Sorozatunkban a fotós szakma jeles képviselőit kérjük fel, hogy osszanak meg velünk néhány inspiráló élményt az elmúlt időszakból. Ezek lehetnek fotók, kiállítások, könyvek, vagy bármi egyéb, ami mély benyomást tett rájuk. Bata Tímea a Néprajzi Múzeum Fényképtárának gyűjteményvezető muzeológusa a következőket emelte ki:

A fekete-fehér vonzásában 

Éppen futó kiállításom kapcsán hónapok óta fekete-fehér fényképek világában járva azon kapom magam (nem először), hogy fekete-fehérben látom a világot – az szólít meg, ami így mutatja magát a szó szoros értelemben és akár áttétesen.  

A tehetséges Mr. Ripley (1999) derengő képekkel, leginkább az erős színészi alakításokkal, ragyogó napfényes színeivel élt az emlékezetemben, felidézve azt a korszakot, amikor nemigen néztem tévét (kollégista lévén, a tévészobák kopársága iskolai székekkel nem vonzott), mozilátogatásaim elsősorban a Művész mozira korlátozódtak, valamikor a 2000-es évek derekán láthattam a filmet dvdről. Azóta sokat fordult a világ, bár a mozi még ma is fontos, de elszippantott engem is a streaming kényelme. A Ripley (2024) ajánlója fekete-fehér képével hívta fel magára a figyelmemet, majd várakozásom fokozódott, amikor láttam, hogy a címszerepet a Sherlock (2010-2017) Moriarty-ja, Andrew Scott viszi, aki mágikus erővel van jelen a képernyőn. És a színpadon is. Az Uránia Filmszínház vetítette a Duke of York’s Theatre Csehov Vanya darabját, ahol Scott hozza az összes szerepet, még a vásznon át is elementáris erővel. A nyolc részes Ripley sorozat forgatókönyve és rendezése Steven Zaillian munkája, akinek a nevéhez fűződik többek között a Schindler listájának szkriptje. Mindent félredobva, egy-két nap alatt néztem végig először a Ripley-t. Mintha tökéletes (van ilyen? / kell ilyen?) képeket látnék egymás után peregni: eltávolított, drámaivá változtatott minden lassú és még lassabb pillanatot a film – különös kontrasztban a Netfilx pörgő világával. A képkocákában, hangjegyben, szóban és pillantásban fellelhető feszültséget végig kitartotta a fekete-fehér higgadtsága, brutalitása, néha lágysága, néha keménysége – némi iróniával fűszerezve, ki tudja. A képek tovább éltek bennem és vittek egy saját felefedező útra, Palermo és Nápoly utcáira is, ahol a Ripley forgatási helyszíneit kerestem és igyekeztem megkomponálni a magam fekete-fehér világát – napjaink valóságában. A városnézés egy új, set-jetting miniben formájára kaptam rá, nem is a fényképezés, hanem inkább a hely felfedezése, az ott lenni érzése vitt magával. A fiktív, képernyőn látott világ egy részét valósággá tenni, a fekete-fehér és a színes találkozása. 2024-ben volt lehetőségem eljutni Palermóba, ahol a Ripley helyek közül a turisták kavalkádjával fűszerezett különleges, számos építészeti stílust ötvöző Santa Maria Assunta Székesegyházat és az eldugott utcák csendjében megbújó, kevésbé látogatott Szent Lőrinc oratóriumot látogattam meg. Innen 1969-ben ellopták a sorozatban is szereplő Caravaggio Jézus születése Szent Ferenccel és Szent Lőrinccel festményt, mely a legkeresettebb műkincsek között található, az épületben a kép egy másolatát helyezték el. A Caravaggio alkotásoknak és magának a festőnek is kitüntetett szerepe van az egyes epizódokban. A címszereplő egyik útján rövid időre a háttérben megjelenő Piazza Meli is lencsevégre került palermói ottlétem során. 

Idén tavasszal Nápolyban folytathattam a helyszínbejárást, ahol – lehetséges, hogy a Ripley rajongók (mert van ilyen) miatt – az ikonikos Palermo hotelként szereplő bérház lépcsőjére nem juthattam fel (nem helyi lakosok számára elzárt terület), azonban a díszletként szolgáló, igencsak felújításra szoruló Palazzo Sanfelice udvarára be lehetett sétálni egy kép erejéig, a portás engedélyével. A Ripley-történet Caravaggio szálát követve Pio Monte della Misericordia épületét is meglátogattam. Itt sajnos a filmbéli nézőpontból – galéria felől – nem lehetett a teret belátni, így megelégedtem a jellegzetes márvány padló megörökítésével, az itt is jártam bizonyítékaként. A jótékonysági céllal létrehozott művészeti múzeum és templom a festő Az irgalmasság hét műve alkotását őrzi. A történet egyik ikonikus jelenete, amikor Ripley Freddie Miles-szal megismerkedik egy nápolyi sikátor kávézójában. A helyszínt késő este kerestem fel, sehogyan sem stimmelt a kapuboltozat, a falak, ami már akkor is bosszantott. A korábban felsorolt színhelyeket majdnem minden, a Ripley forgatási épületeit bemutató online forrás említi, a kávézó csak egy-egy posztban bukkan fel. Mostani kutakodásomkor derült ki, hogy egy utcával mellé lőttem – vagyis lőtt az, akinek az adata alapján kerestem a helyszínt – így egy félig ott jártam képpel büszkélkedhetek (tévesen – Vico San Nicola a Nilo, a forgatás helyszíne – Vico del Fico al Purgatorio, ahol egy Maradona freskó is található, ha ezen a nyomon indulok, célba értem volna) a Via dei Tribunali mellett. Van-e tanulság? Nyilván, nyaraláskor is forráskritikával kell élni. 

A Ripley-helyek tudatos keresése helyett egy véletlen (és az elhatározás, hogy csak oda megyek, amit tömegközlekedés nélkül be tudok járni) találkozást jelentett Nápolyban a Jago Múzeum – múzeumi és gyűjteményi fejemmel inkább kiállítótér. A város Sanità negyede egy felfedezésre és felemelésre váró terültet, számos bezárt kisebb nagyobb templommal. Ezek közül a 17. században, Nápoly első püspökének tiszteletére emelt Sant’Aspreno ai Crociferi templomba beleszeretett Jago (Jacopo Cardillo), aki saját szobrainak teremtett közösségi kiállító helyet 2023-ban (6. kép). Vakítóan fehér (és egy esetben sötétszürkével toldott) alkotásai, a használatból kikerült és most életre kelő barokk és rokokó épület központi térében számos, az ókori görögökig visszanyúló és kortárs témát megjelenítő szobor található – dilemmák, kérdések, szembenézések elé állítva a nézőt. Jago kezei közül kikerült rideg anyag él, lélegzik és erős érzéseket hordoz. A szobrok feszültsége a térben és egymáshoz képest is tapintható, számos ma is égető és aktuális kérdést bedobva a templomhajó terébe a szobrászat többezer éves anyagával (márvány) – melyek többségét alapvetően kopottabb formájában ismerjük. Kortárs szobrászatban kevésbé jártasként bevezet egy világba, melyben a régi, ismert anyag és technika találkozik örökérvényűséggel, évszázados aktualitássokkal, mint például háború, kitaszítottság, erőszak, szeretet, öregedés, nárcizmus (7-9. képek). A kiállításban javasolt a rövid tárlatvezetést meghallgatni, mely a koncepciót és az egyes alkotásokat is bemutatja. 

És végül, a múlt és jelen ívén, a fekete-fehér (nem minden az) helyett a Katona József  Színház Mester és Margaritája – mely az elmúlt harmincegynéhány évben a harmadik Margaritám. Bulgakov regényével, ahogy sokan mások, kötelező gimnáziumi olvasmányként találkoztam, az orosz írók közül később Dosztojevszkijen át Szorokinig (színházi élménynek köszönhetően) vitt az utam.

A Mester és Margarita színházi „adaptációk” sorát  a Szkéné Színház Arvisura Társulatának formabontó, a Műszaki Egyetem tetőterében parázsló (szó szerint) előadása jelentette, Somogyi István rendezésében (később a Bárkában játszották). A következő a Nemzeti Színház Alföldi-korszakának A Mester és Margaritája (2005) Szász János rendezésében, László Zsolttal, Szabó Mártával és Blaskó Péterrel a címszerepekben. Két évtizeddel később pedig Bodó Viktor színészi improvizációkon (is) alapuló rendezése a Katona József Színházban. A felütés, a regény időbeliségének átritmusolt, fókuszt is váltott formája és a rendezéssel, színpadra helyezéssel kapcsolatos kiszólások, monológok dinamikája és a kórus forma alkalmazása új színben láttatja és hozza a 21. század harmadik évtizedébe a bulgakovi három síkú, világok és értékek ütközéséről szóló – örökérvényű – regényt. 

A színház Behívó – Közösségi Színház Visszhang programja lehetőséget adott arra is (egy másik alkalommal), hogy színésztechnikával és a történet és rendezői koncepció rétegeivel, dilemmáival, az én esetemben a Wolandot játszó Vajdai Vilmossal ismerkedjen ki-ki a színdarab megtekintése előtt vagy után (vagy akár anélkül). A foglalkozás lehetőséget adott arra is, hogy jeleneteket, újságcikkeket készítsünk arról, milyen, beavatkozást kívánó helyzetekkel találkozhatna Woland napjainkban. A Behívó hasonlatos kissé a kiállítási tárlatvezetés műfajához – bevezet, beavat, kulisszákat árul el és lehetőséget ad arra, hogy sajátunknak is érezzük amit látunk, hallunk – hozzáadva a szöveg-, tér- és képélményhez a magunkét. A Katona egy másik, az alkotómunkát a nézőkkel megismertető sorozata az egyes előadások előtti alapozó foglalkozás  – ez rövidebb és más típusú, de érdekelt a forma, melyet a némacsend előadás kapcsán ismertem meg. Az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte némacsend. Shakespeare Hamletje után a harmadik kereteket, formákat tágító és újraértelmező rendezése, színpadra állítás a drámának, melyet láttam. Biztosan ezeregy van még, számomra katartikus élmény volt 2005 tájékán a Bárkában Tim Carroll rendezésében Balázs Zoltán Hamletje, aki mellé a közönség sorsolta a további színészek szerepét. Nagyon szerettem a Krétakör háromszereplős hamlet.ws (Schilling Árpád rendezése) előadását is (2007 magasságában) – amit középiskolásoknak szántak, de lehetőség volt „felnőttként”, nem összeszokott közösségként is megnézni, osztályterembe zsúfolódva egy nyári napon. Visszakanyarodva napjainkhoz, a Katona alapozóján röviden feleleveníthettük a szereplők egymáshoz való viszonyát, kapcsolatát – majd a cím kapcsán különféle az elhallgatás, kibeszéletlenség olvasatában néma csend, beszéd stációkon az üvöltésig jutottunk – képet kapva arról, hogy a számomra még ismeretlen darabban a hangok, beszéd és némasági miként funkcionálhatnak.  

A darab (ahogy a hamlet.ws is) Nádasdy Ádám fordítását vette, veszi alapul – bár ifj. Vidnyánszky rendezésében alig-alig van szöveg, a csendek, mormogások és tánc, mozgás, ének, zene adja a régi SZFE aulájában játszódó darab dinamikáját. Melynek tulajdonképpeni főszereplője az előadásba komponált, cd lejátszóval induló „slágereket” élőhanggal adó tehetetlen, passzív Horatio (Lengyel Benjámin). A „Katonás” Mester és Margarita elindított egy visszafelé gondolkodást a darabról, évtizedekkel ezelőtt látott előadásokról, mely magával hozta a Hamlet élmények újraélését –minden bizonnyal így is hatott. Remélem hat majd másokra is. Friss, új, képileg is izgalmas mindkét darab, kiegészülve a nagyon eltérő zenei világokkal.