A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.
Évekig a legszerencsésebb embernek gondoltam magamat azért, hogy azt mondhattam magamról, nekem a munkám a hobbim, vagy fordítva, aztán rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség, vagy hogy aki ilyen ember, az igazából nem is szerencsés. Először az lett gyanús, hogy nem simán csak szeretek főzni, hanem ezen keresztül inspirálódni, kikapcsolódni is, de leginkább adni. Végtelenül jó érzés valaki(k)nek főzni és valami igazán jó élménnyé tenni egy ebédet vagy egy vacsorát. Azt is megfigyeltem, hogy egy idegen városban legalább olyan gyorsan jutok el a piacra, mint kiállításokra. Akkor is megnézem, ha nincs lehetőségem főzni, de azért, ha tehetem, úgy keresek szállást, hogy legyen benne viszonylag normális konyha. A felszereltség nem számít annyira, nem technológiai vonalon mozgok a konyhában, nekem elég, ha van serpenyő, fazék és sütő. Az első kettő legrosszabb esetben is mindenhol van, és ez már elég egy jó tésztához. A carbonara vitát részemről mondjuk ezzel a recepttel zárnám le. Ebből is az első, a nem tejszínes verzióval. Keveset főzök konkrét recep alapján, általában élményekből indulok ki, azokat próbálom megfőzni, amiket ettem, valamennyire utánanézek, aztán nekilátok, levonom a tanulságokat, és egy pár alkalom után biztosan meglesz a megoldás, de sokszor elsőre is. Nagyon bonyolult ételeket nem készítek, azokért, azt gondolom, hogy étterembe kell menni. Vendéglőbe többnyire csak külföldön járok, ott valahogy jobban esik költeni rá, mert az utazás része. Amíg tévéztem, a kedvencem Keith Floyd volt, ez például egy elég egyszerű recept, ha valaki friss tintahalhoz jutna.
Szóval, a főzés elég jól ki tud kapcsolni, jó koncentrációt és jelenlétet igényel, mondjuk ha sok emberre főzök akkor azért rendesen izgulok. Szerencsére jól passzol az evéshez a másik szabadidős tevékenységem, a futás. Hét éve kezdtem el futni és nekem nagyon bejött. Tízéves korom óta mindig sportoltam valamit, felnőtt fejjel maradt ki pár év, jól meg is híztam, és ez pont akkoriban volt, amikor azt gondoltam, hogy nekem a munkám a hobbim. Nehéz volt visszatalálni a mozgáshoz, a futás meg teljesen véletlenül jött, a kollegáimmal csapatban indultunk az Ultrabalatonon, beszálltam a videókon is alaposan dokumentált emberkísérletbe, hogy én úgyse fogok rákattanni. Soha nem volt még olyan sport az életemben, amit ennyi ideig csináltam volna. Szeretem a hosszabb távokat, maximum 20–25 km-ig, a maraton nekem sok, kétszer megpróbáltam, azon az időn belül, amit elképzeltem, nem tudtam teljesíteni, lassabban meg nem érdekelt. Sérülést nem akartam, de már jöttek a jelei és a fájdalommal való küzdelem se motivált ebben a formában, mind a kétszer valamivel harminc kilométer után feladtam, de mindegy, mert a városi versenyeket se szerettem meg. A futás számomra nagyon összetett, sokat tanultam közben magamról, annyi eszem viszont sajnos nem volt, hogy mindig sérülések nélkül tanuljak. Így lett az új kedvenc idegen szavam a propriocepció. Ez meg a kedvenc videóm a témában, a csodálatos kenyai angol hozzáadott érték benne.
Elképesztő élmény, hogy a sok tudatos és kitartó edzéssel hogyan lehet fejlődni, és mennyire jól kapcsolható a futás a meditációhoz és a jógához is. Nem mondom, hogy ez az egyetlen út a jó futáshoz, de nekem ettől lett érdekes. A hosszútávfutás egy jól felépített koncentráció is, huzamosabb ideig kell fenntartani egy megterhelő fizikai állapotot, és miközben rengeteg gondolat próbál megakadályozni ebben minket, sokszor még azok is, amik támogatónak tűnnek. A mozgásunk nem eshet szét, folyamatosan rajta kell tartani a figyelmünket, ami természeténél fogva állandóan elkalandozik, és egy komolyabb távnál ezt az állapotot krízisek is kísérik. Aztán persze nem csak szenvedés az egész, néha előkerül az állat és újra természeti lénnyé változunk.
Sajnos egy ideje keveset olvasok, egyszerűen nem marad rá úgy időm hogy ne legyek fáradt, egyelőre csak gyűlnek a könyvek, hetek óta a közelemben van az új Pelevin is.
Egy ideje kikapcsolódásként filmeket és sorozatokat nézek. Kevés az igazán jó sorozat, de azért itt van két jó ajánlat. Mind a kettő régebbi, ez is jól mutatja, hogy ritkán jön annyira jó, ami akár egy filmélménnyel is összehasonlítható. Az egyik kiemelkedő a Russian Doll, de ebből bármit is említek, az szpojler. A főszereplő fantasztikus és jó a zene is.
A másik sorozatot a képi világa miatt is említem, és akkor végül valamennyire szakmai is lesz ez a poszt.
Egy jó éve viszont újra rendszeresen hallgatok zenét a Spotify-on, ezt is eléggé élvezem. Rengeteg idő kimaradt a zenehallgatásból is, mivel munka vagy futás közben nem tudok zenét hallgatni. Még tart az újdonság varázsa, még sok az ismeretlen előadó, de vicces volt felfedezni, hogy a új zenékben hogyan ismétlődnek évtizedekkel ezelőtti mintázatok, és az is kiderült, hogy Elvis él!
Talán ez lett a tavalyi legeklektikusabb playlistem (borítanak mindig saját telefonos képet választok, ez biztos ilyen gimnáziumi reflex a magnókazettázás korából).
Nézd meg Barakonyi Szabolcs, 2021. május hónap alkotójának többi posztját is!