Barakonyi Szabolcs: Fotográfiai inspirációk

A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik/amik nagy hatással voltak rá.

Elég korán jött a művészet az életembe, vagy inkább mindig is jelen volt. A lakásban, ahová születtem, a falakon festmények lógtak, ahol nem, ott meg tömött könyvespolcok álltak, rajtuk sok albummal, de néhány szép tárgy és kisebb szobor is akadt, utóbbiakat sokszor megérintettem, ahogy elmentem mellettük. Ezek apai nagyapám, Dr. Barakonyi Jenő villájából maradtak meg az államosítás után, annyit tudtam még, hogy sok minden el is tűnt. Néhány dologról voltak családi legendák is, nagyanyám szerint múzeumokba is kerültek a gyűjteményéből, de ezeket senki sem tudta pontosan. Csak hat éves koromig laktam ebben a lakásban, mert a szüleim elváltak, de a hatodik kerületben maradtam, ott nőttem fel, a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok közelében, ahová gyermekkoromtól fogva rendszeresen jártunk, tizenévesen már egyedül is mentem kiállításokra, természetes volt, hogy képeket nézzek. Persze a Szépműben gyerekfejjel az egyiptomi gyűjtemény volt a legérdekesebb, de ez hátul volt, több csarnokon, sok festmény között át kellet menni, így minden alkalommal megnéztem azokat is. Testvérem, Zsombor, sokkal jobban rajzolt, mint én, ezért valahogy úgy éreztem, hogy már megvan a festő a családban, kérdés lezárva (egyébként nagyapám is festett). Gimnáziumban lett újra egyértelmű, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, elkezdtem rajzolni, és festőnek készültem. Sok kortárs képzőművészeti megnyitóra is eljártam, mindenfélére, ez a közeg érdekelt, úgy éreztem, hogy oda tartozom. Zsombor végül tényleg festő lett, a Képzőn végzett, én viszont sohasem felvételiztem művészeti felsőoktatásba, amit mára már egyáltalán nem is bánok. Végül egy véletlen hozta úgy, hogy a fényképezőgépet választottam eszköznek, egy pillanat alatt dőlt el az egész, rögtön megkönnyebbülést éreztem, mert nem kellett tovább birkóznom a kézügyességemmel. Persze a festészet a mai napig nagyon inspirál, bárhol járok, lehetőleg minden festészeti kiállítást és gyűjteményt megnézek.

Szóval a fényképezőgép mint eszköz meglett, de ettől még azért nem tudtam pontosan, hogy miféle képeket fogok csinálni. Szerencsére a kerületben volt még két jó hely képek nézegetésére: az Ernst Múzeum és az Írok Boltja. Utóbbiban sok album könnyen hozzáférhető volt és még székekre is le lehetett ülni. A dokumentaristák mindig is tetszettek, annak ellenére, hogy semmi bátorságom nem volt ahhoz, hogy embereket fényképezzek, de akkoriban ez volt a legnépszerűbb, ez jelentette a fotót, ebből lehetett a legtöbbet látni. Nemrég írtam a Telexre egy cikket Benkő Imréről a Fotóripoteri Életműdíja alkalmából, az ő képeit már akkor is ismertem, amikor még talán nem is fotóztam, de ismertem Szilágy Lenke képeit is. Náluk az első pillanattól fogva világossá vált, hogy a fénykép egy sokkal finomabb, mint pusztán esztétikai minőség. Nem az a lényeg, hogy ki csinál szebb képet, hanem inkább az, hogy a fotográfia mennyire lehet rokon mondjuk a költészettel.

Benkő Imre: Havanna-lakótelep, Budapest, 1989 © Benkő Imre
© Szilágyi Lenke/fotografus.hu

A külföldi nagy klasszikusokkal már nehezebben boldogultam, tudtam, hogy világhírűek, de sok esetben nekem egyszerűen csak szépek maradtak, a jól szerkesztett albumok képei nem okoznak különösebb élményt, nem tudtam kapcsolódni, valami feszültség vagy csavar hiányzott onnan. Akik megragadják a figyelmemet, azoknál mindig volt valami az esztétikán túl is. Az egyik ilyen Jacques-Henri Larigue, elképesztően könnyed, humoros és friss minden fotója, talán a játékossága és a kísérletezése a legizgalmasabb, úgy technikailag, mint társadalmilag. Kimozdítja a fényképezőgépet a megszokott, statikus helyzetéből, életörömén keresztül egy teljesen új képet kapunk az arisztokrácia karót nyelt világáról.

Másik korai kedvencem Weegee (érdekes ez korai kapcsolódás a bűnügyek világához) a bulvár igazi koronás királya, páratlan karriert futott be, hamar múzeumi kiállításokon jelentek meg a képei, majd a való életből látott tapasztalataival a film noir hollywoodi szakértőjeként lett nagy hatással a filmiparra. Lehet nála is a humor fogott meg, vagy az a fajta könnyedség, amivel mint művész, nem volt hajlandó igazán komolyan venni magát.

Egy jó ideje olyan fotográfiák inspirálnak leginkább, amelyeknek a szerzőit akár nem is ismerhetjük. Igen, egyrészt megint a Fortepan képeiről beszélek, és arról a könyvről, amihez a képeket onnan válogattam. Nagyjából két éve rájöttem a Fortepan gyűjtemény egyik lehetséges megoldókulcsára. Erős élmény volt, aludni se tudtam. Eldöntöttem, hogy úgy fogok foglalkozni a Fortepannal, ahogy eddig valószínűleg kevesen – bezárkózom a képekkel, és az elejétől kezdve végig nézem őket.

Gizella-telep, OTI szanatórium parkja, Visegrád, 1930 © Fortepan/Kurutz Márton
© Fortepan/Kopátsy Sándor

Amikor elkezdtem fotózni, akkor azt a jótanácsot kaptam, hogy koncentráljak az ősképre, az őskép pedig tisztán a csodálat tárgya. Lehet, hogy ez a gondolat bennem maradt valahogy, mert azóta is ehhez a csodálathoz akarom közelebb vinni a nézőt, de magam is ezt keresem az inspirációm forrásaként. Ha túllépünk a szokásos válaszok keresésén, akkor a képek mélyebb, igazibb rétegéhez juthatunk el. A tiszta csodálatban kevesebb a gondolat, ebben biztos vagyok.

© Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/BRFK helyszínelési fényképei

A másik nagyon érdekes helyzet, amikor mégis úgy döntünk, hogy kinyomozzuk a kép hátterét, vagy megpróbáljuk elképzelni azt a különbséget, ami a kép készítése és a mostani jelentése között húzódik. Ezt most az a friss munka jelenti, amit Kardos Sándor Hórusz Archívumával kezdtünk el, havi egy Telexes cikk formájában – már voltak és még lesznek is izgalmas dolgok.

© Hórusz Archívum/Kardos Sándor

Akit igazán érdekel a képekkel kapcsolatos nyomozás, annak ajánlom Billy Klüver Egy nap Picassóval című könyvét. A szerző egyik alapító tagja a New York-i Experiments in Arts and Technology (E.A.T.) művészcsoportnak, könyvében Jean Cocteau francia költő és filmrendező huszonkilenc véletlenül megtalált fényképéből napra és óráról órára pontosan rekonstruálta Picasso és baráti társaságának egy napját Párizsban, ennek a napnak az egyik különlegessége, hogy hosszú távú hatásai is voltak néhányuk számára.

Nem véletlenül kezdtem a festészettel a posztomat. Az első művész, akinek megmutattam a fotóimat, festő is volt, meg még sok minden más is: Révész László László, aki később a barátom is lett. Sajnos ő nemrég meghalt, és én akkor jöttem rá, hogy a képekkel kapcsolatos legfontosabb alapvetésemet azon az első képnézegetős vasárnapon tanultam, az ősképről és annak csodálatáról. Remélem, jól jegyeztem meg, mert azóta is meghatározó, és úgy látszik, hogy eszerint választok képeket is. Ha van olyan, hogy katarzisélmény, akkor én egyet biztosan neki köszönhetek. A Dovin Galériában volt kiállítása, már pár éve ismertük egymást, de bevallom, nem tudtam könnyen kapcsolódni a festészetéhez, bár azt sejtettem, hogy oda kell rá figyelni, mert bármelyik pillanatban megtörténhet az, hogy akár meg is értem. Valahogy ezt a lehetőséget legalább annyira fenntartotta, mint azt, hogy úgyse értesz meg egy szót se abból, amit mond. Szóval nagyon emlékszem arra a pillanatra, ahogy belépek a Dovinba: paravánok vannak körberakva, mindkét oldaluk megfestve, közöttük ki-be lehet járni a térben. Ha belülről nézünk körbe, akkor egy körpanoráma: ott álltam a Margit utca, Ankara utca, Apostol utca és a Rómer Flóris utca kereszteződésében, jártam már ott, megismertem a korlátot, Laci a Rómerben lakott. Ha kívülről jártam körbe az egészet, akkor a lakásokban nézhettem körül, amik erre a térre néznek, és összekapcsolódtak vele.

Révész László László: Tohi, 1999 © Révész László László/revesz.eu

Nagyjából követtem Révész munkásságát, eljártam a megnyitóira, az Instán is követtem, és az utóbbi időkben az akvarelljei legalább annyira működtek, ahogy egy jó kép működik nekem, minden körítés nélkül. Révész volt az egyik legintellektuálisabb képzőművész, akit ismertem, mégis tőle tanultam meg azt a legegyértelműbb, végtelenül egyszerű érzést, ahogy nekem azóta is igazán jó kapcsolódni a képekhez. Ez az érzés nagyon közel van az élet szeretetéhez. Köszönöm, Laci!

Nézd meg Barakonyi Szabolcs, 2021. május hónap alkotójának többi posztját is!

Szólj hozzá!

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük