A Capa Központ 2021-es Futures-tehetségei: Sivák Zsófia

FUTURES projekt egyik fő célja feltörekvő tehetségek felfedezése és a nemzetközi fotográfiai életbe, különös tekintettel a műtárgypiacra való bevezetése. A 2021-ben kiválasztott öt feltörekvő fotográfus a magyar fotográfiát és a Capa Központot képviselheti az idei FUTURES – Európai Fotográfiai Platformon.

Sivák Zsófia

Sivák Zsófia 1993-ban született Egerben, jelenleg Budapesten él és dolgozik. 2017-ben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szak alapképzésén, majd 2019-ben ugyanezen szak mesterképzésén diplomázott. Dokumentarista alapú munkái saját múltja, gyerekkora, megélt élményei visszfényében készülnek. Ez a személyes perspektíva teszi lehetővé, hogy képes valóban részesévé válni az általa vizsgált környezetnek, amelyet megértően, empatikusan figyel meg. Munkái több díjat nyertek a Magyar Sajtófotó Pályázaton, köztük a 30 év alatti legjobb teljesítményt nyújtó fotóriporter díját. 2019-ben a Budapesti Porfolio Review Magnum különdíjasa lett, 2020-ban Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjban részesült. Munkái folyamatosan szerepelnek hazai és nemzetközi kiállításokon.

Sivák Zsófia © Szabó Emma

Mikor és hogyan találkoztál először a fotográfiával?

Sivák Zsófia: Kikapartam a csoportképről H. Évi fejét, mert az óvodai szerelmem belé volt szerelmes és nem belém. Ebből is látszik, hogy már akkor is funkcionálisan, munkadarabként tekintettem a fényképre. Kicsit komolyabban, azért is nem jön elsőre frappáns, kész válasz a számra, mert nincs megvilágosodásszerű élményem. Anyukám sokat fényképezett egy kis kompakt géppel, egészen a digitális váltásig gyűltek nálunk az amatőr családi fotók. Még most is tele a szekrény a túlexponált, életlen, levágott fejű képekkel, amiket nagyon szeretek. Gyerekként körüllengte őket valami misztérium, történeteket találtam ki hozzájuk, és a képeken mindig nagy volt a béke. Miért és hogyan vált fontossá számodra? A gimi alatt a fényképezés volt az egyetlen dolog, ami hosszú távon mozgatni tudott, és erőlködés nélkül lekötötte a figyelmem. Miután körvonalazódott, hogy leginkább a valóság ábrázolása érdekel, elkezdtem tudatosan, (számomra) egyre szokatlanabb helyzetekbe keveredni, így aztán olyan emberekkel találkoztam és olyan szituációkba csöppentem, ami a fotózás nélkül elképzelhetetlen lett volna. Mindez nagyon illett a kamaszkor kísérletezgetéseihez és a fényképezőgép ezekben a helyzetekben afféle pajzsként is szolgált. Valahogy nem csak komolyabban vettek, de indokom volt rázósabb helyzetekben is benne maradni, valahogy mindig egy lépéssel kijjebb, hiszen néha dokumentálok is, nem pusztán részt veszek. Azóta sok területen eltűnt a kamaszkori lendület, a fotózással viszont annyira egybenőtt, hogy ott megmaradt. Kettős érzés, mert bár továbbra is kíváncsi vagyok, mostanra inkább a nyugalmat keresném, fotósként azonban még mindig ezekre a valószínűtlen pillanatokat vadászom, és ez mozgásban tart.

Anya és nevelőapám
Disznóvágás Józsiéknál, 2010

Miként látod a fotográfiához fűződő viszonyodat, hogyan használod ezt a médiumot?

S.Zs.: Sokkal inkább az emberekhez fűződő viszonyom a fontos, a fényképezőgép mindenekelőtt kapcsolatteremtő eszköz. A fotó technikai része kevéssé foglalkoztat, a történetmesélés és a képalkotás az, ami valójában érdekel. Egyébként nem tudok szimbólumokban gondolkodni, azt fotózom le, ami előttem van, pedig néha örökkévalóságnak tűnik rálelni azokra a jelenetekre, amikről úgy gondolom, hogy egy fotón is működnek. Az persze szubjektív, hogy mit emelek ki a valóságból, de hacsak nem valamilyen megrendelésről van szó, nem egy pontosan kitalált koncepcióval érkezem a helyzetbe. Már csak azért sem, mert az évek során azt vettem észre, hogy az előzetes elképzeléseimet általában felülírja a valóság, semmi nem úgy történik, ahogy azt előre megálmodom, tehát muszáj rugalmasnak maradni és inkább nekem alkalmazkodni helyzetekhez. Gyakran jóval több tudatosság van a szelektálásban, mint a kép elkészítésében, így a megörökítés pillanatában az intuíció kaphat teret, talán ez is igazibb képekhez vezet.

Sivák Zsófia: Józsiék, részlet a sorozatból © Sivák Zsófia
Sivák Zsófia: Józsiék, részlet a sorozatból © Sivák Zsófia
Sivák Zsófia: Józsiék, részlet a sorozatból © Sivák Zsófia

Milyen kérdések foglalkoztatnak leginkább általában, és hogyan reflektálsz ezekre a munkáidban?

S.Zs.: A legtöbb munkámban a vidéki Magyarország olyan jelenségeit járom körül, amelyek engem is megérintenek. Értelmezhetjük ezt egyfajta vizuális antropológiai vizsgálódásként, bár azt hiszem, valójában sokkal inkább arról van szó, hogy jólesik abban a közegben lenni, amelyben felnőttem. Minden foglalkoztat, amiben valamilyen formában viszontlátom magamat vagy a gyerekkoromat, ez a szubjektív színezet meghatározó. Emellett nagyon érdekelnek a személyes történetek. Ha például csak ücsörgök egy ismeretlen faluban, nem az jár a fejemben, hogy vajon mi az adott hely demográfiai jövőképe vagy hogy vajon mennyi itt a munkanélküli, sokkal inkább az, hogy a szemben ülő bácsit miért becézik a barátai Gombóckának. A beszélgetések, fotózások közben már akarva-akaratlan felmerül rengeteg, nemcsak a pillanatban értelmezhető, társadalmilag fontos kérdés is. Ezeket is érdekes lenne valami nagyobbá összefésülni, de egyelőre a figyelmemet minden esetben az ember vagy valamilyen személyes helyzet kelti fel, ezek mentén próbálom a benyomásaimat a képekbe sűríteni.

Sivák Zsófia: Hajnalhasadásig, részlet a sorozatból © Sivák Zsófia
Sivák Zsófia: Hajnalhasadásig, részlet a sorozatból © Sivák Zsófia
Sivák Zsófia: Hajnalhasadásig, részlet a sorozatból © Sivák Zsófia

Hogyan látod a fotográfia jelenlegi helyzetét, illetve jövőjét?

S.Zs.: Ambivalensek az érzéseim, hullámzó, hogy éppen mi a központi. Nemrég szinte minden gondolatom a fotó köré épült, egy ideje viszont erősödik bennem, hogy telítődöm, immunis leszek a képek hatásaira. Elképesztő mennyiségű fotó és vizuális információ ömlik ránk, talán ebből fakad, hogy néha lepattannak rólam a képanyagok, nem tudom, és erőltetve nem is akarom befogadni őket. Sok olyan kortárs alkotó van, akit elismerek, mégis egyre ritkább az, hogy valami katarzist vagy egyáltalán lenyomatot hagyjon, akár csak napok múlva is eszembe jusson. A telítődésben talán az is benne van, hogy úgy érzem, gyakran nem vesszük észre, hogy a kortárs fotóban mennyi minden öncélúvá válik azáltal, hogy egy zárt világban mozgunk, egymásnak teremtjük a közeget, nehezen lépünk ki a saját buborékunkból. Objektív mérce híján pedig mindenféle művészet – ha beszélni kell róla, ha el kell adni, ha ki kell emelni a háttérzajból – sallangot növeszt. Ezek az általam gyakran túlcifrázottnak vélt körök beszivárognak a szakmabeliek között folytatott párbeszédbe. Ez észrevétlen is befolyásolhatja a szakmai közmegegyezést, ennek aztán hatása van arra, hogy hogyan szelektálunk, ez visszahat az alkotókra, a készülő képekre és így tovább. Röviden összefoglalva, egyre többször gondolom azt, hogy jobb lenne, ha a fotó beszélne, a fotós pedig hallgatna és nem pedig fordítva. 🙂

Sivák Zsófia: Áraink forintban értendők, részlet a sorozatból © Sivák Zsófia
Sivák Zsófia: Áraink forintban értendők, részlet a sorozatból © Sivák Zsófia
Sivák Zsófia: Áraink forintban értendők, részlet a sorozatból © Sivák Zsófia
Sivák Zsófia: Áraink forintban értendők, részlet a sorozatból © Sivák Zsófia

Min dolgozol most, mik a terveid a közeljövőben?

Most épp azon, hogy beleférjen a karácsonyfa a talpba.

Tiszalöki kocsma, 2020 © Sivák Zsófia

Ismerd meg a Capa Központ többi Futures-tehetségét is!

Leave A Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.