A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik nagy hatással voltak rá.

Fura dolog ez a fotográfiai inspiráció számomra. Sohasem éreztem egy kép hatására, hogy nekem fotográfussá kell hogy váljak, hogy nekem is kellene ilyen, vagy hasonló képeket létrehoznom. Inkább fordítva volt ez, és még ma is így van.  Találkozom egy képpel , akkor az bevésődik az agyamba, de nem feltétlen a technika, a megoldás, a téma rögzül, inkább az az érzés, amit kivált belőlem, amit rám kényszerít , hogy megmaradjon a fejemben. Meg rengeteg kérdés, ami ott van, csak hagyni kell hogy  érzékelje, megfogalmazza a saját fejünk is.-Vannak képek, melyeket miként a jó könyveket újra meg újra elő kell venni, megnézni, elolvasni, kitalálni, hogy mi volt az előzmény, mi történt az a lefotografált pillanat után. Mert minden elkészült kép egy történetben létezik . És ez az  a  történet ami engem inspirál  Hogy is lehetne másképp, amikor egy portréból kitekint egy egész élet szenvedése, vagy boldogsága, vagy akármilye.

Így voltam én Robert Capa szicíliai pásztorral történt találkozásával is. Ezt a képet még fiatal koromban láttam valahol magazinban, vagy képes újságban. Nem sok(semennyi) affinitásom volt akkor még a fotózáshoz, de erre a képre, meg a másikra, az izraeli táborban kószáló, síró kislányra pontosan emlékeztem . Tudtam, hogy Capa nagyon híres háborús fotós, énrám mégis azok a képei voltak igazán hatással, melyek nem a harctér borzalmait örökítették meg, hanem  mindezek következményeit. A párizsi riportban nem egy, hanem sok-sok történet rejtőzik.  Jó 15 éve tanítok fotózást a Szegedi Tudományegyetemen, hallgatóimnak mindkét kép értelmezését mindig feladatul adom. Képolvasásnak neveztük el a gyakorlatot, néha egész kis novella jön létre, mire végig megyünk a kép szinte minden egyes négyzetcentiméterén térben és időben. Pedig nem egy bonyolult látvány ez. Vélem, hogy így ,a felfedezés közben őket is inspirálja a kép befogadásának irányába.

Salgadó munkáit jóval később ismertem meg. Azonnal megfogott, hogy mennyire egyszerű, sallangoktól mentes képek ezek. Nem alkalmaz semmiféle  fotós trükköt, képi közhelyet, azt fényképezi ami van. Mégis nem csak egy novella, hanem egy egész nagyregényt lehet(ne) írni arról, amit a képeiben láthatunk. Kortól, színhelytől függetlenül. Ez különösen érvényes az Etiópiában készített minden korban és helyszínen érvényes alkotásra.

Tudom, hogy két mindenki által nagyon ismert alkotót választottam magamnak, inspiráló képeikkel, de ők számomra az etalon.  Persze az összes fotó , amit nem én készítettem az kíváncsivá tesz engem.   az inspirál, befolyásol. Mert ezer féleképp lehet ezer történetet elmesélni képpel, de (azt hiszem) a szándék ugyanaz.