A Capa Központ új állandó kiállítása André Kertész életművének és alkotói látásmódjának bemutatására összpontosít, kiemelve azokat az eseményeket és kapcsolatokat, amelyek meghatározták pályafutását. Kopin Katalin kurátor mesél a tárlaton látható fotókról, képzőművészeti alkotásokról, illetve a kiállítással kapcsolatos élményeiről.

Zachar Veronika: Kurátori munkásságod során foglalkoztál már korábban Kertész életművével?

Kopin Katalin: Ez a kiállítás volt számomra az első alkalom, hogy ilyen mélyrehatóan foglalkozhattam André Kertész életművével. Természetesen az egyetemi tanulmányaim során már megismerkedtem munkásságával, azonban most nyílt először lehetőségem arra, hogy ilyen átfogóan tanulmányozzam fotográfiai pályáját és kivételes személyiségét. A projekt számomra egy új kezdetet jelent. Úgy érzem, hogy a jelenlegi kiállítással csupán az első lépést tettem meg Kertész gazdag életművének felfedezése felé, rengeteg izgalmas aspektus van még, ami kutatásra vár vele kapcsolatban.

ZV: Milyen szekciók mentén épül fel a tárlat?

KK: A kiállításon látható fotókat hat tematikus egységbe rendeztük, ezek nem feltétlenül követik Kertész életútjának időrendjét, egyes szekciók inkább tematikus csoportnak tekinthetők.

Az első, Rezdülések című szekció Kertész kezdeti útkeresésének időszakába enged bepillantást. Az ezt követő A hadak útján című részben az első világháború alatt készült felvételei láthatók. A feleségem története című harmadik egység, Kertész és Salamon Erzsébet életre szóló kapcsolatát mutatja be, amely 1919-től egészen 1977-ig, Erzsébet haláláig tartott.

A pesti műtermektől a párizsi atelierekig című rész Kertész Párizsban töltött éveire, illetve az őt körülvevő művészeti közegre fókuszál. A test metamorfózisa szekciónál időben visszatérünk fotós karrierjének a korai éveihez, amikor öccsével Kertész Jenővel szoros együttműködésben dolgozott. Kísérleteztek a fotográfiával, sok esetben testvére volt a modellje. André Kertész számára a természet közelségének megélése és az ehhez köthető felszabadult szabadságérzet elsősorban Szigetbecséhez és Dunaharasztihoz kapcsolódott gyermekkorától egészen 1925-ös párizsi emigrációjáig. Ezekre a helyszínekre és élményekre egyfajta „tiszta forrásként” tekintett, melyből egész élete során meríthetett. Itt bontakozott ki aktkompozícióinak kiérlelt finomsága, ember és természet harmóniájának visszatükrözése, mely az I. világháborút megjárt nemzedék tudatos ideája volt.

A kiállítás záróegysége Az enigmatikus kép, ahol hat fotó látható egymás mellé helyezve. Mindegyik képnek sajátos és különleges története van, egy kicsit mindegyik rejtélyes és megfejteni való, valójában minden darab sűríti azt, ahogyan Kertész látta és értelmezte az őt körülvevő világot. Ezek a fotók, mintha szimbolikus arcképek is lennének.

ZV: Milyen különlegességek, kevéssé ismert fotók, tárgyak, illetve képzőművészeti alkotások kerültek most kiállításra?

KK: Kertész 1984-ben 120 fotót ajándékozott Szigetbecsének, ezek a képek alkotják a kiállítás fő vázát. Az ebből válogatott, a jelenlegi kiállításon megtekinthető 40 darab kép meglehetősen ismert, számos helyen voltak már láthatóak korábban. Ezért mindenképpen szerettem volna valahogyan tágítani a fő képanyag által nyújtott keretrendszert. A kiállítás anyagának összeállításakor kiemelt figyelmet fordítottam Kertész képzőművészekkel ápolt kapcsolataira, és áttekintettem, hogy mely alkotókkal lehetne őt leginkább összefüggésbe hozni. Ide sorolható például Aba-Novák Vilmos, akivel az 1920-as évek elején szoros baráti viszonyban voltak. 1923-ban Kertész készített egy fotót a festő műtermében, amelyen megjelenik egy Aba-Novák önarckép, többek között ez a festmény is megtekinthető a kiállításon. Az Aba-Novák alkotáson kívül helyet kapott a térben Étienne Beöthy 1926-os szobra is, amely feltűnik Kertész Förstner Magdáról készült, ikonikussá vált fotójának hátterében.

Ezeken felül persze sok más párhuzam is adja magát. Például az egyik korai, budafoki tájról készült geometrikus struktúrájú fotójával kapcsolatban eszembe jutott Barcsay Jenő több alkotása is. Vagy ott vannak az első világháború idején készült képei, amelyek összefüggésbe hozhatók Mednyánszky László háborús rajzaival és festményeivel. Remsey Jenő szintén hadifestőként dolgozott az első világháború alatt, így akár az ő festményei is eszünkbe juthatnak, amikor Kertész fotóit nézzük. Nyilván a tér adta lehetőségek megszabták, hogy hány darab képzőművészeti alkotást emelhettem be, ezért utóbbiak csupán gondolat szintjén merültek fel bennem.

A szentendrei Ferenczy Múzeum archívuma megőrizte Kovács Margit és a Kertész házaspár különösen érdekes magánlevelezéseit az 1960-as és 1970-es évekből. A kiállításon ezeknek a levélváltásoknak három képeslapját is bemutatjuk. Számomra ennek a párbeszédnek a felfedezése rendkívül izgalmas élmény volt. Azokról az évekről beszélünk, amikor Kertész már felmondta a 1949-ben kötött szerződését a Condé Nast Kiadóval, és újra független, autonóm útra lépett. További kutatásaim során szeretnék majd részletesebben foglalkozni ezekkel a dokumentumokkal, és publikáció formájában bemutatni a bennük rejlő értékes részleteket. A levelekből ugyanis érzékletesen kirajzolódik, hogyan élte mindennapjait Kertész és felesége, Salamon Erzsébet. Nagyon jól rávilágítanak azokra a közös éveikre, amit talán kevésbé ismerünk.

A képzőművészeti alkotások és a képeslapok mellett, Kertész otthonát megidézve beemeltünk néhány darabot a Szigetbecsének ajándékozott személyes tárgyai közül is, így tovább árnyalva, kiegészítve a kiállításon látható fotókat.

ZV: Hogyan zajlott az együttműködés a szigetbecsei André Kertész Emlékmúzeummal, illetve a francia archívummal?

KK: A szigetbecsei Emlékmúzeummal van egy állandó együttműködése a Capa Központnak, tehát nem ez az első alkalom, hogy a községnek ajándékozott felvételek egy része megjelenik az intézményben, illetve Budapesten. A mostani kiállításhoz is rendelkezésünkre bocsátották ezt a 120 képet, amelyekből korlátlanul válogathattunk.

Kertész 1984-ben a francia államra hagyta a negatívjainak jelentős részét, ezeket a Médiathèque du patrimoine et de la photographie fotográfiai archívum javarészt elérhetővé és kutathatóvá tette, ami jelentősen megkönnyítette a kurátori munkát.

ZV: Miért tartottad kiemelten fontosnak beemelni a Franciaországnak adományozott üvegnegatívok nyomatait?

KK: 40 képet választottunk a francia archívumból, hogy még inkább kitágítsuk azt a horizontot, amit a szigetbecsei fotók megrajzolnak. Szerettem volna pár olyan momentumot megidézni Kertész életéből, amit a Szigetbecsének ajándékozott képek révén csak hiányosan tudtam volna megtenni. Ilyen például Kertész 1927-es első önálló kiállítása, ami Párizsban valósult meg Jan Sliwinsky Au Sacre du Printémps nevű galériában. A francia archívumból válogatott képek segítségével jobban lehetett rekonstruálni az eseményt, ezeknek köszönhetően be tudjuk mutatni például az eredeti kiállítás enteriőrjét, továbbá a Kertészt körülvevő közösséget. A tárlaton szereplő digitális nyomatokon láthatóak azok a fotók is, amiket Kertész 1927-ben kiállított a galériában: zömében portrékat mutatott be és párizsi életképeket, de felbukkant két budafoki képe is.

Izgalmas volt számomra felfedezni azt a közeget, amelyben Kertész elkezdett mozogni Párizsban. Amikor megérkezett, kezdetben csak néhány barátja volt, akik szintén Magyarországról emigráltak. Közülük legszorosabban Tihanyi Lajos festőhöz kötődött, aki bevezette őt a párizsi művészvilágba. Azonban Zilzer Gyula, Beöthy István, Csáky József, Kernstok Károly, Brassaï, Blattner Géza, az Arc en Ciel társulat tagjai, valamint Révai Éva és Ilka is rendszeresen feltűntek Kertész képein. Idővel ez a szűk baráti kör kibővült, és egyre szélesebb kapcsolati hálót alakított ki. A párizsi művészeti közeg leginkább a Dôme-kávéház köré csoportosult, amely a korszak jelentős társasági és szakmai találkozóhelye volt. Itt alakultak ki azok a kapcsolatok, illetve megbízások, amelyek Kertészt is elindították a világhírnév felé.

ZV: Mely kiállított fotó, illetve fotók állnak hozzád a legközelebb? Tudnál kiemelni közülük? Milyen személyes történet kötődik hozzá, hozzájuk?

KK: Ilyen többek között a kiállítás utolsó szekciójában szereplő 1939-es Melankolikus tulipán című kép, ami már az amerikai időszakában készült. Kertész 1936-ban emigrált a feleségével New Yorkba, vonzotta az új környezet, és a biztos megélhetés reménye, de ezek közül kezdetben egyik sem várakozásának megfelelően alakult. A Melankolikus tulipán című fotón egy üvegvázába helyezett, meghajló tulipánt láthatunk, amely mintha egyfajta belső lélek- vagy létállapot vizuális megfogalmazása lenne. Kertész Amerikába költözésekor egy hosszú és megpróbáltatásokkal teli időszakon ment keresztül, amely lelkileg is mélyen megviselte. Azonban 1963-tól karrierje új lendületet kapott, egyre nagyobb figyelem irányult rá a nemzetközi színtéren is.

ZV: Meddig lesz látható a kiállítás jelenlegei anyaga, mik a jövőbeli célok? Terveztek katalógust, tanulmánykötetet vagy más kiadványt a tárlathoz?

A kiállítás jelenlegi anyaga két évig lesz látható, ezt követően a szigetbecsei képekből egy teljesen új válogatást tervezünk bemutatni. Tervben van egy kiadvány és egy weboldal létrehozása is a tárlathoz. Emellett célunk olyan kísérőprogramok, tárlatvezetések megvalósítása, amelyek különböző nézőpontokból, egy-egy korszakra koncentrálva közelítik meg André Kertész életművét.

Korábban megjelent cikkünk az André Kertész kiállítás kapcsán:
André Kertész: A szentimentalista – Válogatás Szigetbecsének ajándékozott képeiből – Új állandó kiállítás a Capa Központban