A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve sorozatot, akik/amik nagy hatással voltak rá.

Két fotográfust szeretnék kiemelni, akik, ha nem is közvetlen módon inspirálták a munkáikkal az alkotótevékenységemet, de fotográfusi szemléletükkel, munkamoráljukkal erős hasonlóságot érzek. Ez röviden összefoglalva a kitartás, a projektekbe belefektetett energia, a kutatás iránt szomj és a kíváncsiság. Mindkét alkotó – Markus Brunetti és Andreas Gursky német fotográfusok – roppant elhivatottsággal és éveken át tartó keresés, munka árán valósították meg kiemelkedő sorozataikat. Én is hasonlóképpen működöm, de a velük való kapcsolatomról talán többet elmond, ha röviden bemutatom munkáikat a saját szemszögömből.

Markus Brunetti 2005-ben kezdte el a Grand Tour projektjét, és még nem tekinti befejezettnek. Ennek a nagy túrának a témája az európai templomok homlokzata. Nehéz lenne ennyire koncentrált érdeklődést felmutatni a kortárs fotográfiában. Brunetti eléggé elszánt és motivált ahhoz, hogy több éven keresztül szerzetesi életet éljen pár négyzetméteres lakókocsijába zárva, azért, hogy egy óriási lélegzetvételű projektet hozzon létre.

Az 1990-es években Brunetti úttörő volt a digitális képalkotás területén. A folyamat és a technika új volt, emiatt a reklámiparban jelentős kereslet volt a tudására. Mint független szolgáltató, őrült sokat dolgozott, és ennek megfelelően keresett, így sikerült szert tennie egy kastélyra, ami több éven át szolgált a rezidenciájaként. Egy bizonyos ponton azonban a nagy sebességű, és komoly stresszel járó munka kezdett kiüresedni számára, ezért az élete és érdeklődése új irányt vett: lecserélte feudális birtokát az életre és az utazásra. Vásárolt magának egy furgont, saját kezűleg átalakította azt egy lakókocsivá, amiben helyet kapott egy kis halószoba, egy nagyobb konyha és egy nappali is. Tizenhárom éve járja Európát.

Mindig törekszik a munkájának optimalizására. Brunettinek a technikai fejlődés sokszor ígéretet tesz egy jobb kép elkészültéhez, így több év után sokszor visszatér a már korábban meglátogatott helyszínekhez, és újrafotózza a látványt. Maximalizmusa és motivációja irigylésre méltó. A projektje ismétlés nélkül is hatalmas és véget nem érőnek látszik, hiszen több ezer templom van Európa-szerte.

A deadpan fogalmát a brit kurátor, Charlotte Cotton vezette be a The Photograph as Contemporary Art című, 2004-es kötetében. Cotton szerint a deadpan egy olyan esztétikai törekvés, ahol a fotóművészeti alkotásokra a monumentális méret, lélegzetelállító élesség és részletgazdagság jellemző. Ezek a képek leköthetnek minket az érzelmi tartalmuk által, azonban a fotográfus értelmezése nem feltétlenül visz közelebb a mű megértéséhez. A fotográfia eszközként szolgál arra, hogy túlmutasson a személyes perspektíva határain; egy lehetséges eszköz arra, hogy leképezhesse azt az erőt, ami az ember alkotta világot irányítja. A deadpan esztétikája az 1990-es években vált ismertté, elsősorban a tájkép és az építészeti témák által.

A deadpan előszeretettel dolgozza fel a következő témákat: építészet, ipari helyszínek, illetve elhagyatott gyártelepek. Ezek a fotográfiák a mai nyomtatási, előállítási technológia csúcsát jelentik, nagyon fontos a fénykép installációjának mikéntje a falon, és az, hogy ezek a művek gazdag vizuális információt hordoznak magukban.

A deadpan fotográfia névleges vezetője, legelismertebb alakja Andreas Gursky, aki először az 1980-as évek végén nyomtatta ki a munkáit monumentális méretben. Napjainkban a fotográfiái gyakran elérik a gigászi, két méter magas, illetve öt méter hosszú méretet. Fényképei előállításánál gyakran ötvözi az új technológiát a hagyományossal. Nagyformátumú kamerát használ a maximális élesség és részletgazdagság elérése céljából, azonban a kész negatívot sokszor veti alá digitális utómunkának, ezzel tökéletesítve azt. Andreas Gursky nagy, modern épületek – például a honkongi tőzsde és a német parlament, a Bundestag – nagyméretű fotográfiáival érzékeltette a globalizáció architekturális lenyomatait, illetve az emberekre gyakorolt hatását. Főleg a globális kapitalista rendszert kiszolgáló építményeket, nagy szállodákat, irodaépületeket, valamint tőzsdepalotákat tárja elénk. A nagy méretű nyomatok megközelítik a történelmi festmények méretét, és erős, harsány színvilágával a Gurskyra is ható William Eggleston műveit eleveníthetik fel bennünk.

Gursky képeinél talán az egyik legfontosabb tényező a kamera témához viszonyított helyzete. Nagyon sok esetben felülről ábrázolja a látványt, ami egy nem emberi nézőpontot képvisel. Ezáltal a képei hidegrázósan távolságtartóak maradnak, egy isteni nézőpontot mutat be az emberi fajról, ami által a világ történéseit igencsak kritikus szemmel láttatja, mintha egy pulpitusról azt kiáltaná le az emberi faj felé, hogy: Tessék, ezek vagytok ti! A képeiből a totális szenvtelenség tükröződik.

Nézd meg Bánhegyesy Antal, 2020. augusztus hónap alkotójának többi posztját is!