A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

Amikor elkezdtem az Ortodoxia sorozatomat, még nem állt össze a fejemben, hogy mi minden inspirált a múltamból. Így, körülbelül egy év távlatából visszatekintve, már el tudom mondani személyes és szakmai vonalon is, hogy mi minden játszott közre abban, hogy ennyi időn keresztül, ennyi keresés, kutatás és kitartás árán megvalósítsam.

Picit meg is lepődtem, hogy az első impulzus, ami a mai napig bennem motoszkál és elindította ezt a folyamatot, az az Andrej Zvjagincev rendezte 2014-es Leviatán című film. Az a hatalmi struktúra, amit a film bemutat, meghatározó volt számomra. Látunk egy kiegyensúlyozott családot, amit egyszer csak felborít egy felsőbb erő, és onnantól kezdve a család tagjai elindulnak a lejtőn, drámai fordulatok, belső-külső konfliktusok követik egymást. Jóformán nem érteni, mi áll az egész mögött, abszurdnak hat, hogy mi ennek a leépülésnek a mozgatórugója. Elveszítik a telküket, mondhatni az életüket, hovatartozásukat, mindazt, amit az apa felépített. Ez az, amiért az egész film alatt küzdenek, és közben a családtagok közti bizalmi viszony is meginog. A helyi polgármester gőzerővel hajt azért, hogy elvegye a család ingatlanát, akiknek minden ellenállása kudarcba fullad. Nem véletlen: egy olyan hatalmi erő áll e terv mögött, amivel képtelenség szembeszállni. Összefog ellenük az ügyészség, a rendőrség és a bíróság. Bármilyen közigazgatási szervezethez fordulnak, elutasítással szembesülnek, szánalmas ürügykre hivatkozva, mint például, hogy épp nincs bent a bíró vagy az ügyész. Kvázi elérhetetlenek számukra ezek a felsőbb hatalmi pozícióban lévő személyek, akikhez fordulhatnának, így nem rendelkezhetnek szabad polgári jogaikkal. A végén kiderül: a ház helyére, a család telkére orosz ortodox templom épül. A polgármesternek ugyanis jobb eszköze nem is lehetne a soron következő választások megnyerésére, mint a hithű ortodox lakosokat egy templommal lenyűgözni.

Amikor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a mesterszakos diplomamunkámhoz kellett témát választanom, magától értetődő volt, hogy Romániával kapcsolatos problémával szeretnék dolgozni. Sőt, egy olyan kérdéssel, ami nemcsak számomra, de a romániai lakosok számára is, illetve kelet-európai országokra nézve is fontos. Gyerekként és fiatalként csodálkozva néztem azt a lelkesedést, ahogy a román ortodoxok az utcán állva hallgatják a többórás kihangosított szertartást. Talán többen találkoztak a hírrel a koronavírus első hullámának idején, hogy a fertőzésveszély ellenére – sőt annak megelőzési céljából – is sorban állva vették magukhoz a szentelt bort egyazon serlegből. Ez az a hit, amire annak idején rácsodálkoztam, és amivel szemmel láthatóan vissza is él a hatalom.

A diplomamunkám nemcsak a sorozat elkészítését jelentette, mesterszakos disszertációmnak köszönhetően elméleti-történeti síkon is jobban elmélyülhettem a témámban. Olyan teoretikusok művei segítettek az ortodox egyház és a politikai struktúra együttműködésének megértésében, mint Michel Foucault, Pierre Nora és a román politológus Iuliana Conovici.

Michael Foucault hatalomelméleti írásai segítségével értelmezni tudtam, hogy hogyan képes az egyház hatalmi viszonyrendszerként működni, továbbá írásaiból kiindulva megérthetjük, hogy a román ortodox egyháznak miként transzportálódik figyelme az egyének hitéről mint közös igazságtörvényről a román társadalomra és annak etnikai érzéseire, etnikai hovatartozására. Iuliana Conovici román politológus szerint az egyház által felkínált kettős kapcsolódási pont – foucault-i értelemben véve igazságtörvény – egy olyan taktikai lépés az egyház részéről, ami kihasználja Romániában az erős nemzeti öntudat jelenlétét. Egy olyan történelmi és etnikai igazságtörvény, ami cáfolhatatlannak és eredendőnek számít születésünk óta. Azaz nem feltétlenül az emberek vallásba vetett hitéről van szó, amikor templomépítkezésről és buzgó templomlátogatásról van szó, hanem inkább egy mélyen beléjük kódolt nemzeti-történeti háttérről, a hívők nemzeti öntudatáról, amely biztonságérzetet adhat, és amellyel a hatalom kedve szerint játszhat. A román nacionalista filozófus, Nae Ionescu nyilatkozata szerint „aki nem ortodox, az nem is igazi román”.

Nézd meg Bánhegyesy Antal, 2020. augusztus hónap alkotójának többi posztját is!