A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány fotográfust, akiknek munkássága inspirálja, illetve olyan képeket, amelyeket kiemelten fontosnak tart.

Yushi Li és Pixy Liao

Az utóbbi években egyre inkább foglalkoztat a férfikutatás, amely a férfi viselkedést, a rájuk nehezedő társadalmi elvárásokat és a velük kapcsolatos sztereotípiákat vizsgálja. Az Alexandru sorozatomban egy férfi modellen keresztül próbáltam körbejárni ezt a témát, különös figyelmet fordítva a férfiasság és a férfiszépség megkonstruálására. Mindezt egy női – konkrétan az én művészi – tekintetemen keresztül vizsgáltam, a test ábrázolására és a kapcsolódó sztereotípiákra fókuszálva.

Mint minden projektemnél, itt is egy vizuális kutatással kezdtem, feltérképezve, hogy kik és hogyan dolgoztak már ezzel a témával. Meglepett, hogy a művészettörténetben kevés példa akad arra, hogy női alkotók férfi modelleket formálnak meg. Éppen ezért ezen a területen különösen fontosnak tartom Yushi Li és Pixy Lao munkásságát, akik kiemelkedő módon foglalkoznak a férfiak ábrázolásával.

Liao Experimental Relationship sorozatában saját barátját, Moro-t férfi múzsaként szerepelteti, tudatosan megfordítva a hagyományos nemi dinamikákat – ő irányít, míg Moro a passzív, befogadó szerepben jelenik meg, humorral és iróniával kérdőjelezve meg a férfiasság és nőiesség konstrukcióit, valamint a művészeti hagyományban rögzült férfi alkotó–női modell felállást.

Ezzel párhuzamosan Yushi Li a férfiak helyét kutatja a modern világban, a hagyományos és kortárs szerepmodellek feszültségeire reflektálva. Egyedi vizuális nyelven tárja fel a férfi identitás sokrétűségét, ötvözve a személyes tapasztalatokat a kulturális kontextussal. Műveik pedig inspirálnak arra, hogy hogyan lehet a művészet eszközeivel új nézőpontot kínálni a férfi identitás és érzelmek kifejezésére, egy alkotónői szemszögből tekintve.

Ujj Zsuzsi

Az inspirációmhoz olyan magyar fotóst is szerettem volna kapcsolni, aki a fényképezést performatív eszközként használja, hasonlóan ahhoz, ahogyan én is, egy konceptuális megközelítésben. Emellett fontos volt számomra az is, hogy a nőiség, az érzelmek intenzitása és a női test identitása és ábrázolása is központi szerepet kapjon munkájában. Éppen ezért tartom különösen fontosnak Ujj Zsuzsi munkásságát, mivel mindezek a témák összeérnek a műveiben és emellett személyes történet is fűz hozzá.

Képzőművészeti szakos gimnáziumba jártam, és szerencsém volt, hogy mindig kiváló tanárok vettek körül, akik megismertettek a kortárs művészettel. Egyik tanárom Halas István fotóművész volt, aki támogatást nyújtott a művészeti továbbtanulásomban, és arra inspirált, hogy fotózzak. Akkoriban még nem ismertem Zsuzsit, de mivel jó barátja volt Halas Istvánnak, néha összefutottunk társaságokban a budapesti éjszakában. Halasnak volt egy képe, ami különösen meghatározó volt számomra: egy dupla expozíciós fotó, amelyen az ő és Zsuzsi meztelen felsőteste olvad össze. Ekkor döbbentem rá, hogy a kapcsolatuk egykor több volt, mint barátság. Akkor még nem tudtam, hogy Zsuzsi valaha is fotózott, így a munkáit sem ismertem, csak a Csókolom zenekar csodálatos dalait és szövegeit, amelyek miatt rendszeresen jártam a koncertjeikre.

Ekkoriban Hajas Tibor fotói szolgáltak inspirációul, amelyek a test és a performatív fotó határán egyensúlyoztak. Bárcsak ismertem volna már akkor Zsuzsi fotóit, bárcsak az ő képein nőhettem volna fel. Hiszen pont azt fotózta, amit én akkoriban éreztem – és úgy, ahogyan én is szerettem volna kifejezni. Túlfűtött érzelmek, gyűlölet és szerelem egyszerre, magány, a női test levetkőzése és kiterítése, a halál és az élet kettőssége. Az akkori érzelmi állapotot ennél erőteljesebben talán senki sem tudta volna megörökíteni.

2023-ban a munkám révén, Balázs Kata felkérésére videóinterjút készítettünk Zsuzsival. Ez volt az egyik legkedvesebb munkám, amiben részt vehettem. Ekkor tudtam meg mindent róla – hogy miért kezdett el fotózni, hogyan alakult a saját vizuális nyelve, és mit jelentett számára mindez. Elárulom: Halas István miatt indult fotós karrirje, akit később magára hagyott a szerelemben és Párizsba ment. A történet végül úgy alakult, hogy Zsuzsi rövid fotós pályafutása után (1985–1991) többé nem nyúlt kamerához, és a fotózás helyett a dalszövegírás és a koncertezés felé fordult.

DAVRA Research Group – Taming Waters and Women in Soviet Central Asia

Mindig is irigyeltem azokat a művészcsoportokat, amelyekben több alkotó dolgozik együtt, mivel úgy érzem, hogy a közös munka lehetőséget ad arra, hogy különböző nézőpontok, technikák és kutatási területek találkozzanak. Én egyedül szoktam dolgozni, saját ötleteim alapján, de néha úgy érzem, hogy jól jönne, ha valakivel közösen ötletelhetnék, vagy együtt hozhatnánk létre projekteket. Ezért is tetszik nekem a DAVRA művészcsoport, amely a közös kutatásra és tapasztalatcserére épít, melynek célja a közép-ázsiai művészeti szcéna összekapcsolása és fejlesztése.

A Taming Waters and Women in Soviet Central Asia című projekt a Nagy Fergana-csatornára fókuszál. Ezt a 270 km hosszú csatornát Üzbegisztán és Tádzsikisztán között mindössze 45 nap alatt építette meg 160 000 munkás 1939-ben. Célja az volt, hogy a Szir-darja folyóból vizet juttasson a gyapotföldekre.
A gyapotot a régióban „fehér aranyként” is emlegetik. A csatorna lehetővé tette a gyapot nagyüzemi, ipari termelését, és a szovjet korszak Közép-Ázsiájának fejlődését szimbolizálta. Azonban ez a modernizációs álom mára rémálommá vált. Olyan ökológiai károkat okozott, amelyeket nem lehet helyrehozni: az Aral-tó szinte teljesen kiszáradt a rossz vízgazdálkodás miatt, és a vízhiány miatt egyre nő a feszültség a szomszédos országok között.

A DAVRA kutatócsoport történelmi összefüggéseket keres a nők munkájának kihasználása és a vízhasználat között. A művészek azt vizsgálják, hogyan táncolták a nők a Gyapottáncot (Paxta Raqsi), hogy motiválják a csatorna építésén dolgozó férfiakat, elmosva a határt szórakozás és munka között. Kutatásaik eredményeit különböző formákban mutatják be: filmeken, fotókon, textilmunkákon és archív anyagokon keresztül. Az installáció formája a Szir-darja folyó alakját idézi. A DAVRA új portrékat hoz létre a változó folyókról a Taskent térségében és a Fergana-völgyben. A gyapotszedők kötényét érzékeny kollázsokká alakítják át, hogy újragondolják a víz, a nők, a tánc és a gyapot közötti kapcsolatokat.

A projektet a DAVRA kutatócsoport (Madina Joldybek, Zumrad Mirzalieva, Saodat Ismailova) mutatta be a 2024-es Matter of Art Biennálén Prágában, amit Erdődi Katalin és Aleksei Borisionok kurált.

Suzanne Lacy és Leslie Labowitz – In Mourning and In Rage, 1977

Szeretem az olyan művészeti projekteket, amelyek nemcsak a művészeti világban, hanem a társadalomban is fontos kérdéseket vetnek fel. Olyan munkákra gondolok, amelyek társadalmi változást indíthatnak el, és akár aktivista célokat is szolgálhatnak.

Ilyen például az In Mourning and In Rage című művészeti projekt, amely a Hillside Strangler által elkövetett gyilkosságok társadalmi és politikai aspektusait dolgozta fel, feministák, aktivisták, valamint az áldozatok családtagjainak részvételével. A performansz során hatvan feketébe öltözött nő kísért egy halottaskocsit a Los Angeles-i Városháza elé, ahol különböző formáit mutatták be a nők elleni erőszaknak, így hívták fel a figyelmet a problémára. Minden előadó más-más erőszakos cselekedetet jelentett be, míg a kórusként szereplő nők minden egyes kijelentés után ezt kiáltották: “In memory of our sister, we fight back.” A projekt művészeti és társadalmi aktivizmus formájában is kulcsszerepet játszott a nők védelmében, és a férfiak általi elnyomás elleni küzdelemben.

Arvida Byström

Most a jövő felé tekintenék, és szeretnék bemutatni egy olyan példát, amely a jövőbeli társadalmi, technológiai és feminista változásokat érinti, különös figyelmet fordítva a testpolitikára, a digitális tér hatásaira, és arra, hogy hogyan formálódhat a női identitás a jövőben.

Arvida Byström egy svéd művész, aki a digitális kultúra, a feminizmus és az önreprezentáció kérdéseivel foglalkozik. Szoros kapcsolatban áll a posztinternet művészettel és a cyberfeminiszta mozgalommal. Munkáiban gyakran használja az internet esztétikáját, a túlzottan rózsaszín és „cukormázas” vizuális világot. A képei és performanszai gyakran provokatívak, és szándékosan játszanak a sztereotipikusan „lányos” esztétikával, miközben a nőiséggel, és a női test ábrázolásával kapcsolatos normákat feszegetik.