A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

Három, a fotográfia területén kívül eső inspirációt emelnék ki, amelyek az elmúlt években hátassal voltak a munkámra. Egy operatőri munkát, egy könyvet, illetve egy gyermekkori emléket, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, ahogyan létrehozom a sorozataimat.

A filmművészet számomra mindig is meghatározó volt, és maradt mint legfontosabb inspiráció. Ezen belül is az 1960-as évek modernizmusa és az azt követő posztmodern korszak filmművészete az, ami talán a legnagyobb hatással volt rám. Tarkovszkij, Kubrick, Alain Resnais, Wim Wenders, Fellini, és még sorolhatnám azokat a klasszikusokat, akik a mai napig inspirálnak. Például Antonioni Nagyítás címe filmje nagyban hozzájárult ahhoz, hogy fotós lett belőlem.

De ahelyett, hogy a európai klasszikusokkal untatnám az olvasót, inkább egy kortárs hollywoodi operatőrt emelnék ki. Ő Roger Deakins, akinek a nevéhez olyan, a nagyközönség által is kedvelt és ismert mozifilmek fűződnek, mint a Nem vénnek való vidék, Blade Runner 2049, Fargo vagy az Egy komoly ember.

Deakins állítása szerint nincsen saját stílusa és az operatőri munkáját minden esetben a film látványvilága határozza meg. Ezzel azért vitába szállnék, de az valóban igaz, hogy filmről filmre megújul a repertoárja. Könnyedén vette a celluloidról digitális technikára váltást, nem ragaszkodik egyetlen formátumhoz sem, fényelés terén sincsenek preferenciái. Ugyan elmúlt hetvenéves, de még mindig meg tud újulni.

Az operatőri munka egy nagyjátékfilmnél nem csupán a kamera működtetétésből áll, hanem a beállítások, megvilágítás, látványvilág kitalálásából is. Emiatt, ha egy közelgő fotózásnál kétségeim vannak a világítást illetően, mindig filmekhez szoktam fordulni inspirációként. Roger Deakins az egyik kortárs alkotó, akinek a munkája mindig példaként lebeg a szemem előtt.

Tavaly végre magyarul is megjelent Mark Fisher Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? című könyve, amelynél nem nagyon tudnék számomra meghatározóbb könyvet említeni. Fisher egyik úttörője volt a kortárs világunk kulturális, politikai, társadalmi szempontból történő elemzésének. K-Punk blogján hétről hétre megjelentette írásait, amelyeket végül három könyvben összegyűjtve publikált. Ebből az első a Kapitalista realizmus, mely korunk társadalmának állít kíméletlen tükröt, azonban mindezt személyesen, popkulturális témákat tárgyalva, könnyen emészthető módon.

Egy idézet a könyvből: „Minden »unalmas« amihez ki kell mozdulni a kommunikáció kényszeres ingerválasz mátrixából, a YouTube-ból és a fast food-ból, egy pillanatra megállítva a virtuális vágytermelés és teljesítés kábító körforgását. Egyesek ugyanúgy akarják fogyasztani Nietzschét, mint a hamburgert, a fogyasztói rendszer logikáján felnőve nem értik, hogy a nehézség, az emészthetetlen maga Nietzsche.” Mindenkinek ajánlom, aki jobban meg szeretné érteni, hogy a kortárs világban hogyan távolodtunk el saját magunktól.

Az utolsó inspiráció, amit kiemelnék, a gyermekkoromhoz kapcsolódik. Csak nemrég jöttem rá, hogy talán pont emiatt a könyv miatt készítettem el a Sisyphus című sorozatomat. Az 1977-es Szojuz-Apolló szovjet propagandakönyvről van szó, melyet édesapámtól örököltem. Ezt az inspirációt legjobban egy személyes történeten keresztül tudom elmesélni.

Gyerekként, amikor szorongtam vagy féltem valamitől, elképzeltem magam előtt, ahogy az űrben lebegek és onnan tekintek vissza a Földre. Gondolom, egy kisgyereknek megnyugtató volt az a felismerés, hogy mennyire aprónak tűnik onnan minden. Ma már tudom, hogy ebből a könyvből inspirálódtam. A könyv egy Brezsnyev-idézettel kezdődik: „Szovjet és az amerikai űrhajósok repültek az űrbe, hogy az emberiség történetében először fontos közös tudományos kísérleteket végezzenek. Ők tudják, hogy onnan bolygónk még szebbnek, bár kisebbnek tűnik. Földünk elég nagy ahhoz, hogy békében élhessünk rajta, ahhoz viszont túlságosan kicsi, hogy ki legyen téve az atomháború veszélyeinek.”

Természetesen nem igazán olvastam akkoriban a könyvet, inkább a fényképeket nézegettem. A Szojuz-19 űrhajó kilövése, Szovjet és amerikai űrhajósok, A szovjet légiforgalmi irányító központja – többnyire fekete-fehér képek, amelyek Gerhard Richter festményeire hasonlítanak, de akad néhány színes is a 2001 Űrodüsszeia stílusában.

Mindenesetre a Naprendszerről szóló első földrajzórám alkalmával profinak éreztem magam, nem tudtam, hogy a Szovjetunió közvetlenül a születésem előtt összeomlott, így valószínűleg nem az apukám 1977-es könyve a legmegbízhatóbb információforrás. Ennek ellenére tűkön ültem az első földrajzórámon, hogy többet tanulhassak a Naprendszerünről és a világűrről. Sajnos, csalódnom kellett, amikor a tanár közölte, hogy az univerzum végtelen – ezzel már tisztában voltam, abban reménykedtem, hogy mára már többet tudhatunk, minthogy ilyen meggondolatlan kijelentésekkel dobálózzunk. Feltettem hát a nagy kérdést, nem gondoltak-e arra, hogy talán egy fal van mindennek a végén? A tanár mosolyogva visszakérdezett: mi jön a fal után?

Megsemmisültem, ott ültem néma csendben és próbáltam elképzelni, hogy az űrben lebegek. Ezután ez a gondolat soha nem volt vigasztaló többé.

Nézd meg Geibl Kata, 2021. március hónap alkotójának többi posztját is!