A kávézó, ahová Brassaï, Kertész és Capa is járt

A Café du Dôme a párizsi Montparnasse egyik legendás helye, amely az 1920-as és ’30-as években a művészeti élet központjaként a világ minden tájáról vonzotta az alkotókat és bohémokat. A Dôme az emigráns magyaroknak is kedvelt kávézója volt, így természetesen fotográfusok is megfordultak itt: többek között Brassaï, Kertész és Capa, de Trauner Sándor vagy Reismann János is. A Café du Dôme-ról szóló, 1926 és 1939 között magyarországi újságokban megjelent tudósításokból válogattunk.

„A párizsi élet peremén, ebben az akkor még kissé vidékies negyedben, különös csoda folytán a szabadságnak és az antikonformizmusnak olyan légköre alakult ki, amely a Montparnasse varázslatos nevét vagy húsz évig ragyogással töltötte be” – emlékezett vissza a Dôme-ra Brassaï, aki 1924-től haláláig Párizsban élt. André Kertész 1925 és 1936 között tartózkodott a francia fővárosban, és ahogy a többiek, ő is számos ismeretségre tett szert a kávézóban, például Tihanyi Lajos festővel, akiről portrékat is készített. Robert Capa 1933 és 1939 között lakott Párizsban, amikor éppen nem valamelyik háborúból tudósított – egyik Gerda Taróval közös fényképén a Dôme teraszán ül. Reismann János pedig, amikor kapott egy fotográfusi állást, úgy, hogy korábban még soha nem fényképezett, a Dôme-ba ment el, hogy megkérdezze, miként kell előhívni egy képet. Mindebből jól látszik, hogy a Dôme egyszerre volt a (magyar emigráns) társasági élet központja, munkalehetőségek és szerelmek lehetőségének színhelye és a művészetről szóló viták tere – az alábbi tudósítások és riportok a kávéház egykori atmoszféráját és azt mutatják meg, hogy miként látták azt a kortársak.

André Kertész: Café du Dôme, 1926 © Estate of André Kertész/collections.artsmia.org

Gellér Imre Pál: A Cafe du Dôme… (Vágóhíd, 1926)

A Café du Dôme, mindenki tudja, kellős közepén van a Montparnassenak. Kávéház. Legalább is így van cégjegyezve, vannak azonban, akik a feketekávé zamatján keresztül valami művészi parfömöt szagolnak át s magukat gáláns márkinők irodalmi sezlonjaiban képzelik. A zsenik és talentumok itt álhírlapírókkal s a boulevardok manuequinjeivel keverednek. A zsenik és talentumok 70 percentje magyar. Magyarul beszélnek a teraszon, a belső termekben, magyarul beszélnek a szerbek, csehek, svédek s angolok. A művészet és intellektuális osztály minden árnyalata képviselve van a nyugtalan csavargók e fura kaleidoszkópjában. Óceán egy kávéskanálban, társadalom egy kávéházban. A Café du Dôme és környékén – ezt az országot, északon a Vaviu metróállomás, délen a Select kávéház, nyugaton a Rotovae és keleten egy garniszálloda határolja – a kártyázó magyarok kétfélék: beérkezettek és elmaradtak. […]
Halász Gyula, a Brassói Lapok munkatársa, szintén beérkezett. A Frankfurter Zeitung és a Berliner Tageblattnál van jó sikere.

Raith Tivadar: A Montparnasse művészkávéházai (Literatura, 1926)

Ma már azonban a Rotonde túl népes. Nehéz benne helyet kapni s az emeletről lehangzó dzsezbend sem nagyon kedvez az irodalmi vitáknak. Épp ezért a komolyabb közönség egy része áthúzódott a Dôme-ba, amelyik az ucca másik oldalán terpeszkedik ki szintén egészen a járda széléig. Itt nincs olyan nagy zsúfoltság s a Rotonde kellemetlen vendégei, a művészeket csodálni vagy inkább ritka állatokként megbámulni jövő amerikaiak s az amerikaiakat csodálni jövő félvilág is kevésbé van itt képviselve. Ide jár Csáky József, a szegedi származású szobrászművész, aki ma a legöregebb magyar Párizsban. Tizennyolc év óta van kinn és komoly, nagy sikerekben gazdag pályára tekinthet vissza. Ugyancsak a Dôme vendégei Tihanyi Lajos, Blattner Géza, Walleshausen Zsigmond, Diener Dénes Rudolf, Lahner Emil, Fried Tivadar stb., valamennyien az új magyar piktúrának nagy ígéretei. Ide jár Pfeiffer Tivadar feleségével és Bató Violával, mindhárman komoly iparművészek. A magyar újságtudósítók is be szoktak látogatni a Dôme-ba törzskávéházukból, a Café des deux Magots-ból.

Nádai Pál: Cafe du Dôme (Műgyűjtő, 1929)

Mert a Café du Dôme, noha csak két pincére és gázizzóvilágítása van, ma már fogalom az új művészettörténetben. Nem egy darabka Páris, hanem az izmusokkal és vadakkal, függetlenekkel, szürrealistákkal s absztrakt filozófiai látással átitatott párisi művésznegyed maga. A művészlokál, mely a Boulevard Raspail és Montparnasse sarkán egész a kocsiút közepéig kinyúlik asztalaival, összezsúfolt székeivel, mint egy népszövetségi álom, mint egy ideális szardíniásdoboz, mint egy csirkéskas, amelyen minden résen festők, táncosnők, vallásalapítók nyújtogatják ki a nyakukat, így tartozik bele a mai művészettörténetbe. Hogy itt nincs az a kínai filozófus, perzsa trónkövetelő, néger jazz-énekes, aki az ő rögeszméit (miközben amerikai mogyorót vacsorái a zsebéből), elő ne adhatná, az kevésbé fontos, mint az a tény, hogy itt mindent, mindent a világon komolyan vesznek és az a sokszázezer művész, író, költő, filozófus, aki e megrendült világban megrendült öntudattal jár-kel tizenöt év óta, itt megint álmaiból kilépett egész embernek érezheti magát. Ez a fontos s ez teszi egyedülállóvá a Café du Dôme-ot.

Tehát nem az, hogy a Montmartre amerikánussá vált zeg-zugos utcáiból, belépődíjas csapszékeiből ide menekültek a bohémek, a meztelenbálok modelljei és az utolsó bársonykabátos, fapipás költők. Most itt is kezdi már befészkelni magát a kultúra, a kuplé alatt itt is gyanús szökőkút és alulvilágító üvegpadozat készül, sőt a kékesvörös fényreklámok is szaporodnak, ami nyilvánvalóan a szemközti sarkon levő Rotonde grill-romjainak nagyzási hóbortjaira és szombatesti táncmulatságaira vezethető vissza. De azért a Café du Dôme még mindig az, ami volt: a legbátrabb festészet, a legmerészebb szegénység és a világon legfelelőtlenebb alapítóláz költőkemencéje.

André Kertész: Café du Dôme, téli reggel, 1928 © Estate of André Kertész/collections.artsmia.org

Hermann Lipót: Útinapló (Pesti Napló, 1930)

Basch Andorral aztán a művészek és bohémek törzskávéházába, a Café du Dôme-ba mentünk. Valamikor régen – legutóbbi párizsi tartózkodásomkor – ez igen szerény kis helyecske volt, hol 4–5 művésztársaság töltötte napjának legnagyobb részét. […] A régi ismerősök közül persze már senki. De jöttek helyettük sokan, mások. Ötvenszer annyian szoronganak itt egymás mellett. Az összes magyarok, kik Párizsban vannak s a világ minden részéről a művészettel boldogulni akarók. Mindazok, kik a marsall-botot a torniszterben rejtegetik – de sajnos legnagyobbrészt mást nem is hoztak magukkal; némelyek még a tehetséget is otthon felejtették.
Álmodozók, reménykedők, fölényesek. Akik boldogan mindent lenéznek, ami Párizson kívül történik. Még magyarjaink is olyan fölénnyel nézik a pesti híreseket, tülekedőket, érvényesülőket – mint a pestiek a párizsiakat. Ezek a Dôme-kávéháziak azt érzik és hirdetik, hogy csak ez az igazi élet és művészet, ami itt Párizsban van. Boldog kábulatban élnek. Azok is, kiknek még arra sem telik, hogy 1 frank 50-et áldozzanak a feketére (magyar pénzben 36 fillér). […]
Kissé úgy tűnik a sok idegen művész, mint a gyarmatokon dolgozó ültetvényes szolga, ki aztán időnként az összespórolt pénzével a fővárosba jön az igazi életbe belekóstolni. Hozzák az adót, a művészet keserves péterfilléreit, hogy néhány hónapig az igazi művészet levegőjét szívhassák, – mely kétségtelenül itt megvan. […]
Ez a részegség, művészi kábulat, amit ez 3 kávéházi sarok is mutat, egyik nagy vonzóereje Párizsnak, mert ezt az önfeledt mákonyálmot ilyen olcsón, nyomorogva sehol sem kapod így meg, mint a Louvre és sokszáz csodás gyűjtemény, a hihetetlen karriérek árnyékában – Párizsban.

Ellenzék (1930)

A Rotonde a régi francia művészek kávéháza, már a múlté; az új művészeké pedig a Café du Dôme. Meg kell gondolni, hogy Franciaországban 40000 festő él és ennek legnagyobb része Párisban, így tehát nagyon is érthető, ha a Dôme Páris legjobban menő kávéháza. Ezek a festők, akiket a kritika még nem ismert el (azért Picasso, Henri Matisse, vagy Utrillo is el-eljárnak ide), ezek a vadfestők éjfélig ülnek a Dôme-ban minden este a gömbölyű asztalok körül; fáradhatatlan és szenvedélyes vitát folytatnak, amely a felületes szemlélőnek azáltal tűnik fel, hogy a festők fenyegető, ellentmondást nem tűrő hangon mindig ugyanarról vitatkoznak és mindig ugyanazt mondják. Egy-két óra felé a festők már hazamentek és ilyenkor csak részeg amerikaiak és ugyancsak részeg skandinávok járnak ide, akik áhítattal szemlélik egymást, abban a boldog hitben, hogy ők azok a festők, akikről még a Baedeckerben is szó van.

Brassaï: Egy fiáker a Café du Dôme előtt, ca. 1931–1932 © artnet.com

Ellenzék (1937)

Jellegzetes régi bohémtanyái még e negyednek a Café du Dôme és a Rotonde. Festők, szobrászok, modellek, utcai lányok, selyemfiúk, milliárdosok, feketék, exotikus gavallérok, zuáv tisztek és humuszos arabok szoronganak a márványasztalok között. Szól a zene és a parketten a föld legellentétesebb emberpéldányai táncolnak a muzsika ütemére. És e fülsiketítő zsivajban a nyomor legszörnyűbb figurái bukkannak fel. Kiélt arcú vén virágárusnők, bomlottagyú szörnyek, inverz típusok, őrültek, pornográf lapokat ordítva kínálgató rikkancsfiúk – ez Montparnasse! A hosszú boulevardon egymás mellett sorakozó café chantantok és kabarék előtt a széles járdán fel és le hullámzik így éjszakánkint a nagyváros egész látványos és rejtelmes élete: a megfogyatkozott amerikaiak esztelen fényűzése csakúgy, mint az aszfalt Alfonzainak és kerítőinek nyilvánosan lezajló szakadatlan embervására.
Ebben a szélsőséges környezetben, ahol szépség és szerelem, bűn és aberráció televénye ontotta hajdan és ma a francia irodalom sok zseniális termékét, ahol ma is Baudelaire és Verlaine, a boldogtalan Rimbaud szellemi örökségétől terhes a levegő – ebben a mocsárlázas, extázisoktól átélt légkörben élnek és küzdenek a mai Páris művészproletárjai.

Fred Stein: Gerda Taro és Robert Capa a Café du Dôme teraszán, 1936 © Robert Capa/icp.org

Tudj meg többet Brassaïról, Kertészről és Capáról!

Leave A Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük