A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik/amik nagy hatással voltak rá.

Roger Ballen, Brassaï, Helmut Newton, Sophie Calle és Boris Mikhailov. Ők a nagy kedvenceim.

Ha ezeknek az embereknek a fotóit nézem – mindig felidéződik bennem a képkészítés öröme. Számomra ez a legeslegnagyobb inspiráció. Mindegyik fotográfus valami más miatt fontos nekem, viszont ami közös bennük, az számomra a hatás, amit kiváltanak belőlem: az energia és a fotográfia iránti szerelem.

Ha választanom kellene akkor azt mondanám, hogy Roger Ballen volt a legnagyobb hatással rám, főleg az Outland című sorozata. Általában mindig ott van az album, ahol éppen vagyok (létezek) és néha csak úgy lapozgatom, nézegetem a fotóit. Az az igazság, hogy azoknál a fotóknál még semmi sem tetszett jobban. Amikor megismertem Roger Ballen munkáit és magát az alkotót – megfordult bennem valami. Addig sokkal jobban érdekeltek a filmek, a filmrendezés. Addig a fotográfiát, mint médiumot valahogy túl egyszerűnek és egyértelműnek tartottam az önkifejezésre. Ami miatt számomra fontosak az Outland fotói az-az, hogy megtanítottak rendszerben gondolkodni és érzéseket rendszerezni. Szép lassan megfogalmazódott bennem, hogy számomra a fotó a rendről szól. Nagyon érdekesnek tartom Roger Ballen munkáit és az miatt ,mert ha elsőre ránézünk a fotóira a káosz jut eszünkbe, viszont ha sokáig nézzük kialakúl egyfajta rend a fotókon belül. Rendet teremt a káoszban. Ez varázslat. Ez engem nagyon megérintett, amikor ezt először megértettem vagy megláttam a fotóiban. Egy másik fontos dolog, amire szintén az ő képei vezettek rá, az a forma és a képi formához való viszonyulásom: komponálás, fényhasználat, térhasználat, rendezés. Roger Ballen valahogy a káoszra komponál és úgy teremt rendet. Ezt most nem tudom leírni jobban, inkább  úgy magyaráznám, hogy pontokat látok a fotóin belül és azokra tudnék rámutatni. Ezek a pontok leginkább a véletlenszerűségre épülnek és az elveszett idő síkján mozognak. Ha megfigyelitek egyik kép sem egy klasszikus, megszokott komponálási elvet követ, mégis tökéletesség érzetét keltik bennünk, vagyis bennem biztosan. Itt a vaku is közre játszik, ahogy bevilágítja a tereket és annak segítségével picitt újra is rendezi, gondolja azokat. A vakuval sikerül új értelmet adnia a térnek. Nagyon élvezem. Illetve ott vannak az anyagok, textúrák, tárgyak felemelés egy fotón belül, azoknak a helyzetbe hozása egymással, hogyan reagálnak- és működnek együtt egy fotón belül különbféle anyagok..stb. Én hiszek abban, hogy minden használt tárgynak van egy emlékezete és a textúráknak memóriája…és néha amikor Roger Ballen képeit nézem, elkezd érdekelni, hogy vajon mit láthattak még azok a falak…

Brassait is nagyon szeretem. Amikor Párizsban vagyok – mindig ő jut eszembe a fényekről. Az ő képei számomra a szerelemről szólnak. Engem mindig felemelnek a fotói.

Helmut Newton fotói is a kedvenceim közé tartoznak. Imádom a precizítását és azt a kemény és penge attítűdöt, amivel ő ábrázolta a nőt. Ritka erőt érzek azokban a fotókban. Ő annó stílusával és hozzáállásával forradalmasította a divatfényképészetet és ami durva, hogy azóta se látni jobbat és felemelőbbet a divatban – legalábbis szerintem.

Sophie Calle az egyetlen olyan (konceptuális) fotós, akinek a fotói nem a fotóról szólnak – és mégis nagyon szeretem. Számára a fotográfia mindig is csak egy eszköz volt, hogy mesélhessen, – és pont ez miatt – annyira igzalmas és új perspektívákat hozott be a fotográfiába, ami úgy gondolom, hogy sikerült nem csak kicsit megújítania, de felszabadítania is a médiumot a feszültségei alól: a sztalkolástól elkezdve az alvó emberekig, illetve a halott macskájától egészen a hotelszoba takarítónő bőrébe bújó megfigyelőként is.

Boris Mikhailovnak fotóitól az egyik szemem sír, ami másik meg mosolyog. Ebben a hónapban volt szerencsém látni az Ukrainian diary című retrospektív kiállítását Párizsban, a MEP-ben (Maison Européenne de la Photographie). Ezen a kiállításon látható volt a teljes életműve és a összes fotókönyve is – ami az miatt is csodálatos, mert egyébként interneten nagyon nehezen lehet hozzáférni a munkáihoz..A kedvenceim a Case History című sorozatának a fotói és reprezentálása volt: két középkorú ukrán nő egymás szemébe néz, egy nő letolt bugyival a kamera irányába, mellette pedig az ukrán férfi a fatövében fekszik. Ezek a fotók együttesen, nagy nagyításokban olyant hatást keltettek bennem, mintha szentképeket néztem volna.

Nézd meg Bede Kincső, 2022. novemberében hónap alkotójának többi bejegyzését is!