Sorozatunkban a fotós szakma jeles képviselőit kérjük fel, hogy osszanak meg velünk három inspiráló élményt az elmúlt időszakból. Ezek lehetnek fotók, kiállítások, könyvek, vagy bármi egyéb, ami mély benyomást tett rájuk. Grászli Bernadett művészettörténész, a Művészetek Háza Veszprém igazgatója utinaplójából emelt ki három történetet.

Régóta az utazás egyik fontos kelléke a poggyászunkban magunkkal vihető kis könyv, amely kulturális iránytűként vezet el bennünket a távolinak tűnő közösségek megismerésre méltó emlékeihez. A praktikus útikalauzok világméretű megjelenése 199 éve, 1827-ben Karl Baedeker (1801–1859) könyvkiadói tevékenységével kezdődött. Az üzleti rést kiválóan felismerő német vállalkozó kiadványainak népszerűségét mi sem mutatja szemléletesebben, mint az, hogy saját magáról elnevezett találmányát rövid idő elteltével az útikönyv szó szinonimájaként kezdték emlegetni. Gyermekkorom óta rajongok a jó úti leírásokért. Kedvelem a személyes tapasztalatok alapján összeállított impulzusgyűjteményeket. Útinaplómból ez alkalommal három történetet választottam. Szavak és fotográfiák, amelyek utazásra és az autentikus élmények keresésére ösztönöznek.

JAPÁN

Inari és a „Rókatündér”

Kiotótól délre található a rizsföldeket és a mezőgazdasági munkát védelmező sintó kami, Inari tiszteletének legfőbb központja. A Fushimi Inari Taisha (伏見稲荷大社) főszentély a 8. század kezdetén létesült egy 233 méteres magaslat környezetében.

A rókát Inari hírnökének tekintik, így természetes, hogy szent állatként a hely számos pontján megjelenik. A népi hiedelem szerint Inari eljövetelét a tavaszkezdettel, az élelmet biztosító mezőgazdasági munkák szempontjából legfontosabb évszakváltással azonosítják. A legenda szerint, amikor elérkezik a vetés ideje, a jó termés érdekében a földek védelmezője megjelenik a falvakban, majd az aratás végeztével visszatér hegyi otthonába. Inarit általában csodaszép fiatal nőként, a földek kártevőit elpusztító rókák társaságában ábrázolják. A legendák szerint ezek az állatok varázserejük segítségével képesek fiatal nők képére átváltozni. Mindezt abból a célból teszik, hogy az áldozatul kiszemelt óvatlan férfiakat elcsábítsák…

A rókaszobrokban különösen gazdag főszentély területének hátsóbb szakaszán indul a kivételes helyre nagyon is jellemző, cinóbervörös színű torii kapukkal fedett, két, párhuzamos zarándokútvonal. Ennek kezdetét a Senbon Toriival („ezernyi torii kapu”) jelölik. Az út során a Yotsutsuji kereszteződésnél szép kilátás nyílik a közeli Kiotóra. Az utat kísérő pihenőhelyeken, többek között aburaage-t, azaz sült tofukockákat árusítanak. E tisztán növényi alapú, vegán ételt, a rókák kedvenc csemegéjének tekintik.

Az Inari-hegy hivatalos ünnepét minden évben az április 20-hoz közelebb eső vasárnaptól kezdve május 3-ig tartják. Zarándokok és turisták tömege keresi a szentélyben a lelki megújulást vagy a kötelező japán élményt. Ezernyi kapu és lépcső vezet el a hegy csúcsára, így a hívők – dacolva idős korukkal, hajlott hátukkal – haladnak felfelé, áldozatot adva Inarinak.

A világ számos pontjáról érkező turisták, akik az egykori japán kultúra látványos nyomait keresik Kiotóban, a rövid vonatútra fekvő főszentélybe is szívesen ellátogatnak. Kimonót bérelnek, hogy a háttérben a látványos kapukkal „japánhű” fotókat készítsenek. Az Inari-hegy tetejére felvezet azonban egy másik út is: Torii kapuk nélkül, bambuszerdőn keresztül, elmaradhatatlan italautomatával, csapatban élő helyi macskákkal és Kiotóba induló taxisofőrökkel. A főszentély a legkülönfélébb érdeklődésű, vallású és lelkületű embereket kapcsolja össze a hit, az áldozat és a szuvenírekben különösen gazdag „élményvadászat” területén.

Turistaimpressziók

Mi a közös a párizsi Musée de l’Orangerie és a több mint 10000 km távolságra fekvő japán Nemichi szentély között? A válasz: Claude Monet (1840–1926). Tíz évvel ezelőtt az emberi képzelet és kreativitás bátor játéka a névtelenségből kiemelt és az impresszionista festészet mesteréről nevezett el egy tavat az Itadori folyó közelében. (448 Itadori, Seki, Gifu 501-2901, Japán).

A párhuzamot Monet festészete és a japán tó között a tavaszi időszakban nyíló tavirózsák látványa és a víz felületén megcsillanó napfény pillanatról pillanatra változó játéka adja. Claude Monet és a tavirózsa-sorozat története a századforduló előtti évben a festő, normandiai giverny-i házának vízikertjében kezdődött. A régi történetek szerint Monet feltehetően az 1889-es párizsi világkiállításon láthatott először Joseph Bory Latour-Marliac (1830–1911) által nemesített vízililiomokat. E fajták a helyi fehér (Nymphaea alba) és a színpompás trópusi fajok keresztezésével 19 változatban ekkor váltak elérhetővé a különleges növények iránt rajongók számára. A Latour-Marliac kertészettől vásárolt színes virágok 30 éven át kísérték Claude Monet festészetét. A kivételes művész mintegy 250 kompozíciót alkotott vízililiom témára. A világhírűvé vált 8, nagy méretű tavirózsapannóját halálát követően 1927-ben mutatták be Párizsban, ahol a mai napig Musée de l’Orangerie kiállítóterében őrzik.

A Nemich-szentély, a sintó vallás jegyében a természeti formákat felsőbbrendű szellemként (kami) tisztelő hely. A bejáratánál ivókút áll, ahol sárkányos vízköpő őrzi a zarándokoknak megtisztulást nyújtó friss forrásvizet. A megszentelt területet kőoroszlánok védik, valamint torii kapuk és shimenawa kenderkötelek választják el a mindennapi világ fizikai valóságától. Főszereplőnk, a kis tó (20x6m) története az 1990-es években kezdődött. Eredetileg funkcionális célt szolgált, a közeli rizsföldek öntözőtározója volt. A szentélyhez méltó átalakítás során a helyi közösség megtisztította területét. A közeli Itadori Virágpark támogatásával a 80 cm mély tó alját kvarchomokkal fedték be és tavirózsákat ültettek. Szerencsét hozó, színes koi pontyok adományozásával vált teljessé a megszépített tó. A kivételesen tiszta, így finoman áttetsző tavat a közelben található, többnyire vulkanikus eredetű kőzetből, riolitból álló Koga-hegy forrásvize táplálja. Környezetében a két legragyogóbb évszak a tavasz és az ősz. A tavaszi virágzás után az őszi hónapok különlegessége október közepétől kezdőden a japán juhar (Acer palmatuma) narancs, sárga és vörös színárnyalatokba hajló látványa (momiji 紅葉). Az őszi levelek nézegetése évszázadok óta kedvelt tevékenység Japánban. A falevelek színváltozása (kōyō, 紅葉) hasonló ünnepi pillanat, mint a cseresznyefa-virágzás tavasszal. Az eltérő időjárású országrészekben „a vörös levélvadászat”, négy hónapon át, szeptembertől decemberig tart.

Városhatár

A „Takanawa ōkido ato” (高輪大木戸跡) egy nagy méretű fából készült kapu és ellenőrző pont volt. A Tokugava sógunátus létesítette az Edo-korban (1603–1868) abból a célból, hogy ellenőrizzék a városba történő utazást és jelezzék, új fővárosuk, Edo /mai Tokió/ hivatalos bejáratát. Az 1710-ben elkészült fekete színűre festett városkaput mindennap hajnalban nyitották és alkonyatkor zárták be. Ellenőrzőpontként azt a célt is szolgálta, hogy ne hozzanak idegen fegyvert a városba. Utagawa Hiroshige (1797–1858), az ismert japán fametszetkészítő mester 1841 körül Takanawa no Zu elnevezésű kompozícióján Edo bejáratát a közeli kikötőben zajló élet jeleneteivel kiegészítve ábrázolta. A kapu a neves japán térképész Inō Tadataka (1745–1818) által készített felmérések kiindulópontjaként is szolgált. Az egykori bejárat ma már nem létezik, de a helyszín fennmaradt, s a kőfalak maradványai mellett 1928-ban nemzeti történelmi helyet alakítottak ki. Ma az emlékhely közelében, arra reflektálva épül Minato új városközpontja, amelynek tervezését a Kengo Kuma & Associates a Tokiói Olimpia 2020 kapcsán kezdte meg a Takanawa Gateway városi vasútállomás épületével. A földet és az eget spirálisan összekötő kreatívan formált kulturális létesítmény kialakítását a Takanawa Gateway Station központjában egy új, a földhöz kapcsolódó, járható város szimbólumaként képzelték el. A várostervezési álmok szerint háromdimenziós folyosót hoznak létre, ahol minden évszakban szezonális virágok nyílnak, hogy egy metropolis közepén a zöld felületek korszerű növelésével lehetőséget teremtsenek az évszakok változó karakterének követésére.

Az egykori városhatárt jelző fakapu közelében áll a Sengaku-ji (泉岳寺), a japán zen Sōtō iskolájához tartozó buddhista templom, amely a Tokugava-sógunátus idején egyike volt Edo három nagy Sōtō-templomának. A helyet a 18. században a 47 ronin története tette igazán ismertté. 1701 márciusában Asano Takuminokami nagyúr megtámadta az őt szándékosan provokáló Kira Hozukenosuke nagyurat. Asanót, sikertelen gyilkossági kísérletét követően szeppuku (rituális öngyilkosság) elkövetésére ítélték, míg ellenlábasát, Kirát annak ellenére nem büntették meg, hogy ez lett volna a szokásjog szerint az igazságos eljárás. Asano tettét követően családja elveszítette hatalmát, szamurájai feladatok és megbecsülés nélkül maradtak. A harcosok uruk iránti hűségből megfogadták, hogy bosszút állnak az igazságtalanságért. 1702. december 14-én a roninok Oishi Kuranosuke vezetésével, kastélyába betörve, megölték Kira urat. Tettükért mindannyiukat rituális öngyilkosságra ítélték és sírjukat a Sengaku-ji templom kertjében helyezték el. Életük az őszinte hit és a jó ügyért történő cselekvés nemzeti jelképévé vált. A sírokon, több mint 300 év elteltével, minden egyes nap füstölők százait helyezik el, megbecsüléssel emlékezve az igaz eszméért önfeláldozásra is hajlandó emberi helytállásra.

Az Impulzus cikksorozatban megjelent korábbi írások itt olvashatóak.