A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

Ebben a posztban próbáltam olyan példákat és számomra érdekes embereket és műveiket összegyűjteni, melyek nem feltétlenül a vizualitás eszközeivel jöttek létre, mégis hatnak a művészetemre. Íme a gyűjtés vagy inkább az ajánló.

Sir Ken Robinson

Rajongok az olyan tudósokért, akik hétköznapi nyelven, közérthetően tudnak mesélni összetett és számomra ismeretlen területek sajátosságairól, főleg úgy, ha ezt ilyen penge humorral teszik. Robinson első, 2006-ban tartott előadása a TED Talk eddig legnézettebb videója, közel hetvenmillióan látták. Az oktatási területen kutató és azt reformálni vagy inkább teljesen átalakítani vágyó professzor szerint a jelenlegi tanítási rendszer elavult és alapjaiban hibás, mert nem az egyéni érdeklődés és tehetség feltérképezésén fáradozik, hanem sokkal inkább egy „parancsoló és ellenőrző” intézményként funkcionál. A saját példám okán biztosan állíthatom, hogy ami érdekel és amire kíváncsi vagyok, azt gyorsan és élvezettel teszem magamévá, ellentétben azzal, amit erőszakkal akarnak belém verni. Nekem szerencsém van, hogy rátaláltam a fényképezésre, de sajnos rengeteg ember van, aki soha nem lel rá arra, ami igazán érdekli és amiben kiteljesedhet, sőt, sokan azt gondolják, hogy nem is jók semmiben. Érdemes meghallgatni ezt a két remek és bátorító előadást, mert Ken Robinson nagyon fontos dolgokról beszél és ezt egy ízig-vérig showman szerepében teszi.

A zene és a kép

Gyerekkorom óta szeretem a komolyzenét, korábban csak a legismertebb darabokat hallgattam (Vivaldi: Négy évszak, Beethoven: Ötödik és kilencedik szimfónia) melyekre valamilyen filmet vagy jelenetet rendeztem fejben – a muzsika valahogy mindig képpé válik az elmémben. New Yorkba költözésünk után sokat sétáltam Brooklynban és elkezdtem zenére fényképezni (később ebből lett a Gestalt című sorozatom), nagyon szórakoztató figyelni a hangszerek játékát és erre rímként képeket találni a környezetemben. Ehhez kapcsolódva két amerikai élőzenei élményem ugrik be. Az első a New York Philharmonic előadásában Rimszkij-Korszakov Seherezádé című koncertje, amire szinte filmként emlékszem vissza, annyira vizuális volt az élmény. Az Ezeregyéjszaka meséinek jelenetei itt a muzsika nyelvén íródnak, mely valahol a hallás, a látás, a képzelet és lelkünk metszéspontjában értelmeződik. A mű legvége egy hosszú és folyamatos A7 hanggal zárul, mely a hegedűn megszólaltatható legmagasabb regiszter. A filmezésben valami ilyesmire való a fade, amikor az álom és a varázslat véget ér, és fel kell ébredni. Két linket kapcsolok ide: az első a 2005-ös Salzburg Fesztiválon a Bécsi Filharmonikusok előadásban, Valerij Gergijev vezényletével az említett zeneműből koncert és a karmesterről egy remek dokumentumfilm is.

A másik élmény 2016-os és a Brooklyn Zeneakadémián egy rendhagyó, filmvetítéssel egybekötött koncerthez kapcsolódik. A mozivászon alatt egy száztagú kórus és nagyzenekar szolgáltatta az élő kíséretet a képekhez. Kedvenc mozim Terrence Malick, Az élet fája című munkája, amelyben Bedřich Smetana cseh zeneszerző Moldvája a főcímzene. Nyilván minden film esetében nagyon fontos a megfelelő muzsika komponálása, de Az élet fája azért is telitalálat, mert Malick egy hasonló motívumként használja a zenét, mint amire az eredendően íródott. Smetana dallamai két pataktól indulnak (egy melegebb vizű, sebesebb, és egy hidegebb, de lassabb folyású), melyek a cseh lankákon összefonódva hatalmasodnak néhányszáz kilométer alatt a Moldva folyóvá. A filmben a férj és a feleség szerelme, az egymásban feloldódás folyamata, majd a sodródás a tragédia felé jól „rímel” a százharminc évvel korábban komponált műre.

A képek okozta érzelem, hasonlóan egy zenei élményhez, nehezen vagy inkább egyáltalán nem verbalizálható, ezért is érzem sokszor, hogy felesleges beszélni róluk.

A könyv és a kép

Egy olyan könyvet ajánlok most, mely legalább annyira egyértelmű és éles képek gyűjteménye, mint prózai mű. Dragomán György Máglya című regényéből sajnos egy konkrét mondatra sem emlékszem, viszont a helyszínek, fények, a miliő, a tónusok, sőt Emma arca is nagyon valóságosan elevenedik meg a képzeletemben. Dragomán nyelvében úgy kódolódik a kép, hogy nem lehet rájönni a titkára. Gyuri ugyan megerősített abban, hogy emlékezete fotó alapú, és történetei képekből indulnak ki, de valahogy mégsem tudom a mágust a szavai közt tetten érni. Ettől varázslat.