A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve sorozatot, akik/amik nagy hatással voltak rá.
Gregory Halpern Omaha Sketchbook-ja talán az egyik kedvenc fotókönyv a polcomon. Halpern tizenöt éven keresztül fotózta az Egyesült Államok szívében található Omaha városát. A kontakt nagyításokból kivágott képeket egy poros, kifakult papírfüzetbe ragasztotta, melyet végül limitált artist book-ként adott ki még 2009-ben, azonban a nagyobb közönséghez csak 2019-ben jutott el a MACK kiadásában. Ezt a mozzanatot azért is hangsúlyozom ki, mert magát a fotókönyvet kézbe venni olyan érzés, mintha az eredeti, megöregedett füzetet lapozgatnánk.
A nagyítások textúrája, a fizikai beragasztások illúziója majdhogynem tökéletes a nyomtatási technológiának köszönhetően. Miközben lapozgatom, olykor el is felejtem, hogy egy replikát látok magam előtt. A fotográfiák és a forma, amelyben prezentálva vannak, gyönyörűen erősítik egymást. A napszívta lila, sárga, vörös lapokon az egymást gyepáló amerikai focisták, kamerának pózoló börtönrabok, istentiszteleten táncoló nyugdíjasok, felsorakozott cserkészek mind-mind megférnek egymás mellett.
A könyv annak ellenére, hogy legnagyobb fotókönyv-kiadó gondozásában jelent meg, meg tudott maradni egy személyes hangvételű munkának, amelynek a társaságában jó elidőzni, és azt lapozgatva egy személyes, meghitt párbeszéd alakul ki a fotós és az olvasó között. Gregory Halpern egy erősen dokumentarista megközelítésből egy lírai, merengésre késztető fotókönyvet hozott létre, amit mindig öröm a kezembe venni, mert minden egyes alkalommal valami újabb dolgot fedezek fel benne.
Egy örök kedvenc fotósorozatom, amelyhez mindig visszatalálok, Taryn Simon An American Index of the Hidden and Unfamiliar című munkája. Taryn munkamódszere nem is lehetne eltérőbb, mint az előbb említett dokumentarista Gregory Halperné. Simon egy konceptuális megközelítésből veszi górcső alá az amerikai kultúra ellentmondásait, mítoszait, láthatatlan struktúráit.
A sorozat minden egyes képét előre precízen megtervezett, intenzív kutatás előzte meg, hogy aztán végleges formát öltve a néző fantáziája kapcsolja őket sorozattá. Simon fényképei között megtaláljuk az Amerikai Hírszerzés Központjában kiállított festményeket, a Star Wars filmekből ismert Halál Csillag Űrhajóját, egy kamerába meredő fehér tigrist, Playboy magazint vakok számára, és még sorolhatnám azokat az ellentmondásokkal teli furcsa világot, melyek a sorozatot alkotják.
A fényképek maguk természetesen tökéletesen megkomponáltak, teatralitásukkal már-már a holland aranykor festészetét idézik. Az egységes képi megközelítés teszi befogadhatóvá azt a tág témakört, melyet Simon felsorakoztat a sorozatban.
Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt először találkoztam ezzel a munkával, nagyon sokáig velem maradt, nem is a képek, hanem maga a gondolatiság ami mögötte húzódik. Az érzés, ami akkor megragadott, az az, hogy lehet így sorozatot létrehozni, képileg megfogni a kísértetiest – mindezt úgy, hogy közben Simon súlyos kulturális problémákat tárgyal. Az a szabadság és kreativitás, amellyel a művész a tudomány, vallás, popkultúra elmeit vegyíti, továbbra is egyedülálló számomra.
A harmadik alkotó, akit kiemelnék, mint örök inspirációs forrás, az André Kertész. Talán másoknak is megvan az az élményük gimnáziumból, amikor Petőfit kellett olvasni, de valahogy az irodalomtanáron kívül senki sem értékelte, inkább József Attilánál ragadtunk le. Az én tanáromnak erre az volt a válasza, hogy Petőfihez érni kell, hogy értékelni tudja az ember. Hasonlóan voltam Kertésszel, pályakezdő fotósként állandó ellenállást tanúsítottam mindennel, ami a kánon része.
Aztán mindez megváltozott, amikor Helsinkiben tanultam és az egyetemnek egy hatalmas könyvtára volt, több ezer fotókönyvel, albummal. Ha rossz idő volt, minden időmet ott töltöttem, az az ötletem volt, hogy minden könyvet a kezembe veszek, amíg ott tanulok. Így fedeztem fel Kertészt is.
Akkora lelkesedést éreztem a fotók kapcsán, amit ritkán érzek kortárs alkotók munkáinál. Egy új, friss hang volt számomra, amelyhez azóta is visszatérek, ha ki vagyok ábrándulva a médiumból. Aztán évekkel később egy kiállításon életemben először láttam egy kontakt nagyítást Jenőről, a testvéréről a víz alatt. Talán soha annyit nem időztem el egyetlen képnél se, mint akkor.
Nézd meg Geibl Kata, 2021. március hónap alkotójának többi posztját is!