A magyar fotográfia mesterei: André Kertész (Fotó, 1965)

„Kertész képei sohasem »kiabálók«, soha nem erőszakol­ják rá magukat a nézőre. Felvételeire a megfogalmazás finomsága és az élmény hitelessége jellemző” – Urszula Czartoryska lengyel művészettörténész André Kertészről szóló írása 1965-ben jelent meg a Fotó magazinban.

Köztudott, hogy a divat igen gyorsan változik, és e változásnak – kisebb vagy nagyobb mértékben – mindannyian alávetjük magunkat. De néha, igaz, hogy csak rövid időre, a régi varázsa bű­völ el bennünket. Épp oly törvényszerű ez, mint a felfogások változékonysága, a régi és új állandó ellentéte. Ez utóbbi mellett számolnunk kell azonban azzal a ténnyel is, hogy saját igazunk védelmében mi, az ,,új” hívei, elmúlt korok meghatározott jelenségeire hivatkozunk, és e jelensé­geket – a maguk idejében – előremutató vonásokként könyveljük el.

A közelmúltban figyeltek fel például a szecesszió értékeire, napjainkban pedig – úgy tűnik – a húszas évek iránt támadt fel az érdeklődés. Köztudott, hogy minden korszakban találunk az adott kor sajátos vonásán kívül valami olyasmit is, ami már akkor a további fejlődés alapjait képezi. Ilyen jelenség volt a húszas és harmincas évek fotóművészetében André Kertész munkássága.

Hogy a fiatal Kertész mennyire megelőzte korát, tanúsítja az a tény, hogy amikor 1917-ben Budapesten kisméretű (négy és félszer hatos), rendkívül élethű éjszakai felvételével megnyerte az Érdekes Újság által hirdetett amatőr pályázatot, a bíráló bizottság felajánlotta: megrendezik egyéni kiállítását, ha a fotókat brómolaj- és gumitechnikával készíti. Hiszen akkor az ún. nemes eljárásokat tartották egyedül művészinek, „előkelő”-nek. (Kertész az ajánlatot természetesen nem fogadta el.) Így a huszonhárom éves fiatalember kortársai részéről meg nem értéssel találkozott, minthogy fotói korai ígéretét jelentették annak, ami csak később következett be. Ma így látjuk őt, és művészete azért kelt napjaink­ban olyan élénk visszhangot.

Apja budapesti könyvkereskedő volt és a család kívánságára Kertész­nek apja örökébe kellett volna lépnie. De más irányú érdeklődése útjában állt annak, hogy a könyvkereskedésnek és a cég levelezéseinek szentelje magát. Ekkor a méhészetre akarták megtanítani, de becsvágyát az sem elégítette ki. Életcélját tulajdonképpen akkor tudatosította magában, amikor egyszer családi házuk padlásán régi képes folyóiratokban böngé­szett; elhatározta, hogy fényképész lesz. Tizennyolc éves, amikor sikerült egy IKA 4,5-es fényképezőgépet vennie, elképzelései már kikristályosod­tak. Elhatározta, hogy eltér a kor divatjától és nem készít festészetet utánzó, beállított képeket. Azonnal a mindennapi élet motívumait kezdte fényképezni. Ilyen motívumot jelentett a még ma is megkapó képe a kávé­házi asztalnál alvó férfiról, melyet az adott világításnál vett fel. Már 1912-ben eltökélt szándéka, hogy a fényképezésből fog megélni, családja minden tiltakozása és könyörgése ellenére, ugyanis azt kívánták, hogy maradjon meg az amatőrségnél. Visszaemlékezéseiben leírja, hogy min­dent magának kellett kikísérleteznie, a kidolgozás összes szakaszát saját hibáin okulva kellett megismernie, a fényérzékeny anyagok tulajdonságait és a megvilágítás feltételeit útmutatók és szakkönyvek nélkül kellett megállapítania. Kis üveglemezekre fényképezett és csak másolatokat készített.

Amikor az első világháborúban behívták katonának, az osztrák-magyar hadsereggel bejárta Lengyelországot, Albániát, Csehszlovákiát, egész Magyarországot, bár sebesültként hosszú időt töltött a katonai kórház­ban. Eközben megfigyelte a háború által tönkretett és feldúlt embereket, a menetelő katonák szomorú sorsát is figyelemmel kísérte (gyönyörű felvételt készített a ködbevesző lengyel síkságon hosszú oszlopokban menetelő csapatokról), megörökítette a kantin életét, a pihenés perceit. Kamerája mindenütt vele volt (ahogy ma visszaemlékezik rá, azért fény­képezett, hogy sebesült keze ügyességét megőrizze), rengeteg meg­ismételhetetlen fényképet készített. E képek többsége azonban – ezredparancsnoka gyűjtötte őket, hogy majd albumban megjelenjenek – az 1918-as forradalom forgatagá­ban eltűnt. A fennmaradt képek mondanivalója háborúellenes. Meg­ható felvételek ezek: emberies­ségről és részvétről tanúskodnak, de minden különösebb drámai elem nélkül.

André Kertész: Erőltetett menet Lonié és Mitulen között, Lengyelország, 1915/1967 © André Kertész Emlékmúzeum, Szigetbecse, Hungary

Első képét 1917-ben sikerült Kertésznek eladnia az említett pályázat alkalmával. Ekkor cserélte fel IKA gépét is Goerz Tennaxra és kezdte nagyítani felvételeit a saját maga szerkesztette nagyítógéppel. A felvételeit csodálok köre fokozatosan bővült. Felfigyeltek rá a magyar újságírók, majd a francia és német lapok budapesti tudósítói; e lapok kezdték közölni felvételeit. 1919 óta vágyott arra, hogy kijus­son Párizsba, ez azonban csak 1925-ben sikerült. A párizsi utat csupán néhány hónaposra tervezte, de végül is letelepedett ott. A kezdet nehéz volt: mindjárt az első napokban ellopták fényképe­zőgépét a Luxembourg-kertben, azért csak segédként dolgozhatott egy hivatásos fényképésznél, kezdetben a reklámfotó-műteremben.

Az a Párizs, amely lenyűgözte, nem az építészet, hanem az embe­rek városa volt; az embereké, akik megtöltötték a bulvárokat és a parkokat, a kávéházakat és a művészek műtermeit. Hamar kap­csolatba került az újságírókkal és a művészvilággal. Törzshelyén, a Café du Dôme kávéházban került közelebbi ismeretségbe a festő­kel (Foujita, Marcoussis, Mondrian, Picasso), szobrászokkal (Zadkin), fényképészekkel (Germaine Krull, Martin Munkácsi), költőkkel, kritiku­sokkal és zeneszerzőkkel. Német újságírók közölték lapjaikban először párizsi képeit, festők ragadták ki egymás kezéből nagyításait.

Részlet a Fotó 1965/11. számából

Népszerűségét tovább növelte kiállítása, melyet 1927-ben ren­deztek meg a Sacre du Printemps kávéházban (a kávéház tulajdonosa Jozef Sliwinski lengyel énekes volt). A kiállítás olyan kitűnő kritikát kapott, hogy ez eldöntötte további karrierjét, ugyanis eddig soha nem látott dolog történt: az emberek műtárgyként kezdték vásárolni képeit (bár ezek többnyire riport­felvételek voltak), sokan gyűjteni kezdték fotóit, várva minden újabb motívumot. Kertész tehát nemcsak egy új stílus előhírnöke volt, hanem első reprezentánsa az új társadalmi helyzetű fényképész­nek: először is „szabadúszó” ri­porterként, aki rendszeresen eladja képeit a sajtónak, de közvetlenül egy lapnál sincs lekötve; másodszor szerzőként, akinek műveit gyűjtik az emberek, aki a festőkkel egyen­rangú művész.

Ebben az időben figyelt fel Ker­tészre Luden Vogel, az ismert kiadó és újságíró, aki 1928-ban alapította meg Vu című modern képes folyóiratát. Felajánlotta Kertésznek hogy állandó munkatársként szer­ződteti. Kertész először nem akarta elfogadni és ezt gyenge francia nyelvtudásával indokolta, de Vogel meggyőzte őt azzal, hogy a fényképezés közérthető. A Vuvel és más folyóiratokkal, mint pl. az avantgarde Bifurrel (1929–1931), az elegáns Art et Médicine-nel való együttműködése 1936-ig tartott, amikor is elhagyta Párizst.

Részlet a Fotó 1965/11. számából

Kertész fotói sohasem voltak kommersz jellegűek. Mindig volt bennük valami meglepően egyéni, sajátos. Megtaláljuk ezt hazai fel­vételein épp úgy, amikor hadi­rokkantak, szerelmesek, cigánygyermekek, vak zenészek hatották meg mélyen; mint párizsi képein, amelyek a Szajna-partján horgászó öregurakat, ismerős fiatal nőket ábrázoltak (az egyik fiatal nőt váratlanul éppen akkor fényké­pezte le, amikor az műterme előtt a lépcsőn ülve várt rá), vagy a „clochard”-okat (akik abban az időben – Kertész szerint – sokkal élethűbbek voltak, mint ma), művészeket (Chagall, Picasso), gyer­mekeket, strandoló embereket, modelleket, a Francia Akadémia tagjait, apácákat és sztrájkoló mun­kásokat. Mindezek számára élő, őt közelről érdeklő emberek voltak Abban az élénkségében, ahogy környezetére reagált – mint a kritikusok írják – Kertész „örök amatőr” maradt.

Ha meggondoljuk, hogy mind­össze három évet töltött akkor még csak Párizsban, nagy meg­tiszteltetés volt számára, amikor felkérték, hogy vegyen részt mun­káival néhány kiválasztott, híres fotóművész kiállításán. A Függet­len Fotóművészek Első Szalonját 1929-ben nyitották meg a Comédie des Champs-Élysées termeiben. A kiállítás rendező bizottságának tagjai voltak többek között Lucien Vogel, René Clair, Jean Prevost. Kívüle a következő fotóművészek állítottak ki: Berenice Abbott, Hoyningen-Huene, Man Ray, Outerbridge. Terme volt Nadarnak és Atgetnek is. A következő években Kertész több albumát kiadták, ezek: Enfants, 1933; Paris, 1934; Nos amiens les bétes, 1936.

Kertész stílusát kezdték át­venni a fiatal párizsi fotóművészek is. 1932-ben tűnt fel a másik ismert magyar művész, Brassaï, akit Ker­tész ösztönzött arra, hogy fény­képezzen. Hasonló módon indult el akkoriban Henri Cartier-Bresson karrierje is, aki nemrégiben álla­pította meg, hogy „valamennyien sokat köszönhetünk Kertésznek”.

1933-ban Kertész érdeklődése új irányba terelődött: a torzító tükörben deformálódott emberi testet kezdte fényképezni. Az ötle­tet magát még 1917-ben, a katonai kórházban kapta, amikor bajtár­saival együtt fürdött és azzal szórakoztak, hogy a lábak deformálódását figyelték a tiszta vízben. Most a témát a női aktok jelentet­ték, a női test meghökkentő, de igen szép formái. Néhány ilyen – a természettől nagyon is eltérő – felvétel már csak a részletek, ido­mok csoportja. Bennük csak hal­vány utalást fedezhetünk fel emberi tenyerekre vagy torzókra. Ezek az optikai játékok mindenesetre jók voltak arra, hogy Kertész még tökéletesebben megismerje a technikai eszközöket. André Kertész híre még a tengeren túlra is eljutott. 1936-ban az Egyesült Államok egyik nagy reklámvállalata felkérte állandó mun­katársnak. Kertész egy évet akart tölteni New Yorkban és több mint húsz évig maradt ott, bár nem minden alakult elképzelései szerint és nem minden munkaterülettel volt teljesen megelégedve. Amerika nem úgy fogadta őt, mint Franciaország. Utóbbi forradalomra várt a fényképezésben, Amerika pedig az a kontinens, amelynek kialakult elképzelései voltak a technikailag jó, de sekélyes ízlést ki­szolgáló, önálló kifejezésmódra kevés lehetőséget nyújtó kommersz fényképezésről, A nagy „vádlók” (Hine és társai) hagyományai akkor már megszűntek, a dokumentalisták (Dorothea Lange és Arthur Rothstein) törekvéseinek ered­ményei még nem értek be.

A Life szerkesztőségében, ahová Kertész bevitte fotóit, azt mondták, hogy képei túlságosan átgondoltak, és nekik olyan felvételekre van szükségük, amelyek megmaradnak a benyomások felü­letes tükrözésénél. Egyébként az amerikai kritikusok véleménye (Jacob Deschin a Popular Photography-ban és Carol Schwalberg az US Cameraban) némileg eltér Kertész amerikai sikereinek megítélését illetően. Schwalberg idézi azokat a szuperlatívuszokat, melyekkel a New York-i kiadók Kertésszel való együttműködésü­ket dicsérték. Az ötvenes években New Yorkba érkező Brassaït viszont Kertész a következő sza­vakkal fogadta a kikötőben: „Hulla vagyok, egy hullát látsz magad előtt”, ami elég jellemző képet ad Kertész lelkiállapotáról.

Kertész dolgozott a Harper’s Bazaar, a Town and Country és más lapok számára. Számtalan reklámfotót készített, melyekre „nagylelkűen”, mint akkori meg­bízója, Alene Tamley mondja, hosszú és véget nem érő próbákat áldozott. Sohasem siette el mun­káját. A „saját maga” számára készített képekben pedig igyekezett a jelenségek mélyére hatolni. Rendkívül költőien tudta bemutatni az élőlény (gyermek, madár) és a gigantikus, lélektelen építészet kö­zötti feszültséget. Képei sohasem „kiabálók”, soha nem erőszakol­ják rá magukat a nézőre. Felvételeire a megfogalmazás finomsága és az élmény hitelessége jellemző. Meg tudta győzni a nézőt arról, hogy napfényben másként fest Párizs és másként New York, de arról is, hogy a nyomorgó emberek, a párizsi és New York-i szegények ugyanahhoz a fajtához tartoznak. Brassaï azt mondja róla: „a rokonszenv, az ember és sorsa iránti szánalom oly kifejezetten érezhető képein, hogy örökre emlékeze­tünkbe vésődnek”.

Részlet a Fotó 1965/11. számából

1937-ben a New York-i PM Galériában volt kiállítása. A máso­dik világháború idején először ipari felvételeket készített a For­tune nevű lap részére, de mint­hogy szülőhazája a Németország oldalán harcoló országok tömbjébe tartozott, úgy vélték, hogy leg­feljebb utcai képeket fotózhat, nem pedig nagy fontosságú létesítmé­nyeket. 1945-ben jelent meg tíz évvel azelőtt készített fotóinak albuma, Day of Paris címmel.

Foglalkozása gyakorlásánál a fő nehézséget a hiányos nyelvtudás jelentette. Az amerikaiak azt írják róla, hogy még ma is összekeveri a francia és angol szavakat és minden egyes interjúja előtt reménykedve kérdezi meg az újságírót: „Beszél magyarul?”. Vigasztaló tény azon­ban számára, hogy a fénykép el tudja mondani mindazt, amit ki akar fejezni. Kertész szenvedélye­sen gyűjti azokat a különféle tár­gyakat, melyek élete fordulatainak, találkozásainak és kalandjainak vala­mely emlékét jelentik. Minden fel­vételéhez fűződik valamely szemé­lyes emléke, szeretettel idézi fel bármely, az utcán véletlenül le­fényképezett fiatal párt.

1962 óta egyre nagyobb érdek­lődés veszi körül Kertész művésze­tét. New York-i kiállításával és a sajtónak adott néhány nyilatkoza­tával kezdődött, majd hatalmas sikert aratott egyéni kiállításával 1963 szeptemberében a 4. Velencei Fényképészeti Biennálén. A doku­mentumokkal, albumokkal, bírá­latokkal, sajtóriportokkal bővített kiállítást 1963 novemberében át­vitték a párizsi Bibliothéque Nationale-ba. Jelen voltam e kiállítás megnyitásán: megható esemény volt ez, melyet Kertész magas színvonalú művészete és munkásságának őszinte hangja mellett az a szeretetteljes légkör okozott, amivel a művészt körülvették. Ritka látvány napjainkban az a szeretet és csodálat, amelyet a fiatalabb és legfiatalabb nemzedék tanúsított az idős művész iránt. Hasonló hangnemben íródott Brassaïnak Kertészről szóló és a Ca­mera 1963. áprilisi számában megjelent cikke.

Kertész-kiállítást rendeztek a New York-i Modern Művészetek Múzeumában is, ami végérvényesen bizonyítja azt, hogy a kritikusok, fotóművészek és a közönség mai nemzedéke rendkívül lelkesen fo­gadja művészetét, örökké élő, friss élményt lát benne. Az élmény iránti fogékonyságot André Ker­tész megőrizte szívében tizenötéves korától egészen hetvenegyedik életévéig.

Kertész a magyar fotóművészek azon kiemelkedő régibb nemzedé­kének tagja, amely célkitűzéseit világosan felismerve már ifjabb éveiben bekapcsolódott a világ­művészet áramába, mint Moholy-Nagy László, Brassaï, stb. Nélkülük hiányos lenne az európai művészet mai képe.

Urszula Czartoryska
Varsó

Nézd meg André Kertész képeit a Capa Központban!

Tudj meg többet André Kertészről!

Leave A Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.