Robert Capa különleges személyisége legalább akkora hatást ért el, mint a képei: életének hihetetlen kalandjai, emlékezetes történetei, és a hozzá fűződő legendák számos művészt inspiráltak. Most megmutatunk három olyan alkotást – egy ikonikus filmet, egy Nobel-díjas író novelláját és egy népszerű angol együttes dalát –, amelyben Capa alakja valamilyen formában szerepet játszik.

Alfred Hitchcock: Rear Window (Hátsó ablak)

Alfred Hitchcock (1899–1980) Hátsó ablak című filmje 1954-ben jelent meg. A forgatókönyv Cornell Woolrich 1942-es It Had to Be Murder [Gyilkosságnak kellett lennie] című novelláján alapul, de jelentősen eltér az eredeti történettől. Fontos különbségek, hogy Hitchcock és John Michael Hayes (1919–2008, amerikai forgatókönyvíró) adott egy szakmát (fotóriporter) és egy barátnőt a főszereplőnek, illetve személyes elemeket is beemeltek az átdolgozott műbe, amelyet négy Oscar-díjra jelöltek.

Steve Cohen Hátsó ablak: az elmondatlan történet című tanulmánya szerint a film, részben legalábbis, Ingrid Bergman és Robert Capa történetének az átdolgozása. Bergman 1945-ben, Párizsban találkozott az akkor már világhírű fotóriporterrel, akibe azonnal beleszeretett. Amikor Bergman visszatért Hollywoodba, hogy Hitchcock Notorious (Forgószél) című filmjében szerepeljen, Capa elkísérte, és közben fényképeket készített róla a Life magazinnak. Hitchcock észrevette Bergman Capa iránti szenvedélyét, ahogy a fotográfus semleges reakcióját is. A színésznő össze akart házasodni Capával, aki, félve a házassággal járó elköteleződéstől, elutasította ezt. A Capa-Bergman affér egy éven belül véget ért, főleg Capa elutasító viselkedése miatt.

Cohen szerint Hitchcockot – aki Donald Spoto, a filmrendező életrajzírója szerint a Spellbound (Elbűvölve) című film forgatása során lett Bergman megszállottja – lenyűgőzte, hogy „a fotográfus elmegy egy olyan nőtől, akiről ő csak fantáziálhat”, és a rendező néhány évvel később szándékosan alkotta újra ezt a kapcsolatot a Hátsó ablakban (bár a másik forgatókönyvíró, Hayes állítása szerint Lisát, a barátnő karakterét az ő felesége, nem pedig Bergman ihlette).

Cohen azt is megjegyzi, hogy Jefferies karaktere több szálon is finoman kapcsolódik Capához: mindkettő fotóriporter, a Life magazinnak dolgozik és Greenwich Village-ben lakik. A tanulmány a Capával való hasonlatosságot a legbizarrabb kapcsolattal zárja. „Május 25-én, két hónappal a Hátsó ablak forgalomba hozása után Capa Hanoiban fényképezett, amikor aknára lépett. A robbanás egy lyukat szakított a mellkasán és levitte a bal lábát – a lábat, amely Jefferiesnek gipszben volt a filmben…” A film gyártása 1954 januárjában ért véget, de ez, az élet és a művészet közötti végső kapcsolat bizonyára Hitchcockot és Bergmant is lenyűgözte.

Alex Kershaw is megemlíti a Hitchcock-film és a Capa-Bergman viszony közti kapcsolatot a Vér és pezsgő. Robert Capa élete és kora című könyvében: „Akárcsak Hitchcock Hátsó ablak című filmjében a Grace Kelly alakította szereplő, Bergman is arra biztatta Capát, hogy fotóriporterkedés helyett foglalkozzon műtermi fotózással. A filmben James Stewart dühös gúnnyal reagál az ötletre. Alakját Hitchcock nagyrészt Capáról és más veterán fotósokról, például Slim Aaronsról szerzett ismeretei alapján alkotta meg”.

John Belton az Alfred Hitchcock Hátsó ablaka című könyvben ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a film szempontjából nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani a Bergman-Capa kapcsolatnak, mert az végső soron nem róluk szól, csak egy, az övékhez hasonló viszonyt mutat be, ahol egy vonzó, elbűvölő, „tökéletes” nő megpróbál közeledni egy férfihoz, aki fél elköteleződni – de ez csak egy téma a sok közül, amely megjelenik a filmben. Akárhogy is, az biztos, hogy Capa személye hatással volt Hitchcockra.

Patrick Modiano: Tavaszi kutya/Utókép

Patrick Modiano (sz. 1945) francia Nobel-díjas író Chien de Printemps (Tavaszi kutya) című 1993-as novellájának központi figurája egy fiktív Magnum-fotográfus, Francis Jansen, aki a történetben egy valóban létezett fotóriporter, Robert Capa barátja volt.

„Francis Jansennel akkor találkoztam, amikor tizenkilenc éves voltam, 1964 tavaszán, és ma el akarom mesélni azt a keveset, amit tudok róla” –kezdődik Modiano elbeszélése. Az elbeszélőt és barátnőjét egy kávézóban fotózta le Jansen, így találkoztak, majd elmentek a fotográfus lakására. Jansen szobájában néhány bútoron és bőröndön kívül két fotó van a falon: az egyiken az a Colette Laurent látható, akit Robert Capa is fényképezett az 1950-es évek elején, „a másikon két férfi – az egyikük Jansen volt, fiatalabb korában – egymás mellett ült egy összetört fürdőkádban, romok között. A félénkségem ellenére muszáj volt róluk megkérdeznem Jansent. Azt válaszolta, hogy ez ő, a barátjával, Robert Capával, Berlinben, 1945 augusztusában. Eddig a napig soha nem hallottam Jansenről. De tudtam, ki volt Robert Capa, láttam a spanyol polgárháborúról készült képeit és olvastam egy cikket a haláláról, ami Indokínában érte.
Évek múltak. Ahelyett, hogy elhomályosult volna Capa és Jansen képe, az ellenkező hatása volt: a kép sokkal élesebb az emlékezetemben most, mint amilyen azon a tavaszon volt.”

Az elbeszélő a fotográfus rövid életrajzát is leírja, amelyből megtudjuk, hogy Jansen 1938-ban, tizennyolc évesen találkozott Capával. 1939 januárjában együtt örökítették meg a köztársasági menekülteket Spanyolországban, majd pár hónappal később, júliusban, a Tour de France-ról tudosítottak. A háború kitörésekor Capa felajánlotta Jansennek, hogy magával viszi az Egyesült Állomokba, de utóbbi végül inkább Párizsban maradt. 1944-ben Franciaországban találkoztak újra, majd együtt mentek Berlinbe, és a következő években mindketten a Magnumnál dolgoztak. Capa és Colette halála után azonban Jansen egyre inkább magába zárkózott.

Amikor az elbeszélő megismerkedik Jansennel, a fotográfus már bepakolta a bőröndjeit – bennük huszonöt évvel korábban, tehát 1939-ben készített fényképekkel –, és kész elhagyni Párizst. Bár Jansen, úgy tűnik, nem törődik a fotókkal, az elbeszélő nem akarja veszni hagyni őket, sem az emlékeket, amelyeket tartalmaznak, így önként elkezdi katalogizálni őket. Ennek egyik példánya nála marad: ez is segíti abban a kísérletben, hogy újraalkossa az emlékeit Jansenről, aki 1964 júniusában Mexikóba ment és teljesen eltűnt.

A történetnek ebben a szálában nem csak Capa alakja, hanem a Capa, Chim és Taro nevéhez köthető mexikói bőrönd története is felfedezhető. A mexikói bőrönd – amely valójában három kis doboz volt – a három említett fotóriporter spanyol polgárháborúban készített fényképeit tartalmazza. Az 1940-ben eltűnt fotók 1994-ben Mexikóban kerültek elő (innen az elnevezés). Modiano tehát egy alternatív verziót talált ki arra, hogy hogyan kerülhettek ezek a képek Mexikóba.

A novella eredetileg önállóan jelent meg franciául 1993-ban. Angolul két másik írással együtt adták ki a Suspended Sentences (Felfüggesztett mondatok) kötetben, itt azonban az Afterimage (Utókép) címet kapta. Modiano 2014-ben kapta meg a Nobel-díjat „az emlékezés művészetéért, mellyel a legkevésbé megragadható emberi sorsokat idézi fel” – a Tavaszi kutya/Utókép című novellája is érzékletes példája az író különleges elbeszélésmódjának.

Alt-J: Taro

Az Alt-J nevű angol együttes Taro című száma 2012-ben jelent meg az An Awesome Wave albumon – a dal címe Gerda Taróra (1910–1937), Capa egykori szerelmére és társára utal. Capa és Taro 1934-ben találkoztak Párizsban, miután mindketten otthagyták a hazájukat. Taro előbb Capa asszisztense, majd társa lett, és együtt találták ki a Robert Capa nevet, aki egy fiktív amerikai fotográfust takart – az ő neve alatt adták el a képeiket. Miután ez kiderült, Gerta Pohorylle felvette a Gerda Taro nevet, André Friedmannból (vagyis a Franciaországban ezzel a névvel dolgozó Friedmann Endréből) pedig végleg Robert Capa lett. 1936-ban, a spanyol polgárháború kitörésekor Capa, Taro és Chim együtt indultak el, hogy megörökítsék az eseményeket.

Taro a következő évben, 1937. július 26-án egy szerencsétlen baleset következében halt meg. Capa a fájó veszteség ellenére végig fotózta a harcokat, majd a második világháborúban is részt vett. 1954-ben, Indokínában érte utol a végzete: rálépett egy taposóaknára.

A Taro című dal Capa tragikus haláláról, a két fotóriporter kapcsolatáról és a túlvilágon való (újra)egyesülésükről szól. A dal szövege:

Indo-china, Capa jumps Jeep, two feet creep up the road
To photo, to record, meat lumps and war
They advance as does his chance, oh, oh
Very yellow white flash!
A violent wrench grips mass, rips light, tears limbs like rags
Burst so high finally Capa lands
Mine is a watery pit
Painless with immense distance
From medic from colleague, friend, enemy, foe, him five yards from his leg
From you Taro
Oh, oh, oh
Do not spray into eyes
I have sprayed you into my eyes

Three ten
Pm Capa pends death, quivers, last rattles, last chokes
All colors and cares glaze to grey
Shriveled and stricken to dots
The left hand grasps what the body grasps not oh, oh
Le photographie est mort
Three point one four one five, alive no longer my amour
Faded for home May of ’54
Doors open like arms, my love
Painless with a great closeness
To Capa, to Capa Capa dark after nothing, re-united with his leg
And with you Taro, oh, oh, oh
Taro, oh, oh, oh

Do not spray into eyes
I have sprayed you into my eyes

Hey Taro!

Források:
John Belton (szerk.): Alfred Hitchcock’s Rear Window, Cambridge University Press, Cambridge, 2000
Donald Spoto: The Dark Side Of Genius: The Life Of Alfred Hitchcock, Little Brown, Boston, 1983
Alex Kershaw: Vér és pezsgő. Robert Capa élete és kora. Park Kiadó, Budapest, 2018
Afterimage by Patrick Modiano
This Nobel Laureate’s meditations on Nazi-occupied Paris are as timely as ever
The Mexican Suitcase
A night in a packed train with Gerda, Robert and Alt-J

Patrick Modiano novellájának részleteit a cikk írója fordította magyarra az angol nyelvű változatból.

Tudj meg többet Robert Capáról!