszáz leggazdagabb német között szerepel. Utólag tudtam meg, hogy a Mű szerző nélkül valójában egy háromórás film. Mikor kijöttem a moziból, azt hittem, hogy elromlott az órám.

Részlet a Mű szerző nélkül című filmből
Részlet a Mű szerző nélkül című filmből
Részlet a Mű szerző nélkül című filmből

Két könyv

Oswald Spengler: A nyugat alkonya (1918–22), Salvador Dalí: Salvador Dalí titkos élete (1952)

A nyugat alkonyát már olvastam korábban, most a vírus ideje során vettem újra kézbe. Spengler Nietzsche és Goethe nyomdokain alakította ki filozófiai rendszerét. Az emberiség történetében nyolc kultúrkört különít el (babiloni, egyiptomi, indiai, kínai, mexikói, antik, arab és a nyugati), azt állítja, hogy ezek ugyanazokon a fejlődési és pusztulási fázisokon mennek keresztül. Mind a maga idejében, egymáshoz képest időeltolással járja végig a saját útját, valósítja meg a saját eszméjét, amihez időben körülbelül ezer éve van. A nyugati kultúra esetében ez az eszme a távlat, az antik esetében a test volt. Leginkább ezt a két kultúrát hasonlítja össze. A fejlődésnek mindig két alapvető fázisa van: a kultúra, ami a prosperitás, és a civilizáció, ami meg a hanyatlás időszaka, de ez akár évszázadokig is eltarthat – ebben élünk most. A rendszerből következik, hogy a korábbi kultúrák folyamataiból következtetni lehet a most élők jövőbeli kilátásaira. Az első kötet 1918-ban jelent meg. Gyorsan ismert és népszerű lett, ugyanakkor sokat vitatták is. A második világháborút követő nyugati fellendülés nyomán szinte elfelejtődött. Mostanra újra aktualitást nyert. Az egész mű több mint ezer oldal, hihetetlen ismeretanyaga az emberiség kultúrtörténetének. Én nagyon szeretem olvasgatni. Sok minden tűpontos, így száz év távlatából is. Azért nem tudok mindent elfogadni, azzal például nehéz egyetérteni, hogy a reneszánsz valójában megtorpanás, a modernizmus meg már csak egyenes hanyatlás.

Dalí nem tartozik a kedvenc művészeim közé, még a szürrealisták közül is jobban kedvelem Ernstet vagy Mirót. Szeretem viszont az önéletrajzi műveket, ezért elolvastam ezt a könyvet. Hihetetlen meglepetés volt, nagyon tetszett. A fülszövegben ezzel az idézettel kezdődik a könyv: „Csak egyetlen embert nyúznak meg elevenen ebben a könyvben, és az én leszek”. Aki elolvassa a könyvet egyet ért ezzel. A könyv egy szabálytalan és jótékony őrült vallomása. Harcostársai, a szürrealisták, úgy érezték, nem érti teljes mélységében céljaikat. De lehet az is, és ez csak a mai korból látszik, hogy már a posztmodernbe látott.

Gyakran van olyan, hogy gondolkodom egy munkán és közben olvasok is valamit. Sokszor nem célzatosan, csak úgy. És egyszer csak metszésbe kerül az én törekvésem, meg az, amit olvasok. Ez nagyon jó érzés. Az Oroszlánváros című sorozatomon dolgozva és Dalí könyvének olvasása közben nem egyszer éreztem ezt.

Nézd meg Gulyás Miklós, 2020. július hónap alkotójának többi posztját is!

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük