Bartha Máté Kockavető című projektjében a szüleinek fiatalon való elvesztését dolgozza fel a hátrahagyott fényképek, rajzok, naplóbejegyzések és visszatérő álmainak vizsgálata mentén. Ezeket a töredékeket útikalauzként használva járja be szülővárosa minden kerületét, hogy egy új, múlt és jelen határán álló személyes mitológia építésére tegyen kísérletet. 

Zachar Veronika: Mikor kezdtél dolgozni a projekten? Mi volt az elsődleges kiindulópont? 

Bartha Máté: Jelenleg a MOME-n doktorizom, ahol a kutatási témámnak az egyik központi eleme a játék, mint egy alkotói és befogadói metódus, illetve a játék és a fotográfia határterületei. A kutatásomba jól beilleszkedett az a kockadobáson alapuló, algoritmikus módszer, ami a Kockavető projekt alapját adja.

Egyre inkább elkezdett foglalkoztatni, hogy mi történik velem, mint fotóssal az alkotás és a befogadás folyamata közben, illetve, ez hogyan kapcsolódhat jobban a mindennapi élethez. Hogyan válhat maga az alkotás élményszerűvé, és hogyan segíthet a művészet abban, hogy az életet teljesebben éljük meg, több varázslattal, több rácsodálkozással. Úgy érzem, ebben a játék lehet a központi eszköz. Jelentősek számomra azok a véletlenszerű, váratlan történések, meglepetések, amelyek a képalkotás során érnek.

Bartha Máté Kockavető című kiállításának enteriőrképe. Kurátor: Csizek Gabriella
Fotó: Capa Központ

Amikor 2022-ben belevágtam ebbe a projektbe, éppen akkor kezdett igazán felerősödni a AI térhódítása és egyre inkább elterjedt a mesterséges intelligencia segítségével történő képgenerálás. Ez új megvilágításba helyezte a fotográfia, illetve a képzőművészet jövőjével kapcsolatos kérdéseket is. Bizonyos szinten ezekre is reakció a Kockavető. Kitaláltam magamnak néhány szabályt, amit végig követtem fotózás közben, magamat úgymond egy képgenerátorrá változtattam. 

Ezek adták a projekt alapötletét, amivel 2023-ben megpályáztam a Budapest Fotográfiai Ösztöndíjat, és ami későbbi munkafolyamat során a személyes élettörténetem mentén formálódott. 

Z.V.: A projekt során bejárt területeket dobókockák segítségével határoztad meg. Elmondanád a pontos munkamódszeredet, illetve, hogy milyen szabályokat követtél?

B.M.: Két 8 oldalú kocka segítségével határoztam meg azokat a helyszíneket, amelyekre ellátogattam fotózni. Az egyik kocka az irányt a másik pedig a kiiduló ponttól mért távolságot határozta meg. A létrejött koordinátákat később térképre rajzoltam. Budapest minden kerületében 8 helyszínre jutottam el. A városrészek mértani közepéből indultam, és spirál alakban haladtam a XVIII. kerülettől az V. felé.

A munkafolyamat közben az út műfaja az algoritmikus, játékos felfedezésből lassan eltolódott egy zarándokút felé. Mivel ehhez elengedhetlen a fókuszáltság, ezért volt két nagyon fontos szabályom, amit teljes mértékben megtartottam. Az egyik az, hogy csak tömegközlekedéssel és sétával haladtam a városban, a másik, hogy minél kevesebbet használjam a telefonomat és az internetet. 

Ahelyett, hogy automatikusan a telefonomhoz fordultam volna, például gyakran olvastam – eleinte sok zarándoklattal kapcsolatos irodalmat, hogy hangulatba kerüljek. Kiemelném például John Bunyan A Zarándok útja című könyvét. Emellett mindig volt nálam egy fotóalbum, amibe az adott úthoz illően válogattam olyan családi archív anyagokból, melyek később fontos részei lettek a sorozatnak.

Z.V.: Útvonalad végpontjait két családi tragédia helyszíne határozta meg. Mesélnél ezekről? 

B.M.: A Kockavetőnél szüleim korai elvesztésről, ennek hatásairól és feldolgozásról mesélek. Édesapám rákban hunyt el, édesanyám pedig egy év különbséggel autóbalesetben. Testvéremmel Pesten születtünk, ahol szüleink haláláig egy belgrád rakparti lakásban éltünk. Majd Pécsen nőttünk fel a nagyszüleimnél, illetve az apai nagybátyámnál. Én 18 éves koromban költöztem vissza a fővárosba.  

Ez a történet meghatározza az egész identitásomat, és a lelki világomat. Személyiségem részévé vált például az egyes helyzetek esetlegességén való kontempláció, illetve a folyamatos gondolkodás azon, hogy mi lenne, ha bizonyos események másképpen történtek volna. Ez az analitikus gondolkodásmód minden másra rárakódott nálam, ami egyrészt jó dolog, mivel iszonyatosan elemzővé tesz, másrészt viszont szorongásnak az abszolút melegágya.

Egy döntés számomra, nemcsak egy választás, hanem húsz különböző lehetőség párhuzamos együttléte. Ennek egy pozitív átcsatornázása lehet a játék, illetve a társasjáték. Hiszen ezeknél több döntés is kipróbálhatóvá válik, úgy hogy nincsen, vagy csak kisebb tétjük van. Számomra a játék – illetve minden, amiben megszemélyesítés, vagy valamilyen világépítés van jelen – nagyon fontossá vált már tinédzser koromban. Azonban, hogy pontosan mi ennek az oka, mi a háttere az csak a Kockavető készítése alatt fogalmazódott meg. 

Z.V.: Elmondható, hogy ez a sorozat az eddigi legszemélyesebb fotográfiai munkád? 

B.M.: Eddigi projektjeim közül a Kockavető szól rólam a legexplicitebb módon. Ez a munka utólag értelmezi mindazt, amivel eddig foglalkoztam. Mintha ebben a projektben most minden összeérne: a játékosság, a rend, a rendszer és a jelentés keresése, illetve a városi környezet iránti érdeklődés. Most, hogy visszatekintek, látom, hogy eddigi munkáim mindegyike valamilyen formában jelen van ebben a projektben, ami egyszerre furcsa és egyszerre nagyon jó érzés. 

Az összes eddigi munkám abból a motivációból fakad, amit itt most megfogalmaztam. Már a legelső Közös természet című fotókönyvemben is hasonló témát jártam körbe: adott egy melankolikus, furcsa látványokkal teli város, amiben valaki keresi a helyét, illetve az egésznek az értelmét. Ugyanaz a líraiság, szomorkás hangvétel van jelen benne, mint ami a Kockavetőnél is megfigyelhető. Viszont 2014-ben még nem tartottam ott, nem voltam annyira magabiztos, hogy pontosan megindokoljam és leírjam, hogy miért is ilyen a vizuális nyelvem.

Annak ellenére, hogy a munkáim több szálon összefüggnek, eddig nem készült olyan anyagom, ahol látható lennék a fotókon, illetve, ahol magamról beszélek. Talán az egyik, ezt megelőző projektemben A kültéri légkondicionáló egységek titkos élete című 2024-es zine-ben történt hasonló, ami félig meddig egy vicc projekt, mégis egy fontos állomás számomra. Először itt írtam a képeim mellé egyes szám első személyben: megjelenek, mint egy szorongó ember, aki rácsodálkozik a világra és észreveszi ezeket a légkondicionáló egységeket és rájövök, hogy ezek egyfajta varázs lények, és elkezdem kutatni őket. 

Z.V.: Mi alapján választottad ki azokat a gyerekkori rajzokat, naplóbejegyzéseket, álomrészleteket, amelyek a kiállítótérben is megjelennek? Kiemelnél ezek közül néhányat?

B.M.: A sorozatot nemcsak a saját személyes történetem motiválja, hanem azok a tárgyi és képi emlékek is, amelyek ehhez szorosan kapcsolódnak. Ilyenek például a szüleim által készített fotók vagy rajzok, illetve az én gyermekkori rajzaim, naplóbejegyzéseim. Ez az archívum nem csupán érzelmileg fontos számomra, hanem vizuálisan is gazdag és izgalmas forrást jelent. Különösen jelentős számomra annak a bizonyos pesti lakásnak a kilátása, amelyet a szüleim és nagyszüleim is sokat fényképeztek. Ez is visszatérő motívumként jelenik meg a sorozatban. 

Magával az archív anyaggal már régebb óta dolgozom. Először 2020-ban kezdtem el komolyabban foglalkozni vele, amikor a Capa Központban megrendezett Gyógyír című kiállításra készültem, amelynek Gellér Judit volt a kurátora. Akkoriban azonban úgy éreztük, hogy az anyag még nem áll készen, nem elég kiforrott. Az elmúlt években viszont folyamatosan rendezem, kategorizáltam, kronologizáltam az archívumot. Szépen lassan kialakult egy személyes válogatásom a kedvenc képeimből és rajzaimból. Visszatérő motívumokat keresek bennük, olyan elemeket, amelyek összekapcsolhatók a saját munkáimmal. 

Például apámnak fennmaradt körülbelül tíz tekercs fekete-fehér negatívja, amelyek kizárólag fákat ábrázolnak téli környezetben. Vagy ott vannak azok az építészeti fotók, amelyeket szüleim elhagyatott, lepusztult, vagy felújtásra váró épületekben készítettek. Ezek a képek nagyon hasonlítanak az én fotóimhoz. Utóbbiak különösen a Közös természet című sorozatban megjelenő melankolikus városképekhez kapcsolódnak. Amikor 2014-ben ezt a sorozatot készítettem, még nem dolgoztam az archívummal, visszatekintve azonban világos, mennyi párhuzam és tudattalan kapcsolat van a képeink között.

Gyerekkorom óta rendszeresen lejegyzem a visszatérő, gyakran nyomasztó álmaimat, amiknek szintén sajátos, ismétlődő motívumviláguk van. Visszatérnek például azok az álmok, amelyekben a várost elönti a víz, vagy amikor omladozó folyosókon, gangokon és házakban bolyongok. Néha a fa motívuma is megjelenik. De van olyan álmom is, amiben visszamegyek abba a pesti családi lakásba, amit már régen eladtunk. 

Ezeket az álmokat szintén felhasználtam a sorozathoz, összesen 8 olvasható belőük a kiállításon. Tulajdonképpen ezek mesélik el a történetet. Fontos volt számomra, hogy együtt egyfajta narratívát alkossanak. A maguk enigmatikus módján, egy tudatosan megalkotott sorrendben követik egymást: van egy előzményrész, amit egy-két súlyosabb, tragikusabb eseményt bemutató álom követ, majd azok következnek, amik már inkább a feldolgozásról, utórezgésekről szólnak.  

Z.V.: Korábban említetted, hogy az archív anyagok közül magaddal vittél néhányat a fotózások helyszíneire. Mennyire határozták meg ezek a készülő képeket?

B.M.: Nemcsak az archívok értelmezik a fotóimat, hanem képeim is visszamenőleg. Mondok egy példát: kisgyermekként, én vagy az öcsém festettünk, de úgy, hogy egy vázlatfüzet teljes oldala be lett fedve fekete temperával. Önmagában ez semmi különöset nem rejt magában, mégis hogyha ezt a képet kinagyítva megnézzük a kiállítótérben, láthatjuk, ahogyan előjönnek a feketének a textúrái, részletei. Egész más jelentése lett, főleg úgy, hogy néhény álmomban példul fekete lyukról van szó. Az archív emlékek utólag is átértelmeződnek, valahogy jelentéssel telnek meg. 

Egy másik fotómon egy vörös boltív jelenik meg – ezt kifejezetten egy visszatérő álmom alapján megörökítettem meg. Szerettem volna, hogy képet alkossak arról, amit addig csak elképzelni tudtam.

Z.V.: Milyen helyekre jutottál el a projekt kapcsán? Melyek azok, amik kiskorod óta meghatározóak számodra? 

B.M.: Három csoportba lehet besorolni azokat a helyszíneket, ahol fotóztam. Az első csoportba azok a helyek tartoznak, amikhez már korábban is kötődtem, tehát alapból fontosak számomra. Például a II. kerületben, vagy a XII. kerületnek a peremén vannak olyan erdők és kiránduló övezetek, ahová gyermekkoromban is sokat jártunk. Ehhez kapcsolódva a fotósorozatban és a kiállításon egyaránt megjelenik olyan kép, amin a tesómmal ezeken a területeken sétálunk. Ezen felül az egész útnak a végpontja az a lakás volt, ahol gyermekkoromban éltünk. De elsétáltam a régi általános iskolám mellett is, ahová harmadik osztályos koromig jártam. 

A második kategóriába azokat a helyszíneket sorolnám, amelyek már a felnőtt életemhez kapcsolódnak. Mivel a korábbi munkáim során is gyakran fotóztam Budapest belső kerületiben, most az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy hogyan tudom ezeket a városrészeket az eddigi fotósorozatimtól eltérően megörökíteni.

A harmadik csoporthoz azok a helyek tartoznak, ahol eddig még sohasem jártam. A teljesen idegen helyszíneken azzal próbálkoztam, hogy új kötődést építek ki hozzájuk. Egy dél csepeli horgásztónál például performatív jelleggel egy vasból készült kos maszkot engedtem le víz fenekére. Ez a maszk a nagymamám egyik személyes tárgya volt, amit gyermekként sokáig félelmetesnek találtam.

A maszkot az út legelején engedtem le a tó vizébe, és csak az út végén húztam fel, nagy nehézségek közepette, mivel a kötél addigra már elgyengült és könnyen elszakadt. Végül mágnessel pecáztam ki, miután körülbelül 3-4 órán keresztül kerestem. Csak egy kis darab maradt belőle, amit már szét evett a rozsda, ez szintén nagyon érdekes volt számomra, egyáltalán nem erre az eredményre számítottam.

Z.V.: A projekt során kapcsolatba kerültél az adott kerületek lakóival. Milyen tapasztalataid voltak a megszólított emberekkel és közösségekkel? Van olyan történet vagy találkozás, ami különösen megmaradt benned?

BM: Sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Például a már említett csepeli halász tónál összebarátkoztam azzal a házaspárral, akik a tavat üzemeltetik. Ők végignézték, a maszkos mutatványomat, illetve azt, amikor az egyik fotós alkalommal karddal úsztam be a tó közepére. Csepelen találkoztam továbbá azzal az ikerpárral, akikről szintén látható kép a kiállítótérben. A jelenlegi kontextusban ez a találkozás a párhuzamosságot szimbolizálja számomra, másrészt finoman utal a testvéremmel közös fotóimra. Az is érdekes volt, amikor a XX. kerületben egy asztrológus házához vezetett a kocka, aki elkészítette az asztroszkópomat. 

Az első pillanattól kezdve célom volt, hogy a projekt egy performaszként is értelmezhető legyen, aminek a képek alapvetően a melléktermékei. Így ezeknél a megismerkedéseknél sem feltétlenül az létrjött fotók a leglényegsebbek.

Z.V.: Mesélnél röviden a projekthez kapcsolódó terveidről, illetve a kiállításhoz készült kiadványról? 

A Budapest Fotográfiai Ösztöndíj részét képezi egy, a kiállításhoz kapcsolódó katalógus, fotókönyv kiadása. Mivel tavaly jelent meg egy másik könyvem az Anima Mundi című fotósorozatom kapcsán és a Kockavetőt még korántsem érzem lezártnak, így Csizek Gabriellával a tárlat kurátorával arra jutottunk, hogy kisebb léptékű kiadványt mutatunk be a kiállításhoz kapcsolódva, ami játékosan reflektál az egész projekt jellegére. A térkép formátum nagyon adta magát. Szmolka Zoltán grafikus pedig, aki a kiadványt tervezte kiváló munkát végzett.

A végeredmény egy kihajtható útitérképre emlékeztető kiadvány lett, aminek az egyik oldalán Budapest, illetve a kerületeinek körvonalai láthatóak. Itt számozással jelöltem be az általam bejárt útvonalakat. Ezen az oldalon olvashatók továbbá a tárlatokhoz kapcsolódó szövegek, a háttérben pedig azok az archív képek látszódnak, amelyek a kiállításon is megtekinthetők. A másik oldalon a 23 kerületben készített fotóim kaptak helyet, mellettük pedig csillagképszerűen rajzolódnak ki a bejárt útvonalaim. 

Mindeképpen szeretném a Kockavetőt könyv formájában is bemutatni, viszont ehhez még dolgoznom kell az anyagon. Folytatni tervezem a projektet, legalább egy évet még biztosan szánok rá. Célom, hogy még több fotót készítsek, és az elkészült sorozat egy nagyobb kiállítás kereteiben is láthatóvá váljon.

Bartha Máté | Web | Instagram

A Kockavető című kiállítás 2025. július 1-ig tekinthető meg a Capa Központ 8F galériájában. 

A kiállításon április 30-án Bartha Máté tart tárlatvezetést. 

A kiállításhoz készült katalógus megvásárolható a Capa Központ jegypénztátában.

A Kockavető című projekt a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj (2023-2025) segítségével valósult meg, Csizek Gabriella Kurátor közreműködésével.