A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

A szabadidőmet is teljesen áthatja a fotó, a szakmai érdeklődés folytán sok fényképezéssel, antropológiával, és az éppen aktuális projektjeimhez kötődő tudományterületekkel kapcsolatos szakirodalmat olvasok. De bármennyi dolgom legyen is, ami nélkül nem tudok létezni, az a szépirodalom, így először innen hoznék egy-két aktuális kedvencet.

Arundhati Roy: Az apró dolgok istene

A szerző 1961-ben született Indiában, építészmérnöknek tanult, majd forgatókönyveket is írt. Irodalmi pályafutásán túl politikai aktivistaként is tevékenykedik: több könyvben, cikkben, röpiratban áll ki a globalizáció, a fegyverkezés, az elnyomás, a nyakló nélküli iparosítás ellen. Az Apró Dolgok Istene című regényével 1997-ben elnyerte a Man Booker-díjat. Második regénye, A Felhőtlen Boldogság Hivatala húsz évvel később, 2017-ben jelent meg.

Nézem a rövid tartalmi összefoglalókat, többen is megjelenik a kifejezés: remekmű. Akkor talán nem baj, ha én is leírom, hiszen pontosan ezt gondolom róla. A regény középpontjában álló ikerpár, Eszta és Ráhel születésének mozzanata már önmagában is érdekes: egy hosszú buszút után születnek meg, a várt gyermek helyett kettő érkezik. Édesanyjuk megszámolja az ujjakat, orrokat stb., minden megvan darabra, így megnyugodhat. Egyet nem vesz, nem vehet észre: az ikrek összenőtt sziámi lelkét. Ennek az összenőtt iker léleknek a sorsát kísérjük végig a regényen.

 A könyv a család lebilincselő összeomlástörténetén keresztül fest kíméletlenül pontos képet Indiáról, a kasztrendszerről, az eleve elrendelt sorsokról és az ebbe való belenyugvásról. Illetve olyan emberekről, akik elég bátrak átlépni a határt, megszegni a törvényeket, amelyek “megszabják, kit kell szeretni. És hogyan. És mennyire.”

Ernest Callenbach: Ecotópia

Mostanában a fotográfiai munkámban sokat foglalkozom a klímaválság és a fenntarthatóság témakörével, így akadtam Callenbach 1975-ben megjelent ökológiai utópiájára. A regényben felvázolt szakadár állam zöld elvek mentén működik, a folyamatos növekedés helyett polgárai egészségét, jólétét, a természet és ember közötti egyensúly fenntartását tartja szem előtt.

Bár a könyv irodalmi nyelve talán nem a legkiforrottabb, izgalmas kerettörténettel – egy külföldi újságíró szemszögéből – a humort sem nélkülözve, jó felépítéssel veszi sorra a mindennapi élet területeit.

A szerző nem rugaszkodott el nagyon a valóságtól, a leírt életmód alapjait valós, a Scientific American és a Science folyóiratokban megjelent kutatási eredmények adták. Filmkritikusként és több tudományos folyóiratot szerkesztőjeként rálátása volt az ökológiai és biológiai felfedezésekre, a várostervezés új megközelítésével foglalkozó városökológiai mozgalomra és a környezetbarát energia-, házépítési és közlekedési technológia már meglévő eredményeire.

Amitől a történet számomra húsbavágóbb egy jól kitalált sci-finél, és vágyakozást kelt egy hasonló életforma iránt, az pont a regény „valósághűsége”, az, hogy a józan paraszti észre építkezik. Mert a technológiai tudás rendelkezésünkre állt már a hetvenes években is ahhoz, hogy az eszetlen túlfogyasztás, az egymástól való elidegenedés, a vég nélküli rohanás, a pénz folyamatos hajszolása helyett közösségekben gondolkodva, lassabban, az értelmes beszélgetésekre és kikapcsolódásra is időt szánva, jól élhessünk. Hogy ne egyedül üljünk az autónkban a dugóban órákat… hogy megjavítsuk, ami elromlott, vagy ne adj isten, eleve úgy építsük meg, hogy ne kelljen fél év múlva újat venni… hogy ne görnyedjünk napi tizenkét órát képernyők előtt…

Csak az elhatározás hiányzik.

„Ha egyszer valóban elfogadjuk, hogy a pénzköltés nem egyenlő a boldogsággal, már félig megnyertük a csatát.” Ernest Callenbach.

Nagyon jó stresszoldóként vált be nekem a futás és a hosszú séta. Szeretek időről-időre kirándulni és utazni, új helyeket felfedezni is. A kószálás, múzeumozás mellett igyekszem a lehető legtöbbet beszélgetni helyiekkel, rajtuk keresztül is megismerve a kultúrát, mindennapokat. Tavaly a VII Academy Szarajevó szemináriumának résztvevőjeként két alkalommal voltam a bosnyák városban, illetve egyszer Belgrádban is. Mindkét helyen megfogott az emberek nyíltsága és nyugalma, olykor még közös nyelv híján is nagyon jókat beszélgettük.

Képfeldolgozás közben gyakran hallgatok beszélgetős műsorokat, podcasteket, illetve zenét is. A nagyobb magyar rádióadók zenei monotonitása nem nagyon fog meg, de néhány éve rátaláltam az NPR tiny desk concerts nevű, élő előadásokat rögzítő műsorára, illetvea seattle-i KEXP rádió hasonló adására. Változatos zenei műfajokból ismertem meg előadókat, közülük is ajánlanék néhányat: