Van olyan fénykép mindannyiunk számára, ami valamiért mélyen megérint, és kiemelkedik a többi közül. A Roland Barthes filozófus által punctumként emlegetett jelenség, amely – gyakran a fotós szándékától függetlenül – eltalálja a nézőt, sokszor egy mellékes, apró, látszólag jelentéktelen elemről van szó, amely mégis rendkívül erőteljesen hat az egyénre. Sorozatunkban a fotós szakmán kívülről szólítunk meg szerzőket, hogy osszanak meg egy gondolatot vagy benyomást egy számukra fontos fotográfiáról. Fedezzük fel együtt ezeket a személyes történeteket!
Váradi András az MTA doktora és az Enzimológiai Intézet professzora Miroslav Tichý egy fotóját választotta.
Amikor a meghívást elolvastam az első öröm után elöntött a kétségbeesés: mennyivel könnyebb lenne a kedvenc tíz vagy húsz fotómról írni mint egyről. A szemem recehártyáján megindul a vetítés, jönnek a gyönyörű kalap-divatfotók, azután a fotósok önarcképei – ki hogyan oldotta meg, hogy a képen az arca is és a kamera is főszereplő legyen. Hiszen a kamera az ő igazi szeme. Melyiket válasszam? Úgy gondoltam a sok kedvenc közül azt, amelyik az elmúlt hónapokban a legjobban foglalkoztat. Így döntöttem a cseh Miroslav Tichy mellett.
Tichyt szokás a legnagyobb antifotográfusnak nevezni, mert képei technikailag hátborzongatóan rosszak. Életlenek, a vegyszermaradványok miatt elsárgultak, megbarnultak, gyűröttek, piszkosak, szamárfülesek. Sem rendes kamerát, sem más felszerelést nem használt. Házilag bütykölte össze a teleobjektívjét, a hosszú tubus egy, a hajdani VIM-es dobozra emlékeztető kartonpapír henger, amibe lencse-rendszert épített szemüveglencsékből és a saját maga által plexiből kivágott, majd smirglivel megcsiszolt elemekből. A kérdésre, hogy hogyan tette a smirglivel csiszolt plexit átlátszóvá, elmondja, hogy fogkrémbe cigarettahamut kevert, és ezzel a pasztával polírozta a lencséit. “Kő-korszaki fotós” mondják a szakmabéliek irigykedve. Mintha a barlangrajzokhoz, a művészet bölcsőjéhez térnénk vissza.
Tichy a szokásos művészeti élet keretein belül indult, 1945-ben a kiemelkedő rajztudású fiú a prágai Képzőművészeti Akadémiára került. A Csehszlovákiában bekövetkezett 1948-as sztálinista fordulat után hagyta ott az Akadémiát, nem volt hajlandó nyakát a szocreál hurkába dugni. A főiskolán az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor női aktot rajzoltak, és a modell egyik kezébe sarlót, a másikba kalapácsot adtak.
Távoli párhuzam: Christer Strömholm, nagynevű svéd fotós festészetet tanult 1938-ban Drezdában. De csak rövid ideig, mert a náci Németországból hamar elege lett: „Ez a heilhitlerezés az agyamra megy. Bejön valaki a rajzterembe, erre mindenki felpattan, előrelendíti a kezét, és ordít: H.H.! Az aktmodell is. Közben persze elmozdul, kezdhetem elölről.” irta anyjának 17 éves korában. Strömholm otthagyta Drezdát – ami sok, az sok. A diktatúrák bornirtsága örök.
Tichy a létező szocializmus létező proletárdiktatúráján kívülálló (outsider) lett, soha semmiféle állást nem vállalt, életét a morvaországi kisvárosban, Kijovban töltötte, félig-meddig hajléktalanként, néha nyomorogva. Valamikor a hatvanas évek közepén kapott rá a fotózásra. Arra a kérdésre, hogy miért nem folytatta a festést azt válaszolta: “tulajdonképpen már minden megfestettek. Nekem nem maradt semmi.”
Volt amikor napi két-három tekercs filmet is ellőtt, ezeket egy nagyobb konzervdobozból és egy asztali lámpából összerakott nagyítón dolgozta ki. Képeivel nem törődött tovább, megnézte, majd gyakran egyszerűen elhajította azokat. Mert ő fotózni szeretett, nem a képeit nézegetni. Valószínűleg a legtöbb a szeméttelepen végezte. Többezer (tízezer?) képről beszélünk! És mindenegyes képen csak és kizárólag nők. Jó néhány kép a strand kerítésén át készült, messziről látjuk, szinte csak sejtjük, hogy azok ott női testek, a pokrócon napozó vagy a medence szélén sugdolózó, ugra-bugráló lányok. A kerítés-rács rasztere fokozza a képek drámaiságát a társadalomból kilépett fotóssal a rács egyik oldalán.
Voyeur vagy géniusz? A voyeurt a durvább hétköznapi nyelv kukkolónak hívja. Tichyre mindkét megállapítás igaz. De ne feldjük: Helmut Newton azt mondta, az a fotós amelyik azt állítja magáról, hogy ő nem voyeur, az hazudik. Bunuel pontosan ugyanezt állította a filmkészítőkről.
Tichy életművét nem lehet kategorizálni, formai és tartalmi szempontból egyedi. Ahogy egyes fotóit sem érdemes külön elemezni. Az életlen, technikailag “csúf” fotók festőiek, tele vannak humorral, érzékiséggel és iróniával, néhol drasztikus elemekkel, elfojtott szexualitással, néhol gyermeki tisztasággal.
Harald Szeemann, a neves svájci kurátor írta, hogy Tichynek sikerült megörökítenie az élet múló pillanatait mindenféle stilizálás vagy formai prekoncepció nélkül. A Szeeman által rendezett 2004-es sevillai kiállítás indította el Tichý fotóinak váratlan (és páratlan) nemzetközi sikerét, amely a zürichi Kunsthausban (2005), a párizsi Centre Pompidou-ban (2008) és a New York-i International Center of Photography-ban (2010) rendezett nagy kiállításokban csúcsosodott ki. Tichy soha nem törődött közönséggel, kiállítással, publikációval. Mindezek közül semmi sem vonzotta. Egyszerűen nem érdekelte, a megnyítókra sohasem ment el. Világhírű lett, mondja neki a fiatal riporter. Mit szól hozzá? A nyolcvanéves Tichy nevet. Ennyi.
A fotográfia történetében nincs hozzá fogható.
Váradi András