A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. A Fehér Vera az elmúlt időszakban készített sorozatait mutatja be.
Akár a Fekete Éden vagy a többi munkám „B” oldala is lehetne a Mindenki tudja. Az egyes projektekben ki nem élt mélységek íródnak itt fotográfiai alapokból építkező, grafikus konstrukciókba. A folyamatosan születő rövid, belső sorozatok alkotta „folyam” képei vegyes technikával születnek, de javarészt cérnavarrott képek különféle hordozókon: ezüstzselatinos nagyításokon, xerox printeken, giclée nyomatokon egyaránt. A Mindenki tudja előzményei a korábbi grafikáim és a talált vagy saját kidobott képekből, talált kifestőkből, fejtörőkből készült kollázsaim, de része például egy kézzel készített cérnakönyv is, mely a hét főbűnt szubjektív szempontból dolgozza fel. A fénykép itt mint tárgy érdekel, mely felületének és hordozójának felsértésével egyszerre érvényesül a destrukció és a foltozás-javítás archetípusa. A „cérnarajz” grafika olyan geg, ami képes teljesen más jelentést hozni a fotó szimbiózisába. Az ebben rejlő történetmesélési lehetőségeket nagyon élvezem. Például visszatérni egy-egy képhez, melyből más, új, párhuzamos narratívát húzok ki, ezzel multiplikálva az univerzumot. Számomra végtelen ez az út, remek absztrakciós lehetőségek is vannak benne, ezekhez a mélységekhez még nem érzem elégnek magam, de a kapu már nyitva.
Tavaly kezdtem el a Melegágy című sorozattal foglalkozni és szeretném hosszabb ideig folytatni. Eggyel hátrább léptem a személyes dolgaimtól, a tágabb környezetem, a földrajzi otthonom felé. Nem tagadom, szentimentalizmus köt ehhez a helyszínhez, és ez a szubjektív adalék rá is ül a képekre. Idealizált, kevés szereplős, belsővé tett tájak ezek, de elhanyagoltságuk, rendetlenségük, kitettségük és titokzatosságuk folytán organikusan kapcsolódom hozzájuk. Számomra felüdülés ez a sorozat, máshogy nem elmondható dolgokat tudok vele artikulálni. Minden állomása egy belső fikció, eredete egy furcsa történet vagy titok gyerek- vagy felnőttkoromból.
Mindezekkel párhuzamosan jó ideje foglalkoztatnak a növények, a növényi létezés esszenciális, élettelen dolgokból táplálkozó, azokból életet szintetizáló jelensége. Rengeteg növényem van, nagyon sok mindenre tanítanak engem és általában minket, az emberiséget. A bolygónk léptékéből tekintve – kilépve a humán viszonyítási arányból – nem tartom kizártnak, és szeretek játszani a gondolattal, hogy a növények „hajtottak igába” bennünket, nem pedig mi őket. Mindenesetre csodálatos a szimbiózis, amiben velük létezünk. Ebből a megfontolásból kezdtem bele a Let Them breathe/breed You projektbe, melynek még csak a körvonalait tapogatom.
És még egyetlen apróság: a Kiskun Párduc jelenség. A közelmúltban felbukkant lény létezése folyamatosan átalakította a (kiskunsági) közhiedelem bizalmát. Félelem, izgalom, büszkeség, borzongás – mindez engem is magával sodort, végül pedig az érzelmi hullámvasút bugyraiból feltörve elérkeztem a megnyugtató döntéshez: hiszek benne. A párduckérdés bizonyítékok hiányában nem oldódott meg, nem derült fény a rejtélyre, de az kiderült, hogy nem új keletű ez a környékbeliek figyelmét lekötő, rejtélyek befogadására való fogékonyság. Komoly előzményei vannak. Úgy gondolom, ez valamiféle érzelmi pótlék, akár például a biztonságot nyújtó vallásos életmód elsivárosodása miatt. A párduc létezésére irányuló vágyódásom materializálódásaképpen – a fotográfia dokumentatív mivoltával játékosan visszaélve – megfogalmaztam a saját Kiskun Párducomat, persze semmiképpen sem médiahack, inkább a tiszteletadásom jelképeként. Így született a Panthera Cumania Minor című sorozat.
Nézd meg A Fehér Vera, 2022. február hónap alkotójának többi bejegyzését is!