Fátyol Viola: A fotókon túl

A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

Az utolsó blogbejegyzés megírásához azzal az előzetes tervvel kezdtem neki, hogy összeszedem, mi az, ami örömmel tölt el, segít a világ és benne magam megértésében, vagy az élet nagyszerűségének értékelésében. A fotókon túl tematikájú utolsó posztban elvileg a fotográfián kívül eső jelenségeknek kéne helyet kapni, de az a helyzet, hogy a legjobban én mégiscsak fényképezni szeretek, úgyhogy kénytelen vagyok ezzel kezdeni.

1. A legeslegeleje

Az egri főiskolán kezdtem el fotózni diákként apukám analóg gépével. Rettentően érdekelt a médium, de tulajdonképpen elég sokáig nem találtam meg, hogy mire szeretném igazán használni. A világ dokumentálása nem érdekelt, nem láttam benne a kifejezés lehetőségét – erre még tíz évet várnom kellett. A dokumentarizmus szinte ingerültté is tett, mert szegényesnek éreztem, hogy csak a megadott kulisszákat használhatom a képalkotáshoz, másfajta fotográfiát pedig nem ismertem. A nagy áttörést Bukta Imre kurzusai hozták meg, akinél először találkoztam a konceptuális művészet képviselőinek munkáival. Már nem emlékszem részletekre kiterjedően az előadások anyagára, csak arra, hogy Imre gazdag képanyaggal kísérve beszélt hallatlanul érdekes dolgokról, kortárs művészetről, különböző módszerekről, amelyekkel művészek üzeneteket tudnak átadni. Imádtam. Főleg a magyar alkotókat listázta és elemezte nekünk. Feladatokat is adott – Önarckép állattal, Csapda – ez a két cím maradt meg. Kitárult előttem egy rendkívül gazdag terület, a valamilyen koncepció mentén megrendezett, megkonstruált fotó territóriuma. A továbbiakban minden iskolai feladatot fotóban oldottam meg (Egerben akkoriban a festés-kézi rajz-manuális technikák felé húztak inkább az emberek, amiket egyébként én is nagyon szívesen csináltam). Bukta Imre képzőművészeti munkái, Gerhes Gábor, Gyenis Tibor és Szabó Dezső művei, a neoavantgárd időszakából Vető János és Hajas Tibor munkássága, Beke László szövegei mind revelatív erővel hatottak rám. Ezek nélkül az élmények nélkül talán nem is a fotó mellett kötöttem volna ki. Most, amikor újra és újra arra jövök rá, hogy a legjobb dolog a világon a fotózás, egyre hálásabb vagyok ezekért az első benyomásokért. Mesterek, nagyon köszi!

Bukta Imre: Alkalmi kiállítás a majorságban tartott állatoknak, 1974/1982 © Bukta Imre/godot.hu
Bukta Imre: Okádó disznók, 1989 © Bukta Imre/godot.hu
Gerhes Gábor, 1997 © Gerhes Gábor/fotografus.hu
Gerhes Gábor: T betűt ültetek, 1999–2001 © Gerhes Gábor/fotografus.hu
Gerhes Gábor: Elromlott összeadás, 1999–2001 © Gerhes Gábor/fotografus.hu
Gyenis Tibor: Részletek a tíz felesleges gesztusból, 1999 © Gyenis Tibor/ludwigmuseum.hu
Gyenis Tibor: Ilonka néni a tiszta formák kompozíciójával álmodott, 1999 © Gyenis Tibor/ludwigmuseum.hu

2. Artemisia Gentileschi

Bár nem iskolai emlékek felidézése volt a célom, amikor belekezdtem az írásba, de most már nem akarom kihagyni az egyes számú alma materemet, a MOME-t, ahol viszont végre mélységeiben tanulhattam a fotográfiáról. Ennek ellenére most nem specifikusan fotós élményeket, hanem inkább Tatai Erzsébet inspiráló művészettörténet óráit idézem fel. Zsókának egy rövid éve volt, hogy végigzongorázza az első évesek számára a művészettörténet teljes időbeli spektrumát az őskortól a napjainkig, és ebbe még az is belefért, hogy időnként szót ejtsen kevésbé ismert művészekről (de tőle hallottam először az akkor még művészeti projektként létező Kétfarkú Kutya Pártról is). Bemutatta nekünk Artemisia Gentileschi-t és Judith Leyster-t, és én először csodálkoztam rá arra a kérdésre, hogy hol vannak a művészettörténeti kánonból a nők?

Artemisia Gentileschi: Judith lefejezi Holofernest, 1612–13 © Artemisia Gentileschi/wikipedia.org

3. Erre egyébként kimerítő választ ad Whitney Chadwick Women, Art and Society című könyve, ha valaki velős olvasmányra vágyik a témában.

4.  Tatai Erzsébet: A lehetetlen megkísértése

Tatai Erzsébetnek 2019-ben megjelent egy tanulmánykötete A lehetetlen megkísértése címmel, amelyben alkotó nőkről, hazai nőművészekről ír. Ez is az egyike azoknak a fontos szakirodalmi műveknek, amiket az utóbbi időben olvastam, és amelyek segítettek pontosabban megfogalmazni azt, hogy mit is csinálok és mi érdekel a művészetben. Egy rövid részletet idéznék a könyvből, amivel teljes egészében azonosulni tudok:  „Magyarországon alig található gendertudatos vagy explicit feminista vizuális művészet, így a következőkben néhány olyan alkotó nő közelmúltban készített és kiállított munkáit mutatom be, akiknek munkái – szinte kizárólag – a nők életéhez kapcsolódnak, az ő helyzetükből, identitáskeresésükből fakadnak. Az általuk felvetett kérdések egyáltalán nem lényegtelenek, és korántsem csak rájuk tartoznak. Ezek az alkotók olyan attitűddel bánnak a művészettel, ahogyan férfiak nem szoktak. Tevékenységükkel a művészet és élet között támadt szakadást varrják össze – megerősítve, hogy a művészet életünk része, és a mi életünkről szól, s különböző aspektusból az élet más-más szeletét tárják fel. Alkotásaikat az köti össze, hogy »témájuk« a női tapasztalat.” A könyvben többek között Csáky Marianne, Fajgerné Dudás Andrea, Imre Mariann, Eperjesi Ágnes munkáinak elemzéseit találjuk, nemzetközi kitekintésekkel. A szerző röviden, de pontosan jár körül egy-egy tematikát, mint például az öregedő test problémáját, a kortárs művészeti példák megértéséhez pedig a felvetett kérdés művészettörténeti, művészetszociológiai előzményeit is ismerteti. Élmény volt olvasni.

Csáky Marianne: Time Tunnel – From Kitchen 1, 2016 © Csáky Marianne/Inda Galéria/secondaryarchive.org
Imre Mariann: Szent Cecília, 1997–2000 © Imre Mariann/Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria/mng.hu

5. Nagyszerű nők

Általánosságban elmondható, hogy egyre jobban érdekel a Tatai-könyvben leírt „női tapasztalat”. Egyrészt szinte mindig személyes életeseményekből indultam ki, mikor egy-egy projekten dolgoztam, így a lánygyermekként, nőként, anyaként megélt élményeim mind helyet kaptak a munkásságomban. Mostanában egyre tudatosabban figyelem magamban ezt a jelenséget, miközben mások élményeivel, női tapasztalataival is egyre erősebben azonosulni tudok. Rengeteg dolog (általában művészeti munka) volt rám hatással az elmúlt időszakban, kifejezetten ebből a női aspektusból nézve: Trapp Dominika Ne tegyétek reám… című Trafó Galériabeli kiállítása, Ujj Zsuzsi fényképei, Győri Klára Kiszáradt az én örömem zöld fája című drámai visszaemlékezése, Käthe Kollwitz életműve, Wendy Redstar munkái, aki az amerikai őslakosok tapasztalatait is becsatornázza a művészetébe. Abba is hagyom itt a nevek és a katartikus élmények felsorolását, mert bármilyen lista pontatlan és hiányos lenne.

Käthe Kollwitz: Woman with Dead Child, 1903 © Käthe Kollwitz/Artists Rights Society (ARS), New York
© Wendy Redstar

Be kell látnom, hogy ez a poszt a végére ért, és az előzetes koncepcióm ellenére főleg iskolai élményekről, és csodálatos alkotó nőkről írtam benne. Nem került szóba egy csomó minden, amire gondoltam még, mint számomra fontos dolog a fotográfián kívül: a családom, az anyaságot túlélő, vagy újonnan alakult barátságaim, Oravecz Imre regényei, Nigel Kennedy hegedűjátéka, a szép gyerekkönyvek, a lányos fotóskörünk (Lilla, Vica, Dodi, sziasztok!) vagy a reggelente elfogyasztott túró rudi, amivel csendben megünneplem, hogy ma is sikerült elindítanom a gyereket a bölcsibe.

Köszönöm a Capa blognak, hogy kissé kaotikusan, de szabadon megoszthattam a gondolataimat, és én lehettem Miss Július!

Nézd meg Fátyol Viola, 2021. július hónap alkotójának többi posztját is!

Szólj hozzá!

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük