A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik/amik nagy hatással voltak rá.
Az alábbi négy sorozatban mind van valami, amit annyira különlegesnek tartok, hogy nem tudom megunni, és ahányszor egy új projekten kezdek gondolkozni vagy inspirációra van szükségem, mindig újra megnézem őket.
Az első egy japán fotográfusnő, Lieko Shiga Rasen Kaigan (Spiral Shore) című fotókönyve. Az egyik Paris Photo-n vettem először a kezembe a könyvet, nem tudtam róla semmit, de egyből megfogott a misztikus atmoszférája és a fura, sötét esztétikája. Zseniálisan egyensúlyoz a valóság és a fikció határán, amitől egy misztikus, álomszerű narratíva jön létre. A könyv egy japán kisváros, Kitakama életét, rituáléit dokumentálja, ahol Shiga a város hivatalos fotósaként dolgozott. Időközben a területet földrengés és cunami is sújtotta, így a város szinte teljesen eltűnt. Az albumban a katasztrófák előtti és utáni képek egyenlő arányban jelennek meg, laikusként mégsem különböztethető meg, melyik kép mikor készült, mivel Shiga mesterien ötvözi és szövi össze a dokumentarista és a megrendezett képeket, amelyek hol tragikusak, hol meditatívak. Ahányszor újranézem, mindig felfedezek benne valami újat.
Nem tudom kihagyni Antoine d’Agata Kambodzsában készült anyagát. Brutálisan jeleníti meg a legmélyebb, legelemibb emberi ösztönöket és érzéseket. Ez az őszinteség hiteles és lehengerlő számomra, szerintem egyedülálló a kortárs fotográfiában, mindig beleborzongok. Nagyon sötét a világa, mégis furdal a kíváncsiság, mivel az élet olyan szegletét mutatja be, amely többnyire tabunak számít. Mindig is érdekeltek a végletek, a szélsőségek, és d’Agata egy olyan világba enged betekintést a képein keresztül, amit amúgy magamtól nem mernék megtapasztalni. Nála is megjelenik a kettősség, bár a saját élményeit dokumentálja, ezt többnyire önkívületi állapotban teszi: a hosszú expozícióval készült fotókon az alakok összemosódnak, néha szörnyszerűvé válnak. Egy olyan látvány jön létre, ami a valóságban nem létezik – de valahogy mégis azt mutatja be –, végeredményben pedig szürreális. Az alakok Francis Bacon festményeire emlékeztetnek, akinek a munkáit szintén nagyon szeretem.
Aleix Plademunt Almost there című könyve is nagy kedvencem. Ebben a munkában elsősorban a koncepciózusság fogott meg, nagy hatással volt rám az a fajta vizuális intelligencia, ahogyan a könyvet felépíti, a képeket egymás után fűzi. Az album letisztultsága és a képi asszociációk is megragadtak, a fotók egymás mellé állítása, amivel irányítja a mondanivalót. A projekt kiindulópontja egy képeslap, ami százegy éven át bolyongott, de sosem ért el a címzetthez, helyette az alkotónál landolt. Számomra az idő és térbeli távolságról, az utazásról, pontosabban az út lényegéről és annak transzformatív erejéről szól ez a könyv, és arról, hogy sosem érkezünk meg. Ez a gondolat egyszerre filozofikus és romantikus, vizuálisan pedig nehezen megragadható, Plademuntnak mégis sikerül kifejeznie ezt az érzést, méghozzá úgy, hogy mindeközben nem válik giccsessé.
Végül Masie Cousins Rubbish, Dipping Sauce, Grass, Peonie, Bum című könyvét emelném ki. Az album Masie három korábbi sorozatát foglalja magában, amelyek eléggé hasonlóak, mégsem tudom eldönteni, melyiket szeretem a legjobban. Maisi munkáiban a látvány és a színvilág mellett az fog meg, hogy nagyon laza és intuitív az, ahogyan fotózik. Annyira érzékletesen mutatja be a rothadó ételt, hogy szinte hallom, ahogyan trancsírozza őket, amikor nézem a képeket…egyszerre undorító és vizuálisan lebilincselő, ezen kívül van benne egy nagy adag erotika is. Főleg a gumicukorról készült fotókat imádom. Nem tudom eldönteni, hogy undorító-e vagy gyönyörű…:)
Nézd meg Hodosy Enikő, 2021. június hónap alkotójának többi posztját is!