A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

„Az ember lehetőség.” Ezt a találó mondatot Márai Sándor írta a száműzetés éveiben, élete vége felé San Diego-ban. Írói munkássága, egyedi hangneme és egyedülálló intellektusa számomra a mai napig nagyon fontos. Azért is kezdem ezzel a gondolattal ezt a blogbejegyzést, mert szerintem ma is aktuálisak az emigráció jelenségéről, az európai népek kultúrájáról és társadalmi berendezkedéséről szóló leírásai. A könyvek világa fotográfusként is inspirál, főképp a gazdag leírásokkal és vizualitással bíró írókat kedvelem, valamint a kultúrtörténeti vonatkozású szövegeket. Márai munkái újra és újra előkerülnek éppen ezért, de hasonló módon nagyon szeretem Szabó T. Anna és férje Dragomán György világát, amelyek sokszor reflektálnak korábbi korszakok mai társadalmi lenyomataira, lírai és érzékeny tapintat van ezekben a szövegekben. De ott van Szvoren Edina, talán ma a legkiemelkedőbb novellista, kortárs hangnemmel, vagy Oravecz Imre, akit amiatt is olvasok nagy érdeklődéssel, mert az amerikás magyarok krónikása. Érdekesség, hogy apai nagyapám is az Egyesült Államokban született 1918-ban, amikor az első nagy emigrációs hullámmal kiutaztak a dédszülők, később persze hazaköltöztek, mert nem bírták a honvágyat elviselni. Az emigráció szele ott van minden család történetében, talán nincs is olyan magyar ember, akinek ne lenne személyes érintettsége. Tóth Krisztina novelláit említeném még, Ljudmila Ulickaja életműve pedig kiemelt helyet foglal el a polcaimon. Az orosz nép fájdalma és tragédiája tárul elénk a műveiben, a kelet-európai népek közös sorsa rajzolódik ki regényeinek és novelláinak minden egyes lapján. Végül egy friss felfedezettet, Paul Auster műveit sorolnám még ide, az identitáskeresés úttörőjét. Az irodalom számomra nagyon fontos, francia és magyar bölcsészként eleve sokat olvastunk az egyetemen, ráadásul egészen huszonkét éves koromig az volt az elképzelésem, hogy író leszek, az írás és a fotó szerintem kéz a kézben járnak. 

A képzőművészet területéről Farkas István radikális, kísérteties hangulatú festészete nagyon közel áll hozzám, hasonlóan nyomasztó sokszor a jelenünk közege is. Személyes életsorsa a hozzá kapcsolódó művészeti hanggal szerintem egyetemes üzenet volt egykor, s ma is érvényes. Közel áll a lelki világomhoz Pierre Soulages francia festő, aki a fekete szín mestere volt. Nagy álmom, hogy egyszer élőben láthassam a műveit a Rodez-ben található Soulages Múzeumban. Saját fotográfiám is sokszor a sötét tónusok felé hajlik, nagyon szeretem a fekete-fehér analóg világot, a fotográfia klasszikus irányait és esztétikáját. Szüts Miklós sötét tájképeit is nagyon kedvelem, aki egyébként Balassa László fotóművész egyik fekete-fehér analóg technikával készült fotóját is egyszer átültette vászonra. Utolsóként talán Gerhard Richtert emelném ki, az egyik leghíresebb kortárs művészt, aki a valóság és a látszat közötti határt, a mulandóságot, az élet törékenységét fejezi ki rendkívül összetett és gazdag életművével. Soha, egyetlen út mellett sem kötelezte el magát, ami szerintem egy merész és tiszteletreméltó művészi gesztus. 

A korábbi bejegyzésemben meséltem arról, hogy milyen szakmai utat jártam be, s ezek a stációk fontos mérföldkövek voltak. A repülőtéri rendvédelmi szerveknél találkoztam például először a migráció, a bevándorlás valóságával, amely ma központi témája a fotóimnak, s fontosnak tartom, hogy az egyén szintjén is próbáljuk megérteni ezt a jelenséget. A kortárs kelet- és közép-európai művészeti szcénában is “felkapott” téma, ahogyan a traumatizált társadalom kérdésköre is. Az én generációm azt hiszem a legjobb példa arra, hogyan próbálunk kitörni ebből a hagyatékból, amely ránk rakódott a századfordulón. Nekem például az első emlékkép, amely szó szerint szerint elindított az életúton, amikor hét évesen állok a Vizafogó Általános Iskola kapuja előtt, klasszikus első nap az iskolában című jelenet, fejem felett pedig az 1989-es tábla lógott fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Szerintem az én generációm minden értelemben egy új irány nemzedéke volt, a változásoknak sokkal mélyebb hatása van az életünkre, mint azt gondolnánk, de inkább pozitív értelemben. Miként csapódik ez le? Például sokan vagyunk “pályaelhagyók”, szemben a korábbi generációkkal mi 35-40 éves korunkban is képesek vagyunk akár újrakezdeni, ha úgy érezzük, hogy nincsen mögöttes tartalom abban, amit csinálunk. Nehezen követjük a szülői mintákat, a tradíciókat. Éppen ezért sokat olvasok kortárs pszichológiai írásokat, mert segítenek megérteni saját motivációimat is. Eric Berne egykori tranzakcióanalízis elmélete, valamint annak tovább vitt mai iskolái szerintem mindenki számára hasznos olvasmányok lehetnek, így Ranschburg Jenő, Várkonyi Zsuzsa, Popper Péter, vagy Almás Kitti írásai. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a saját sorsunkat kell megélni ebben az országban. Márait idézném ismét a Föld, föld című könyvéből: „az embernek nem egy, az események, a Történelem által rákényszerített, adatszerű sorsot kell élnie, hanem az övét, az egyszerit, a sajátját. És el kell vinnem innen valamit, ami talán rögeszme: az Én-t, a személyiséget, amiből egyetlen példány van csak. Ez az “én” nem jobb és nem rosszabb és silányabb, mint mások “én”-je, de nekem csak ez az egy van.”

Nézd meg Horváth Katalin Fanni, 2023. januárjában hónap alkotójának többi bejegyzését is!