2020-ban Neogrády-Kiss Barnabás nyerte el a Capa-nagydíjat – ebből az alkalomból eddigi pályafutásának állomásairól, sorozatairól, játékról, látásról és látásmódról, a jelenről és a jövőről kérdeztük.
Gáspár Balázs: Mikor és hogyan kezdtél el fotózni?
Neogrády-Kiss Barnabás: Mikor megműtöttek tizenhat éves koromban, és újból meg kellett tanulnom járni, beszélni, nagyon sokat voltam otthon – egyszer a kezembe került egy fényképezőgép és elkezdtem megörökíteni a körülöttem lévő dolgokat.
Ezután intézményes képzésben is részt vettél, 2009 és 2011 között a Práterben fotót tanultál, aztán a Jaschik Álmos Művészeti Szakgimnáziumban grafikát. Tudatosan készültél a fotós iskolába? És hogy jött a grafika?
Három év alatt tettem le az érettségit, mivel írni nem tudtam, mindenből csak szóbeli vizsgát csináltam. Nem is nagyon néztem utána, hogy milyen fotós iskolák vannak, úgy gondoltam, hogy esélyem sincs bekerülni, aztán valahogy rátaláltam a Práterre, és ott elkezdtem a fotó szakot, de nem fejeztem be, bár úgy vettem észre, nagyjából engem érdekelt a legjobban. Utána felvételiztem a MOME-ra, a harmadik fordulóig jutottam, de nem vettek fel. Nem tudtam, merre tovább, végül anyukám mondta, hogy itt ez az iskola, ahol grafika szak van, én meg gondoltam, jó, nézzük meg, és így ott voltam egy évet.
Végül a Kaposvári Egyetem fotó szakjára mentél – ért olyan hatás, ami nagy befolyással volt a vizuális világodra, gondolkodásmódodra?
Kaposváron gyakorlatilag az összes tanártól tanultam, próbáltam úgy összpontosítani, hogy az információkat mindenkitől fel tudjam dolgozni és beépíteni a tanulásom folyamatába. Az egyik, számomra meghatározó feladat az volt, amikor csoportot kellett fotózni, és Dunakeszire mentem értelmi fogyatékosokhoz – ebből lett a naplóm első fejezete. Ez személyesen is fontos volt nekem, az önmagammal való küzdelem része, mivel korábban (a műtétem után) nagyon nehezen tudtam jól kifejezni magam, és azt hittem, hogy én is értelmi fogyatékos vagyok.
A fotó segített ennek a feldolgozásában vagy a fotó által tudtál reflektálni erre az élethelyzetre?
Azért a fotó segítségével reflektáltam a szituációra, mert ahhoz értettem a legjobban – ami nem azt jelenti, hogy nagyon jól –, semmi mást nem tudtam jobban. Ugyanakkor a fotózás mint tevékenység segített, mert rá voltam kényszerítve, hogy megtanuljam, hogyan kommunikáljak és bánjak emberekkel.
Végül ez lett a Megint fejemben nézelődnek hat részből álló sorozat első része. Hogyan jött a folytatás?
A második félévben az volt a feladat, hogy szűkítsük le egy emberre a témát. Többeket elkezdtem fotózni, de sehogy sem éreztem jónak. Úgyhogy úgy döntöttem, nem érdekel, hogy nem lehet magunkat fotózni, és önmagamat ábrázoltam. Később, nyáron, meghalt a nagymamám, azt a szituációt is megörökítettem, a megemlékezést és elbúcsúzást. Aztán lementünk Balatonalmádiba, ahol nagyon lassan, nyugalomban telt az idő, mintha ez hozzátartozna a temetéshez, hogy felfogjuk, kik is vagyunk. Mindezek után jöttem rá arra, hogy ezek mit is jelentettek számomra, és akkor állt össze ez az egész egy sorozattá.
Személyes kérdésekből és reflexiókból indulsz ki, ez gyakorlatilag kifogyhatatlan inspirációt nyújt. A képeken ugyanakkor gyakran szimbolikus motívumok vannak – hogyan találsz rá ezekre a képekre, látványokra?
Minden, amit látok és érzékelek, valamilyen módon megmozgat, intuitív módon hat rám, majd ebben a hullámban hagyom magam sodródni. Kivárom, hogy megszülessen bennem egy olyan löket, ami továbbvisz, és ebben a még homályos szituációban kirajzolódik egy kép vagy érzet, amit még én sem tudok feltétlenül megmagyarázni. Mostanra jöttem rá, mennyiben más érezni, mint gondolni – az érzés ugyanolyan pontos és hatásos tud lenni, csak nem lehet úgy alátámasztani. Az intuíciót nem lehet pontosan szavakba önteni, ezért jók a képek.
A naplóhoz képest a Kő, Papír, Zokni című gyermekfalus sorozat más irányba mutat, ugyanakkor itt is feltűnnek a korábbi szériákban megjelenő személyes problémák.
A naplót most már kicsit túl szimbolikusnak érzem, a gyermekfalus sorozat némileg finomabb számomra. Cséka György kiállításhoz írt szövege nagyon megütött, hogy tulajdonképpen a gyerekeken keresztül próbálok egy világot alkotni, valamilyen szinten felhasználtam a gyerekeket. Ha az összes képet nézzük, akkor egy olyan dolog formálódik ki, ami nem teljesen igaz a gyermekfalura, hanem egy furcsa érzetet ad. Ez tulajdonképpen az én gyermekfalvam.
A gyerekek életének és a képeknek is az egyik fontos aspektusa a játék és a játkosság, amelynek azonban gyakran komoly tétje van. Ez, a játék, mennyire fontos neked?
Számomra ez az egész valójában játék – van egy szabályrendszer, amelyen belül mozogva tudatosan kell választani, például, hogy milyen szögből fotózok vagy hogyan komponálom a képet. A fotó egy jelrendszer, ezt is lehet olvasni, ezért megpróbálok egy szisztémát alkotni a vizuális nyelvhez és ehhez tartani magamat. Ugyanakkor ez folyamatosan formálódik a munka közben, miközben engem is formál.
Más médiumokban is dolgozol, grafikákat és gifeket is csinálsz, ezeknél is előtérben van a játékosság, mint például az and I see this című munkádban. Ezek mennyire fontosak?
Határozottan azok. Nem csak az esztétikailag „fentebb” stílű dolgokból lehet tanulni, ezek is ugyanúgy kommunikálnak valamit, bennük van/lehet a társadalmi kritika, reflexió, még ha nem is annyira elmélyült formában.
Régóta foglalkoztat a látásod, amely a második agyműtéted után sérült, megváltozott. Már a CAPAZINE – LET’S PLAY műhelymunka során készítettél egy ehhez kapcsolódó sorozatot, aztán – más formában – a 2020-as Capa-nagydíjat elnyerő Kettős kötés című sorozatodban is ez a téma áll a középpontban. „Látásom leírhatatlan, megjeleníthetetlen. Csak az tudja, érti, aki átéli. Amire mutatok, az feleződik, ha a felére nézek, akkor az feleződik…” – írod a sorozat kapcsán. Hogyan készült a Kettős kötés, milyen módon probáltad bemutatni a látásodat és az azzal kapcsolatos kérdéseket?
A Kettős kötés sorozathoz egy új nyelvezetet szerettem volna létrehozni. Nagyon kemény munka volt idáig eljutni, levetkőzni az eddigi vizuális struktúrákat és megalkotni egy újat, ami még idegen, képlékeny. Elkezdtem hallgatni az érzéseimre, hagyni, hogy azok irányítsanak. Többféle nézőpontból próbálom megalkotni azoknak az érzéseknek az összességét, amelyek az életem során kísérnek, velem vannak. Nehéz belülről kifelé kiöklendezni azt a vizualitást, amely őszinte marad, mert ha beleállok, akkor fáj, ugyanakkor ezáltal lesz hiteles. Kívülről befelé pedig olyan dolgokat vizsgáltam, amelyek a látásra reflektálnak. Mind a két iránnyal foglalkoztam, ezek kisebb ágakra bomlottak. És azáltal, hogy ezeket a különböző rétegeket összekötöttem – Cséka György segítségével –, elkezdett lélegezni, élni az egész.
A Kettős kötés sorozatod készítésébe belecsúszott – és azóta is tart – egy világjárvány. Ez hogyan érintett téged? Egyfelől miként befolyásolta a munká(i)dat, másfelől személyesen hogyan éled meg?
Nagyon pozitívan érint, mert tudok összpontosítani azokra a dolgokra, amikkel foglalkozni szeretnék. Hozzám ez a tempó sokkal közelebb áll, mint az a pörgés, ami ezelőtt volt.
Mik a terveid a jövőre nézve?
A nyáron elnyertem egy rezidenciaprogramot az Akademie Schloss Solitude-ba, úgyhogy most itt vagyok egy Stuttgart melletti hatalmas erdőkastélyban. A terv az volt, hogy folytatom a Kettős Kötést. De a koronavírus közbeszólt, mert az érkezésemtől számítva két hét karanténba kellett vonulnom. Ez leszűkítette az életteremet harminc négyzetméterre, úgyhogy elkezdtem reflektálni ezekre a napokra vizuális napló formájában. Ez egy másfajta alkotási módszer: mindennap minimum egy kép. Játékként fogom fel, de mégis komolyan veszem ezt a szabályt, amelyet én alkottam magamnak. Ezáltal egy rendszerben vagyok, és úgy érzem működik – részben reflektál a Kettős kötésre, részben pedig egy újfajta vizuális nyelvezetet jelent. Itt teljesen át kell adnom magam az intuiciónak és a véletlennek, a felfedezés élményének. Nagyon élvezem.
A vizuális napló az alkotó Instagram-oldalán követhető.