Szántói Lilla fotográfus munkáiban az érzékelésen alapuló jelenségeket ragadja meg különféle fotográfiai és könyvkötészeti technikákkal. A látvány érintése című, első egyéni kiállítása az elmúlt években készült munkáiból mutat be három sorozatot a Capa Központ Project Room termében – ebből az alkalomból kérdeztük.
Gellér Judit: Melyik volt az az első, fogalmazzunk úgy, hogy katartikus élményed, ami a fotográfiához köthető?
Szántói Lilla: Erdélyhez köthető, amikor tizenhat évesen elmentünk egy kisebb csoporttal egy hétre önkéntesnek Szovátára egy árvaházba, és vittem magammal egy pici kompakt digitális gépet. Azelőtt is erősen jelen volt a művészet az életemben, rengeteget rajzoltam, festettem, különböző eszközökkel folyamatosan kifejeztem azt, hogy mi van bennem, de akkor a fotó még nem volt benne az eszköztárban. Erdélybe is csak azért vittem fényképezőgépet, mert általában minden utazásra viszünk egyet, ám ez a fajta hozzáállásom teljesen megváltozott az által, hogy ott mire használtam. Lelkileg egy nagyon nehéz helyzetbe csöppentünk, amit korábban nem tapasztaltunk testközelből: hogy miként élnek gyerekek, akiknek nincsenek szülei. Folyamatosan fényképeztem őket, és azt, ahogyan együtt voltunk. Amikor hazajöttem és átnéztem a képeket, azt éreztem, hogy ennek az élménynek a feldolgozásában a fotó nekem segített. Ezáltal lett egy erős kapcsolatom a fotóval, és utána indult el a tudatos tanulás és alkotás.
Ekkor jelentkeztél a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának Fotográfia szakára?
Az utazás a gimnázium közepén volt, ezután kezdtem el megismerkedni a kamerával, sokat kísérleteztem vele. Az érettségit követően egy évig jártam a Budai Rajziskola fotográfia OKJ képzésére, utána jelentkeztem Kaposvárra. Fel is vettek, és akkor már biztos voltam benne, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Vártam, hogy még többet megtudjak erről a médiumról és kiteljesítsem a lehetőségeit.
A praxisod másik részében könyvkészítéssel foglalkozol. Az egyetemen találtál rá a művészkönyvek, fotókönyvek világára?
Igen, az egyetem második évében. Minden év végén, a kipakoláson installálni kell a munkáinkat, és abban az évben az Ablak című projektemet készítettem el könyv formában. Egy kis dobozkönyvet csináltam a sorozatból, de az első változatot később átdolgoztam. Nagyon izgalmas volt létrehozni magát a tárgyat és ekkor kezdtem el közelebbről megismerni a fotókönyvek világát.
Ekkor kezdted el a régebben Eskimo, ma már Lapozó nevű műhelyed megalapítását?
Akkor indult el az a folyamat, hogy elkezdtem a könyvkötészet alapjait megismerni, és kitapasztalni például a papírnak a tulajdonságait, különböző kötési technikákkal kísérleteztem, sok könyvet és füzetet kötöttem magamnak és barátoknak ajándékba. Amikor vége lett az egyetemnek, akkor kezdtem el a műhellyel komolyabban foglalkozni.
A diplomamunkád miről szólt?
Egy különösen személyes témáról, a nőiség megélésével, az intimitással foglalkoztam, azzal, hogy ez a világ mennyire zárt és érzékeny számomra, és hol vannak a határai. A kiinduló gondolat többek között Forgách Andrástól származott, aki ezt írja: „Mély meggyőződésem, hogy a nőnek közvetlenebb a kapcsolata az univerzummal, kozmikusabb lény, mint a férfi. Ezért is létszükséglet számomra közös térben élni egy nővel”. A képzeletemben ez a kozmikusságról szóló gondolat hirtelen átváltoztatta a környezetemet, máshogy kezdtem el látni a szobámat és a személyes teremet. Egy nagyon intim, négy fal közé zárt világként érzékeltem a nőiséget. Ezért csendéletekből és portrékból áll a sorozat.
A látvány érintése című kiállításon három sorozatodat mutatjuk be. Az egyik sorozat címe Érintés. Ennek milyen előzményei voltak, hogyan készült a mostani megjelenési formája?
Az érintés mint téma már az egyetem alatt is érdekelt, ez az, ami a legtöbb munkámat összeköti, akár az érintés hiányával, akár annak a kereteivel foglalkozom. Az Érintés című munkám mind közül a leginkább absztrakt. Az előzménye nem egy konkrét élmény, hanem az, hogy ezen a témán folyamatosan gondolkozom, és amikor valaki benne van egy ilyen véget nem érő gondolatmenetben, akkor észrevesz minden ehhez kapcsolódó dolgot. Még FFS (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója) tagként vettem részt egy külföldi alkotótáborban, ahol elkértem a jelen lévők telefonjait és lefényképeztem őket. A mostani verzió később készült el egy másik alkotótáborban, 2017-ben az Antennán, ahol egy professzionálisabb technikával újrafényképeztem ugyanezt a koncepciót. A nagy felbontás lehetővé tette, hogy nagyobb printek szülessenek az anyagból.
A Szél című, fotókönyvekből álló munkádnak mi volt a háttere?
Először is az, hogy magának a tájnak a megélése is felfogható érintésként, hihetetlen élmény számomra, amikor teljesen körbeölel a természet. A Szél cím is abból a személyes élményből jött, amikor álltam egy hegy tetején, hőség volt, és jött egy gyenge, de éppen érezhető kis szellő, ami végigsimogatott. Akkor épp a haiku költészettel foglalkoztam, a haiku és a fotográfia kapcsolatával. Mind a kettő pillanatkép, a haiku egyúttal természetrajz is, amiben három sor és tizenhét szótag alatt eljutunk a vízcsepptől az óceánig. Az utazásom és a képek készítése alatt is ez volt a fókuszban, hogy miként éltem meg a táj látványát és ritmusát.
A sorozat egy tizenhét példányos fotókönyv, ami rizográf technikával készült. Ez azért fontos a könyv szempontjából, mert ez a technika alapvetően nem fotónyomtatásra való, nem ad fotóminőségű képet, hanem egy fekete-fehér tónusra redukált kép lesz a nyomtatás eredménye. Nekem viszont pont ez volt a lényeg, mert a tájképek ritmikusságához vizuálisan nagyon sokat ad hozzá. Az installációban a könyvek nyitva vannak a falra rögzítve, olyan sorrendben, ahogyan az oldalak követik egymást, ezért az egész könyvet végig lehet nézni. Hat képet printen mutatunk be, ami a méret tekintetében jelent egy léptékváltást.
Idén fejezted be az egyetemi tanulmányaidat a Budapesti Metropolitan Egyetem Design- és művészetmenedzsment MA képzésén. A kiállításon bemutatott harmadik sorozatod címe Kulcsszó: könyv, aminek egy iskolai feladat volt az előzménye. Mi volt ez és hogyan készült a sorozat?
Az egyik órán tárgyakon keresztül foglalkoztunk a személyes, családi emlékezettel, és különböző fogalmak mentén kellett készíteni egy szabadon értelmezett munkát. Az én témám a férfi és nő volt. Akkoriban egy kedves barátom kérésére a családi archívumukban lévő diákat digitalizáltam. Ezernyolcszáz darab gyönyörű, színes diát szkenneltem be és hónapokat töltöttem úgy, hogy az ő emlékeikkel foglalkoztam. Az iskolai feladatra pedig azt csináltam, hogy ezekből a képekből kivágtam olyan részleteket, ahol férfi és nő összeérnek. Ezek nagyon kis részletek voltak, szinte csak színfoltok. A Kulcsszó: könyv című sorozat készítésekor is az foglalkoztatott, hogy a személyes fókuszunk mennyire keretez egy-egy képrészletet.
A sorozat egy online fotógyűjtemény, a Fortepan képeinek felhasználásával készült. Miért választottad a gyűjteményt és mi a sorozat technikai háttere?
Miközben a fent említett családi archívummal dolgoztam, a saját családom fényképei között is kutakodtam. Találtam egy képet a Nagymamámról, ahogy ül a kanapén és olvas, és ennek a képnek egy részlete, az, ahogy megfogja a könyvet, egy mindent átható részlet lett számomra. Olyannyira, hogy minél többet néztem, szinte már csak azt a részletet érzékeltem és csak azt láttam az egészből. Innen eredt a gondolat, hogy hányféleképpen érintjük meg a könyveket, és hogy milyen szép az, hogy vannak ezek a tárgyak, amik önmagukban csak objektumok, és akkor kelnek életre, amikor hozzáérünk és elkezdjük használni őket.
Sokszor fordul elő, hogy felmegyek a Fortepan oldalára, amikor egy kérdést – például azt, hogy hányféleképpen érintjük meg a könyvet – szeretnék több oldalról is látni, ezért beírtam a keresőbe, hogy „könyv”. Erre a kulcsszóra kiadott körülbelül száznegyven képet, vagyis száznegyven verziót találtam a könyvek megérintésére. Ezekből a meglévő képekből vágtam ki azokat a részleteket, ahol kéz és könyv találkozik.
A három sorozat nemcsak különböző gondolati háttérrel, de eltérő technikával is készült: az Érintés sorozat képeit Phase One fényképezőgéppel, műtermi körülmények között hoztad létre a nagyméretű nyomatok készítése érdekében, a Szél fotókönyvek oldalait rizográf nyomdatechnikával nyomtattad; a Kulcsszó könyv esetében digitalizált fényképeket használtál fel, a könyvnek pedig azért nincs borítója, hogy az a kéz váljon borítóvá, amely megérinti. Hogy dolgozol, van egy téma a fejedben, amihez keresel egy eszközt, vagy találsz egy érdekes technikát, vagy például egy szép papírt, ami inspirál egy munka elkészítésére?
Határozottan az első. Az a tapasztalatom, hogy amikor van egy gondolat, vagy bármilyen koncepció, ami megszületik képekben, az valahogy megtalálja azt az eszközt és a formát magának, amin keresztül az adott gondolatot a lehető legjobban lehet kifejezni. Ezért sem ragaszkodom soha egyféle technikához, mert azt gondolom, hogy az nem jó minden egyes témához.
Említettél olvasmányt, de főként a gyakorlatból eredő személyes élményeket, tapasztalatokat. Mi inspirál még?
Soha nem egy dolog, hanem sok mindennek az összessége az, ami hat rám. Ezt úgy tudnám legjobban megfogalmazni, hogy van egy nagyobb téma, most ezt nevezzük annak, hogy „az érintés”, ami ha nem is mindig közvetlenül, de folyamatosan meghatározza a gondolataimat. Amikor utazom, vagy amikor valakivel konkrétan erről beszélgetek, vagy épp olvasok, zenét hallgatok, akkor ezekből az élményekből „kihallom” az érintést és az összefüggéseit más dolgokkal. Ez talán a szűrője annak is, hogy én hogyan élek meg valamit, ami velem történik, vagy hogy amit látok, azt mindig megpróbálom átgondolni úgy, hogy az adott témára hogyan reflektál. Van, hogy egy barátom által elejtett mondat inspirál, vagy valamilyen erős vizuális élmény ér, esetleg megérint egy zene.
Min dolgozol most?
Az utóbbi egy évben egy képzőművész barátnőmmel, Dobos Emőkével az alternatív nyomhagyásokkal kezdtünk el foglalkozni. Az emlékeink és élményeink dokumentálásával és rögzítésével kísérletezünk, anélkül, hogy fényképet használnánk. Konkrétabban a technikai kép elhagyása foglalkoztat, az, hogy mi minden lehet igazából fénykép, hogyha fényképként állunk hozzá, de mégsem használunk hozzá gépet.
Nagyon izgalmas felvetés! Várjuk az eredményeket, és persze köszönöm a beszélgetést!
Az interjút Gellér Judit kurátor készítette.
Szántói Lilla A látvány érintése című kiállítása 2020. október 11-ig látható a Capa Központ Project Room termében.