A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Bede Kincső az utóbbi egy hónap kiállítás- és utazásélményeiről mesélt.

Az első blogbejegyzésemben a csend és a nyugalom fontosságáról írtam, nos ehhez képest az utóbbi egy hónapomra, a novemberre minden elmondható, csak az nem, hogy csendes volt és nyugodt. Ez nem azt jelenti, hogy rossz volt, csak a megszokottnál intenzívebb – élményekben és érzelmekben is. Erről írok most picit.

A hónapom azzal indult, hogy felutaztam Kovásznáról Budapestre, ahonnan aztán másnap egyből Párizsba repültem. Tavaly kiállítottam a Paris Photo Curiosa szektorában a TOBE Galéria képviseletében és olyan sok jó érzéssel és energiával töltött fel az a pár nap és maga a város, amiből majdnem sikerült egy évig gazdálkodnom. Emiatt eldöntöttem, hogy idén is kiutazom arra a pár napra, mert szükségem volt azokra a szakmai impulzusokra és Párizsra. A Paris Photoval párhuzamosan zajlott a Polycopies fotókönyv vásár is, ahol idén a Hotpotato ír művészeti újság legújabb (negyedik) kiadásának a bemutatója is volt, amiben nekem is megjelent egy munkám, amit speciel az újság kérése csináltam. A Hotpotato egy évente egyszer megjelenő, független ír újság művészetről és társadalomról, aminek tematikája idén a türelem volt. Az újság ötletgazdája és főszerkesztője: Naoise O’Keeffe kérésére készítettem ezt a fotót Kovásznán, mínusz fokban a nyári konyhánkban és az is egy kérés volt, hogy az újságnak készített fotón szerepeljen maga az újság borítója is a Hotpotato főcímmel. Ajánlom az újságot mindenki számára, mert formailag és tartalmilag is nagyon izgalmas.

Ezzel párhuzamosan pedig megjelent az orosz és független Grandmama’s print kortárs fotográfiáról szóló magazin nyomtatott „fekete” száma is, aminek címlapján a Három színt ismerek a világon című sorozatom egyik fotója van, illetve magáról a sorozatról is írtak a magazinban. Ennek a számnak a szerkesztése már tavaly ősszel elkezdődött, viszont a háború miatt halasztva lett a megjelenése.

Aztán Párizs után Milánóba utaztam. Milánóba kiállítottam az idei PhotoVogue divatfotó – fesztiválon, amelynek fókuszában az etika és az esztétika témája állt. A fesztiválnak több kiállítása volt, az én munkáim a The Next Great Fashion Image Makers című csoportos kiállításon voltak, ami a társadalmilag tudatos képalkotók következő generációját mutatja be. A kiállítás a BASE Milano épületében zajlott, 24 ország 40 művésze volt kiállítva, akiket a nemzetközi Condé Nast Global Network tagjai és a PhotoVogue fesztivál kurátorai választottak ki 3000 pályázó közül. Nem volt a kedvenc szakmai élményem azt bevallom, de elégedetlenségemet kompenzálta Richard Avedon életmű kiállítása az egykori királyi palota épületében, illete hát a finom olasz kaják…

Milánó után Budapesten voltam egy hetet, eközben nyitották meg a PHOTO ISRAEL Nemzetközi Fotó Fesztivált Tel-Avivban, ahol a Három színt ismerek a világon című sorozatom is helyet kapott. Tel-Avivba sajnos nem tudtam kiutazni, de a fotóim ott voltak, ami jó érzés. Majd legközelebb. Nem lehet mindenhol ott lenni.

A hónap végén hazautaztam Kovásznára, mert nemrég beiratkoztam a sofőriskolába (most csinálom a jogosítványt) és elkezdődtek az óráim. Nagyon izgatott vagyok most emiatt.

Ezek mellett pedig egy gyerekkori barátnőmmel, Kádár Katával, aki jelenleg a Transtelex újságírója elkezdtünk Romániába utazgatni és közösen készíteni egy nagyobb anyagot a romániai forradalom vizuális emlékezetéről és országos reprezentációiról múzeumokban. Bejárjuk az országban azokat az ikonikus helyszíneket, ahol lenyomatait találni a forradalomnak: Târgoviște (katonai bázis, ahol fogva tartották, majd kivégezték a diktátor házaspárt), Brassó, Bukarest (Román Televízió, Ceaușescuék palotája) stb. Erről készítünk egy átfogó, szövegben és fotókban is személyesebb hangvételű anyagot, ami szól szembesülésről, nosztalgiáról, test emlékezetről, stb.

Ezen kívül elkezdtem portrékat készíteni nőkről Erdélyben. Ez most egy mellékprojektem. Ősz elején kitűztem magam elé azt a feladatot, hogy kezdjek el portrézni és ami fontos, hogy ne családtagokat. Ezt nekem nagyon nehéz volt meglépni, mert van bennem egy alapvető konfliktus a médiummal szemben, hogy mi az, amit fotósként megtehetek az alanyommal szemben (csakis egy fotóért), mi a visszaélés és hol húzódnak ennek a határai. Emiatt is van az, hogy a fotóimnak 98 százalékában hozzám közel álló személyek jelentek meg eddig: családtagok, barátnők, akik ismernek és szeretnek – fordítva ugyanez. Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne úgy fotózni, hogy a fotózással, ne csak magamnak okozzak örömet, hanem az alany számára is – és elkezdtem most ezzel  kísérletezni, hogy a fotográfia lehete platformja annak, hogy nők (a projekt esetében leszűkítve) direkt módon kifejezhessék önmagukat, egy részüket azáltal, hogy fotózom őket. Itt egy kis izelítő belőle. Ő Anikó, a varrónőm, akit mindig is le szerettem volna fotózni, csak nem volt bátorságom felkérni őt, aztán egyszer csak ő bökte ki, hogy annyira kiváncsi lenne arra, hogy én milyen fotókat készítenék róla. A fotóval kapcsolatosan és róla csak annyit szeretnék elmondani, hogy minden fotón egy olyan ruhája szerepel, amit saját maga tervezett és varrt.

Nézd meg Bede Kincső, 2022. novemberében hónap alkotójának többi bejegyzését is!