A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik/amik nagy hatással voltak rá.

Richard Avedon az egyik kedvenc művészem, és egyértelműen a kedvenc fotográfusom. A munkáit tartalmazó albumok közül a dán Louisiana Museum of Modern Art 2007-es kiállítási katalógusa az, amit a legtöbbször forgattam. A kiállítás Avedon 2004-es halála után az első nagy, utazó, retrospektív tárlat volt, ami Dániából Milánóba, Párizsba, Berlinbe, Amszterdamba és végül a San Franciscó-i SFMOMÁ-ban volt látható, és mindenhol legendássá vált. Én a berlini kiállítást láttam 2008-ban, ami mai napig életem egyik legnagyobb kiállítási élménye. Avedon radikális portréfelfogása nagyban hatott a romániai munkámra, tőle tanultam meg azt, hogy a portré lényege az alany iránt érzett tisztelet. Ezen a kiállításon értettem meg azt is, hogy az idő és az időzítés mennyire alapvető része a portrékészítésnek is. A szóban forgó albumban 125 reprodukció öleli fel Avedon teljes életművét, a korai riportképektől a divatfotókon át az ikonikus portrékig, amiket számos művészeti író elemzése kísér.

Rengeteg könyvem van Wittgensteinről, sokat olvastam a Cambridge-ben és Norvégiában eltöltött éveiről, olvastam a naplóit is, de a legnagyobb élményt ez a kiállítási katalógus jelentette és jelenti most is. Verena Gamper és Gregor Schmoll kurátorok elképesztő kutatómunkájának hála ténylegesen sikerül elmondani valami újat és tartalmasat arról, hogy Wittgenstein hogyan látta a saját környezetét, az őt körülvevő embereket, és mit gondolt magáról a fotográfiáról. A filozófiai és a személyes jellegű írásaiban gyakran megjelenő, a fotográfia médiumával kapcsolatos megjegyzései egyértelművé teszik, hogy Wittgenstein a fotográfiát analitikus gyakorlatként értelmezte és alkalmazta. A könyv bemutatja és részletesen elemzi Wittgenstein 1930-as évekből származó fotóalbumának minden egyes oldalát, és szinte az összes fényképes képeslapot, amiket utazásai során a barátainak írt. Az eddigi legátfogóbb dokumentációt tartalmazza a katalógus a nővérének, Margarete-nek tervezett bécsi házáról. A maga teljességében korábban sosem publikált fényképek közül kiemelkedő a fotófülkés portrésorozat különleges hangulata és a norvégiai ház akkurátus dokumentációja. Az ismert képek közül egyértelmű kedvencem a Gilbert Pattisson által készített 1936-os franciaországi portré, amely a fennmaradt képek közül az egyetlen, ahol Wittgenstein önfeledtnek és boldognak látszik. A kiállítás, így a katalógus is érdekes kísérletet tesz arra, hogy Wittgenstein megállapításaival párhuzamba állítson modern vagy kortárs művészek (pl. Gerhard Richter, Thomas Ruff, Hanne Darboven, Cindy Sherman, Hiroshi Sugimoto) fotómunkáit.

A kortárs sztárművészek munkái közül Thomas Demand sorozatait különösen kedvelem. Demand papírból és kartonból életnagyságban rekonstruált, emberi jelenlétet nélkülöző terei a kollektív tudatról, a történelemfelfogás és a valóságérzékelés alapvető hiányosságairól beszélnek. Az eredetileg szobrásznak készülő művész építményei ténylegesen hatalmas szobrok, amiket dokumentálás után megsemmisít. A nézőnek már csak a kétszeres dekonstruáltság, a dokumentáció, a fotó médiuma marad. Az ábrázolt helyszínek többsége történelmi jelentőségű, de az azonosításhoz nem árt némi ismeret Demand személyes történetéről, aki a Harmadik Birodalom épületeivel telitűzdelt Nyugat-Németországban született és nőtt fel egy olyan korban, amikor az újjáépítés többé-kevésbé már lezárult, de a szembenézés folyamata még a kezdeti szakaszában volt. A kedvenc képem a Clearing (2003), ami a valóságábrázolás és fényképezés médiumának alapkérdéseit veti fel. Az egyenként kivágott, 270.000 zöld papírlevél segítségével készült öt méter széles panorámakép Demand legnagyobb méretű alkotása.

Nézd meg Vékás Magdolna, 2022. október hónap alkotójának többi bejegyzését is!