A 2022. évben a LET’S PET! hívószóval indított CAPAZINE fotográfiai műhelymunka az állati és az emberi érzékelést, az ember és az állat együttélésének formáit, valamint változatos viszonyait járta körbe. A Capa Központ Project Roomjában látható kapcsolódó kiállításon Bezselics-Békési Ildikó Humanimalizáció és Szalay Krisztina Bizonyos tekintetben című munkái egy lovas önismereti tréning részleteit mutatják be. A mű apropóján rendezett nyilvános beszélgetésen Ildikó Tóth Bettina etológussal és Kovalik Natasa ló asszisztálta önismereti facilitátorral, a Natívmethod alapítójával, Gestalt terapeutával közösen kereste a választ arra: Mire tanítanak bennünket az állatok?

Miért éppen lovakkal dolgoztok a munkátok során?

Tóth Bettina: Az emberiség lóval való kapcsolata évezredekkel nyúlik vissza a múltba – nincs még egy állat, ami ennyire szorosan kötődne az emberi civilizáció, következésképpen a 21. századi ember kialakulásához, mint a ló. Közös történetünk során tulajdonképpen mindenét nekünk adta: először a testét (húsát, bőrét, csontjait, szőrét) ragadozó őseinknek, később, háziasítását követően pedig fizikai erejét és gyorsaságát – s vele együtt a szabadságát is. A ló hátára felülve megsokszorozódott az akkori ember ereje: a gyalogszerrel megtehető távolságok többszörösét volt képes bejárni négy lábon, addig ismert területek többszörösét tudta felfedezni és felügyelet alatt tartani és addig elképzelhetetlennek tűnő terheket volt képes megmozgatni, szállítani a ló segítségével. A ló hátán megnyílt a világ az emberiség számára – szó szerint felemelte az embert a földről. Elindult a népvándorlás – az emberi nyelvek, gének és kultúrák terjedni, keveredni kezdtek. A lovaglás tulajdonképpen évezredekig a közlekedésen és teherhordáson kívül a hódítást, a versengést és a státuszt szolgálta. A 20. század végére azonban a ló történelmi szerepköreit szinte teljesen átvették a gépek, napjainkban már nincs szükség fizikai adottságaira – az EREJÉRE viszont annál inkább! A mai ember elkezdte elveszíteni azon képességeit, amelyekkel kapcsolódni tud a teremtett világgal, kötődni más élőlényekhez – s nemhogy a természettől, de még saját magától is elszakadt. Mára feledésbe merült, hogy ugyanabból az anyagból van, ugyanazok a mechanizmusok működtetik, ugyanazok a látható és láthatatlan erők hatnak életére, mint a világegyetem összes teremtményére. A lovak kommunikációja nemhogy nem beszéden, de még csak hangadáson sem alapul. Igen választékos, ám néma kommunikációs módszert fejlesztettek ki, sokmillió évvel az ember megjelenése előtt, amely – ellentétben a szavakba zárt emberével – a nonverbális jelek használatára épül. Természetes közegükben a lovak folyamatosan kommunikálnak egymással, az orruk hegyétől a farkuk végéig, ráadásul olyan hatékonyan, hogy tevékenységeiket az idő nagy részében szinkronban végzik – sőt, az érzelmeik is szinkronban vannak. A ló talán egyik legnagyobb „tanítása” az emberiség számára, a fajtársakkal való harmonikus együttélés művészete. Fejlett és igen kifinomult szociális érzékének köszönhetően évmilliókon át sikeresen alkalmazkodott a környezet diktálta változatos körülményekhez – végül még az emberhez is.

Kovalik Natasa: Ha abban a kontextusban gondolkodunk, hogy az ember is állat, tehát az állatvilág része, akkor a ló hidat képezve segít minket, hogy visszatérjünk abba az ösztönös világba és adaptív működésmódba, ami az állatokra jellemző. Ők nem rágódnak a múlton, nem vetítenek a jövőbe: ott vannak 100 százalékosan, minden idegszálukkal abban a helyzetben, ami éppen történik. Az állatokkal való interakció legnagyobb ereje, hogy visszakerülhetünk ebbe a tudatállapotba, ahol megélhetjük, hogy egy nagyobb egész részesei vagyunk. Az ember a verbalitás és az elvont gondolkodás miatt egyfajta tudati-érzelmi elválasztottságban él – így az állatokkal való együttlét egy áldott állapot, ahol segítségükkel belekerülve ebbe az ego nélküli létezésbe megélhetjük, hogy elveszítve önmagunkat egy más minőségben találhatjuk meg újra. Az emberek nagy része a hétköznapjaiban nem, vagy csak percekig képes megélni ezt az állapotot, mi a lovak segítségével visszavezetjük őket ehhez a képességhez, ahol kikapcsol a kritikus gondolkodás és bekerülnek a flow állapotába. Az emberi kommunikációban a fókusz a verbalitáson van, a testbeszéd alapvetően háttérbe szorult. A lovakkal való munka során ez újratanulható, és megtapasztalható egy ennél is érzékenyebb kapcsolódási mód a finomérzékelés szintjén: a szemmel alig észrevehető, apró rezdülések, melyeket mély érzelmi változások, oldódás, egymásra érzés kísér. A lovakkal jól lehet légzéssel kommunikálni: ha én kifújom vagy éppen benn tartom a levegőt, miközben a lovon ülök, ő arra azonnal reagálni fog – ez egy jó gyakorlat a kapcsolódás tudatosítására. Minél inkább „bekapcsoljuk” a testünket, a ló annál érzékenyebben reagál. Végül eljuthatunk a gondolati kommunikáció szintjére: én gondolok valamire és ő végrehajtja.

Mi alapján választjátok ki a lovakat, akikkel dolgoztok? Kapnak kiképzést erre a munkára?

K.N.: Alapvetően a ló tartása a lényeg: olyan lovakkal lehet dolgozni, aki természete szerint van tartva, tehát nagy területen, legelőn élhet, nincs túlterhelve – például a klasszikus iskolalovak erre nem alkalmasak.

T.B.: A saját lovaim legelőn, csoportosan élnek, amennyire ma lehet, igyekszem biztosítani számukra a természetes igényeiknek megfelelő tartásmódot, így számukra ez nem munka, hanem inkább egy plusz kaland az életükben. Ők így élnek kiegyensúlyozott ló-életet, és ha jön valaki, mikor „végre történik valami”, önként odamennek, kiválasztják a klienst, akivel hasonló problémáik vannak. Már abból, hogy melyik ló megy oda egy emberhez, sejteni lehet, hogy az illető abban a percben milyen témát fog fölhozni.

Hogy zajlik az önismereti munka a gyakorlatban?

Bettina:

T.B.: A munkánk során földről dolgozunk, tehát a kliens nem ül fel a lóra, előzetesen a ló kommunikációjára építő, természetes lókiképző gyakorlatokkal foglalkozunk velük, készítjük őket elő az önismereti munkára. Azonban pont a ló „lósága” az, ami dolgozik ebben a lovas önismeretben és nem betanított mozdulatok, reakciók. Az a lényeg, hogy a ló szabadon legyen, lóként tudja kifejezni magát, ami által képes visszatükrözni az adott kliens aktuális itt és most állapotát. A kapcsolódás során a pulzusunk és a hormontermelésünk szinkronizálódik a lóéval, tehát az érzékszerveinkkel felfoghatatlan dolgok történnek – megtapasztalhatjuk például, hogy önmagában a légzésünk lassításával meg lehet nyugtatni a lovat és ez ugyanígy működik visszafelé is. A lovas önismereti munka végső soron a ló mélységes nyugalmára, a környezetére való éberségére (aminek az ember is a részévé válik, amint közéjük lép), a társaival való harmóniára és kooperációra való képességére épít. A lovak reflektálnak a velük foglalkozó ember belső világára, tükrözik annak belső folyamatait és érzéseit. Gyakran, amikor számunkra úgy tűnik, hogy furcsán viselkednek, tulajdonképpen megjelenítik azt, amit nehéz szavakba foglalnunk. Nem véletlenszerűen viselkednek úgy-ahogy, hanem épp a mi szükségleteink miatt. Erre a tulajdonságukra a lovak agyában is megtalálható tükör neuronok adhatnak némi magyarázatot, melyek összekötik a külső és belső világot, vagyis a megfigyelt külső cselekvés úgy hat, mintha a megfigyelő is csinálná. A lovak által „tartott” érzelmi tükör ráadásul 100%-ban hiteles, reakcióik mentesek minden hátsó szándéktól vagy megfelelési kényszertől. A ló a méretével alapvetően segíti a tanulásunkat, méghozzá azért, mert éberré tesz, kihívást és egyben támogatást is jelent a vele foglalkozó számára. Kihívást támaszt, mert kitolja az embert a komfort zónából – egyenesen a tanulási zónába, ahol fogékonnyá válunk az új megoldások, felismerések megjelenésére. Ráadásul, egy ekkora állattal való foglalkozás bizalmat és önbizalmat igényel, és hitet ébreszt magunkban és a világban.

K.N.: A program alapelemei nagyon egyszerűek: például lélegezni tanítjuk az embereket. Bizonyított tény, hogy minél nagyobb trauma ér bennünket, annál kisebb a lélegzetvételünk mozgástere. Ebben sokat tudnak segíteni a lovak: náluk a légzés központi dolog, kommunikációs eszköz is, így a kliensekkel is először a légzéssel foglalkozunk, aztán a tartással, azzal, hogy az illető hogyan jár, hogyan sétál, hogyan érintkezik a talajjal. Mielőtt kapcsolódik valaki mással, a testével és ezen keresztül a valódi szándékaival kerül kapcsolatba. Jól tanulható lovakkal a környezetünkkel való egyensúly megteremtése: ahogy az ember belép egy ménesbe, megbontja a harmóniát – a lovaknak az az igényük, hogy ez a harmónia újra helyreálljon azzal az emberrel együtt, aki bejött közéjük – ez már önmagában egy tanulandó feladat az ember számára. Van egy fontos fogalom, amivel most foglalkozom: a co-regulation (közös idegrendszeri szabályozás) amit legjellemzőbben a kisgyermek-anya viszonylatban lehet megélni: egy kisbabát hogyan lehet megnyugtatni, ha sír? Ha saját magamat megnyugtatom, a légzésem lassításával leviszem a pulzusomat. Ő ezt még nem tudja önállóan megtenni, tehát az én idegrendszeremre fog ráhangolódni, ezáltal tud megnyugodni. Ezt csináljuk a lovakkal gyakorlatilag folyamatosan: az idegrendszereink összehangolásán keresztül dolgozunk. Ők egyébként nagyon szeretnek így kapcsolódni, kapcsolatban lenni. Én azért látom rajtuk, ha van egy-két nehezebb, nagyon sok érzelemmel járó foglalkozás, az bennük is lenyomatot képez, de ők ezt a testükön keresztül kiadják: hemperegnek egyet, lerázzák magukat, rúgnak egyet, ásítanak – így az állkapcsukat oldják. Minél többet figyelem őket, annál inkább ráébredek, hogy nekem kell tőlük tanulnom – hihetetlenül bölcsek.

Van valamilyen, a számotokra személyes értékű üzenet, tanítás a lovakkal kapcsolatban?

T.B.: Tulajdonképpen a ló-lét tökéletesen megfelel a ma oly divatos mindfulness definíciójának. A ló ugyanis nem rendelkezik az általunk jól ismert, meg nem szűnő elme tevékenységgel, nem ítélkezik a dolgok „jó” vagy „rossz” minősége felett, minden egyszerűen olyan számára, amilyen. Érzelmei vezérlik, ám az érzelmek egyszerűen csak információk a számára egy-egy adekvát reakcióhoz – intuitíven cselekszik. Tevékenységeiben teljes valójával részt vesz (nem gondolkodik közben máson), egyszerűen áramlik az élettel (flow). És ez a tulajdonsága bizony nagyon erősen hat is a környezetében levő emberre, hisz bármilyen lóval való cselekvésünk során a jelenben vagyunk. A ló tehát pusztán a lényével képes az embert a jelen pillanatban megtartani. A jelenlét pedig maga a béke állapota. Hát nem lenne számunkra is csodálatos, ha egy-egy nehéz élethelyzetünkre – minden felesleges szorongás, félelem, aggodalom, bűntudat nélkül – megfelelően képesek lennénk reagálni az adott pillanatban, majd továbblépni? A lovak ennek a mesterei. Ezt az érzelmi rugalmasságot az embereknél Vekerdy Tamás rezilienciának, Karla McLaren érzelmi agilitásnak nevezi – de bárhogy is hívjuk, az életünkben való boldoguláshoz elengedhetetlen kellékei az érzelmi intelligenciának! A reziliencia rugalmas ellenállási és megbirkózási képességet jelent, pontosabban azt, hogy egy élőlény mennyire gyorsan tudja visszanyerni eredeti, jó állapotát nehéz élethelyzetek átélése után. Ez a pszichés rugalmasság teszi lehetővé a sikeres alkalmazkodást a kihívást, illetve fenyegetést jelentő körülmények utáni felálláshoz.

K.N.: Szerencsés vagyok, szinte egész életemben részem volt a lehetőségben, hogy egységben éljek egy lóval, aki a legnagyobb tanítóm is egyben: Morcival, a saját lovammal való kapcsolatom féléves koromban kezdődött. A szüleim építkeztek, de az istálló előbb épült fel, mint a ház – akkor készült az első közös fotónk, ahogy ülök a hátán 6 hónaposan és ez a kapcsolat Morci haláláig, 36 éven át tartott. Végig kísért életem legnagyobb részén: az ő gondozásán keresztül tanultam meg, mi a felelősségvállalás – arra később váltam tudatossá, hogy eközben milyen sokat gyógyított és segített ő is nekem. Ő egy sajátos életformát alakított ki magának: a házunk mögötti erdős-mezős területen szabadon járkált. A falubeliekkel egyedi kapcsolata volt, többen kijártak hozzá – volt, aki etette, volt, akinek egy szerető családot helyettesített: valójában azt a munkát, amit a Natívmethoddal végzek, ő önállóan csinálta. Pusztán azzal a természetességgel, amivel ott létezett, magához vonzotta azokat, akiknek szükségük volt a segítségére. Életem legnehezebb időszakait vele vészeltem át, ő volt az állandóság, az érzelmi horgony az életemben. Nagyon hiányzik, de vigaszt nyújt a tudat, hogy gyönyörűen ment el: már állapotos voltam a kisbabámmal, az egész család együtt volt egy nyári napon a kertben – velünk töltötte a délutánt, almát majszolgatott, majd az ezt követő éjszakán végleg elaludt. Ezt is olyan szépen csinálta, olyan természetesen. Könnyebb volt így elengedni, hogy eljött az ideje.