A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány fotográfust, akiknek munkássága inspirálja, illetve olyan képeket, amelyeket kiemelten fontosnak tart.
Valószínűleg mindenkinél, így az én esetemben is folyamatosan változik, hogy éppen milyen alkotók és munkák inspirálnak. Viszont az elmúlt években szinte mindig egy bizonyos alkotó egy konkrét képe ugrik be, ha ezen kezdek merengeni. Az alkotó Wolfgang Tillmans, akinek a monumentális, kiismerhetetlen életművét kimeríthetetlen inspirációs forrásnak gondolom, a bizonyos kép pedig egy 2011-ben készült, Harriette and Benjamin című fotó.
Ez a kép számomra nagyon sok mindent összefoglal abból, amit Tillmans munkásságában sokra tartok, és egyébként abból is, ami a fotóban és úgy általában a művészetben engem érdekel. Létezik egy olyan fajta tudatállapot és nézőpont, amire talán még emlékezhetünk a kisgyerekkorunkból, vagy esetleg rövid időre módosult tudatállapotban, pl. meditáció segítségével elérhetünk: ez az a érzékelési állapot, amikor a dolgokhoz nem tapadnak meghatározott jelentések. Ilyenkor nincsenek axiómák, nem paradigmák és szilárd meggyőződések mentén tapasztaljuk a világot, hanem minden frissnek, egyedülállónak és a maga módján fontosnak, a figyelmünkre érdemesnek tűnik fel. Ebből, a Tillmans által “félelem nélküli tekintetnek” hívott perspektívából köszönhetően tudnak a leghétköznapibb helyzetek és tárgyak jelentékenynek és egyedülállónak tűnni a fényképein, és úgy gondolom, csak ilyen megközelítéssel lehet újragondolni magunkat és a körülöttük lévő világot a maga komplexitásában.
Wolfgang Tillmans: A te tested a tiéd. Kiállítási látkép. Trafó Galéria, 2021. Fotó: Biró Dávid
Taiyo Onorato és Nico Krebs alkotópáros szintén szinte mindig azonnal eszembe jut egy ilyen kérdés esetén. Ők ketten olyan fotográfiai nyelven szólalnak meg, ami nagyon közel áll hozzám, folyamatosan újra és újra visszatérek hozzájuk. Talán a leghíresebb munkájuk a The Great Unreal című projekt, amiből könyv is készült. A sorozat egy, az Egyesült Államokat átszelő roadtrip keretében készült, mindenféle talált és kreált látványt bemutatva, a dokumentumfotó és a fikció közötti határt elmosva, azon táncolva. Azt vizsgálják, hogyan konstruálódnak a tájról, Amerikáról és a fényképről alkotott kulturális elképzeléseink. A céljuk nem a becsapás, hanem az, hogy radikálisan elbizonytalanítsanak abban, mit tekintünk fotográfiai igazságnak.
Egy másik munka, ami az utóbbi időben nagyon sokat került elém (többek között az előző posztban foglaltak kapcsán) Michael Wesely német fotográfus munkái. Mind a kettő munka az emberi hétköznapi idő- és térbeli léptékektől radikálisan eltérő tapasztalatok miatt érdekes számomra.
Michael Wesely egész életművében (sokszor saját maga által épített kamerákkal készített) extrém hosszan exponált fényképekkel foglalkozik. Egyetlen, döntőnek pillanat helyett hosszú időszakokat átfogóan, jellemzően éveken keresztül készít egy-egy képet. Talán leghíresebb munkájában a berlini Potzdamer Platz és a new yorki MOMA felújításait rögzítette ilyen módon, előbbit egy 26, utóbbit egy 34 hónapon át tartó expozícióval. A hétköznapi emberi időtapasztalattól léptékekkel elszakadó képek lehetővé teszik, hogy radikálisan másképp tekintsünk a környezetünkre és a hétköznapi valóságunkra. Milyen viszonyban állnak a városaink és a rendszer, amiben élünk és amit építünk a bolygónkkal vagy a saját életidőnkkel, ha planetáris időhorizontról nézünk vissza rájuk (gondoljunk itt Carl Sagan Kozmikus naptárára)?
Egy másik, számomra nagyon inspiráló kortárs alkotó a francia Noémie Goudal, aki szintén planetáris és a geológiai idő fogalmaival foglalkozik sok munkájában. Emlékszem, mekkora hatással volt rám a párizsi Centre Pompidou termeiben sétálva, amikor rátaláltam a Grand Vide című monumentális videómunkájára
Hasonló témával, és hasonló eszközökkel dolgozik DÉMANTÈLEMENTS című könyvében. A kisméretű könyvet lapozgatva szekvenciákat látunk, ahol minden lapozásra átformálódik, dekonstruálódik a képeken megjelenített sziklás táj. A munka arra reflektál, hogy a tájat hajlamosak vagyunk statikusnak látni, miközben folyamatos változásban van: Goudal vízben oldódó papírra nyomtatott hegyfotókat helyezett valódi tájak elé, így perspektivikus illúziókon keresztül tette érzékelhetővé a táj állandóan alakuló természetét.
Noémie Goudal:DÉMANTÈLEMENTS, RVB Books, 2024.
Végül néhány fotókönyvvel búcsúznék, amik a polcomon sorakoznak. A képen néhány hozzám közel álló magyar fotós munkája látható. Azon túl, hogy ezeket a munkákat kifejezetten sokra tartom, és, hogy az alkotóik közül többhöz szoros barátság fűz, hálás vagyok azért is, mert ennek a közegnek a része lehetek. Azt gondolom, hogy ki lehet jelenteni (és ha így van, fontos is ezt tudatosítani), hogy a hazai kortárs fotós szcéna kifejezetten összetartó, támogató, egymást inspiráló szakmai közeg. Ennek a keretében szerveződő művésztelepek, konzultációs körök, események úgy gondolom, nem csak nekem, hanem számos más alkotónak jelentenek kimeríthetetlen inspirációs forrást. Remélem, ez sokáig így marad.
Máté Balázs | Instagram