Egy fotográfus vagy egy fénykép, aki vagy ami minden másnál többet jelent. Mindenkinek van egy ilyen. Egy fotográfus, akinek a kiállításáért több száz kilométert utazunk, akinek az albumáért egy kisebb vagyont kiadunk, akinek a képeihez mindig visszatérünk. Vagy egy fénykép, amely magába sűríti mindazt, ami számunkra fontos; amelyen ott a barthes-i punctum; amely mindig mutat valami újat, miközben soha nem tudjuk véglegesen megfejteni.
A sorozatunkhoz felkért szerzők egy-egy számukra kedves fotót mutatnak be röviden. Olyan ismert személyeket kérdezünk, akik nem hivatásszerűen foglalkoznak fényképezéssel, mégis valamilyen módon fontos szerepet játszik, játszhat az életükben a vizualitás.
Nádasdy Ádám nyelvész, költő, esszéista Kozmányi Tamás fotóját választotta.

Énekelni jó. Ezt ma már ritkán tapasztaljuk ilyen természetességgel, különösen felnőtt emberek részéről. Mert persze vannak kórusok, és ott sokan és sokat énekelnek, felnőttek is, de itt a képen spontán álltak össze, valami kottalappal a kezükben, miközben zajlik a buli, talán nem is mindenki figyel rájuk, a saját örömükre énekelnek. Shakespeare darabjaiban találkoztam azzal, hogy a háznép egy tagja elkiáltja magát: ki akar kánont énekelni? (Who’s for a round?) És akkor mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, letette a kanalat, a tollat, a kardot, és szaladtak kánont énekelni. Aztán ki-ki visszatért a dolgára. Persze nekik nem volt még gépzene, ha zenét akartak, hát csinálni kellett. Ezért olyan meghatóan anakronisztikus ez a fotó, hiszen itt már nem szükség diktálja, hogy énekeljenek. Hanem mert énekelni jó.
Nádasdy Ádám