Augusztus 23-ig látogatható a Robert Capa: Magyar riport, 1948 című kiállítás a Capa Központban. Ennek apropóján Fisli Éva történész-muzeológussal, a tárlat kurátorával beszélgettünk.

Zachar Veronika: Mikor kezdtél el Capa életművével foglalkozni?

Fisli Éva: 2009 őszén kerültem a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárához, miután megpályáztam a meghirdetett segédmuzeológusi állást. Ebben az időszakban zajlott Robert Capa Mestersorozatának megvásárlása, nyilvántartásba vétele és feldolgozása a múzeumban. Mivel idővel én lettem a Fényképtár Nemzetközi gyűjteményének kezelője, és a Mestersorozat felvételeinek döntő többsége külföldi helyszíneken készült, ebből adódóan kezdtem el foglalkozni a tárban a hagyatékkal. Kezdetben a nálam tapasztaltabb kollégák szerveztek különböző vándorkiállításokat az életműhöz kapcsolódva, aztán 2011-ben Szombathelyen és Győrben már én is rendezhettem Capa-tárlatot; a győri Capa / Mozgásban című volt az első, ami teljesen saját koncepció szerint valósult meg. Talán ezért is kaptam akkori főnökeimtől bizalmat: a Capa 100. születésnapja alkalmából, 2013 szeptemberében nyíló, Lengyel Beatrix-szal együtt előkészített Robert Capa / A Játékos című nagy életműkiállításnak a Nemzeti Múzeumban már én lehettem a konceptora. Ez év tavaszán jutottam el először a New York-i ICP archívumába is, ahol elsősorban még a készülő magyar és olaszországi kiállításainkhoz végeztem kutatásokat, viszont már ekkor belebotlottam abba a Holiday-cikkbe, amelyre a jelenlegi tárlat is épít. Először ekkor nyílt lehetőségem arra, hogy bepillantsak Capa 1948-as kontaktfüzeteibe. Az akkor látott felvételekből tekinthető meg most néhány a kiállításon is, mert bár fotózni nem lehetett, jegyzetelni azért tudtam.

Z.V.: A 2023-ban megjelent Budapesti beszélgetés című könyvre a jelenlegi kiállítás előzményeként is tekinthetünk. Mesélnél ennek létrejöttéről?

F.É.: A Capa életművéhez kapcsolódó kutatásom 2015-ben is folytatódott, amikor a Vaszary Galéria felkért a Mozgásban című kiállítás megrendezésére. A balatonfüredi tárlat követte a győri változatot, de már volt egy olyan része is, amelyben helyet kapott a Holiday-ban közölt cikk magyar fordítása is. Néhány számozott példányban, egy rövid utószóval meg is jelent egy kis, nem árusítható füzetben. Ekkor még nem mentem bele nagyon a részletekbe, Capa hazalátogatásának épp csak a felszínét kapargattam. Viszont már ekkor felkeltették az érdeklődésemet a Magyarországon játszódó szövegben fellelhető pontatlanságok. A riport tipikus figurákat, helyszíneket mutat be, azonban ezek megnevezései több esetben egyszerűen tévesek. Ebből adódóan az egész cikk valahogy ironikusnak, a szerzője pedig rejtőzködőnek tűnt. Ez ösztönzött a kutatás folytatására. Meg persze annak az aggodalma, hogy valaki szó szerint olvassa Capa félig fiktív, félig dokumentatív szövegét…

Közben a Mestersorozat a Capa Központ vagyonkezelésébe került, tőlem elvileg már senki sem várt semmilyen folytatást. Én viszont szeretek magam tenni pontot valaminek a végére és hajtott a kíváncsiság.
Ráadásul időközben egyre több mindent tudtam meg Capa 1948-as magyarországi útjáról, s aztán azt is gondoltam, hogy jó volna, ha nem csak 30 számozott példányban lenne könyvtárakban elérhető a cikk magyar változata. Szerettem volna ki is egészíteni a további kutatásaimmal, sőt, javítani a korábbi félértéseimet a szövegben. Erre 2023-ban kaptam lehetőséget: Budapest 150. születésnapjának alkalmából a főváros pályázatot írt ki különféle projektek és rendezvények megvalósításra, és a Budapesti beszélgetés című kötet tervével én is tudtam jelentkezni. Végül a Pro Cultura Urbis Közalapítvány támogatásával, az Open Books kiadó gondozásában megjelenhetett a könyv. Ebben a Németh Dániel által tervezett, szerintem gyönyörű könyvtárgyban már 20, korábban nem közölt kép is szerepel az International Center of Photography gyűjteményéből. Emellett jegyzetekkel is elláttam az újrafordított cikket, amelyek korrigálják vagy kiegészítik Capa pontatlanságait. Az utószóban pedig kontextust adtam a szöveg sajátos, helyenként szokatlan, furcsa jellegéhez.

A könyv bemutatója egyébként a Capa Közponban volt, Virágvölgyi Istvánnal beszélgettünk róla. Tulajdonképpen ez volt a közvetlen előzménye a jelenlegi kiállításnak, amely megrendezésére aztán 2025 őszén kaptam felkérést. Viszont fontos, hogy a Budapesti beszélgetés csak inspirálta a tárlat felépítését, nem akartam egy az egyben átültetni a szerkezetét. Nem is lehetett volna, hiszen egy kiállítás mindig egy térbe írt gondolat, egy térélmény. Egy könyv viszont egész másfajta befogadást kíván.

Z.V.: Hogyan mesél Capa hazánkról a Holiday cikkeben?

F.É.: Capa a cikk megfogalmazásakor bizonyos értelemben képletes szájkosarat viselt, aminek több oka is volt. Egyrészt egy külföldi közönséghez szólt, amely nem rendelkezett olyan helyismerettel, mint a magyar olvasók és mások voltak a referenciái. Másrészt maga a műfaj is meghatározta a hangnemet, egy utazási és luxus életmóddal foglalkozó magazin elképzelt olvasóinak írt, akiket nagy vehemenciával és jó sztorikkal kívánt megszólítani.

Mire az úti beszámoló megjelent, Magyarországon már lezajlott a fordulat éve, kiépült a sztálinista rendszer, és Rákosi hatalma gyakorlatilag korlátlanná vált. Ekkorra Capa több barátját elhallgattatták vagy bebörtönözték a Rajk és társai elleni koncepciós perben. 1949 novemberére mindazok, akik nem bizonyultak kellően szovjetbarátnak, nem voltak elkötelezett békeharcosok a vasfüggöny a keleti oldalán, és közben amerikai tudósítókkal is kapcsolatban álltak – olyanokkal, akik a spanyol polgárháborút is megjárták –, már nem voltak biztonságban. Már ők sem voltak. Ebben az értelemben a képletes szájkosár nemcsak a műfajból, hanem a történelmi korszakból is következett. Egy szélesebb közönségnek szánt szövegben egyszerűbb és biztonságosabb volt számára a debreceni Kossuth Kollégiumot feltűntetni, ahol fiatal népi kollégistákkal beszélgetett, mint a budapesti Horváth Árpád Színészkollégiumot, ahol valójában megfordult.

Z.V.: Hogyan épül fel a kiállítás? Milyen szempontok alapján válogattál a fotók közül?

F.É.: A kiállítás egységei részben követik az eredeti Holiday-cikk a felosztását, és követik a fotóriportert az általa bejárt helyszínekre. Azonban nem egy úti beszámolót illusztráltunk. Két irányba lehet elindulni a térben; közelíthet a látogató úgyis, hogy elmegy Capa hivatalos eseményfotói felé, és innen kanyarodik az imázsáról szóló részhez. Ha a másik irányba indul, először a háború utáni Budapest napfényes és romos városképeit láthatja, és aztán bomlik ki a többi téma.

Mivel történész vagyok, ezért nem a brand építése érdekelt elsősorban. Annyi minden van, ami még megismerhető Capával kapcsolatban, de nem tudunk róla, mert a sztorija – amit már saját maga is elkezdett építeni – nagyon erős. Az imázsa, ami megmaradt utána, amihez kötődnek az emberek, részben az öccsének, a különböző intézményeknek, a barátainak és a rá visszaemlékezőknek köszönhető. A tárlaton fontosnak tartottam kiemelni, hogy mi az, amiről Capa nem beszélt, nem akart megmutatni, mi az, amit elfedett. Ehhez többféle forrást is megnéztem: dolgoztam a barátok visszaemlékezéseivel, átnéztem más magyar fotóriporterek munkáit, és összevetettem a Capa útjára vonatkozó ismert adatokat a korabeli filmhíradókkal, amelyek akkor és ott készültek, ahol ő is megfordult. Ezek együtt egészen más kontextust, kontrasztot adnak a tevékenységéhez. Alapvetően tehát a korábban említett képletes szájkosár érdekelt.

A Holiday-nek írt riportban megjelent képek közül volt olyan, ami azért volt kifejezetten érdekes számomra, mert nagyon jó volt rájönni, hogy a képaláírással ellentétben hol készült valójában. Az 1948-ban készült fotók, press printek hosszú ideig Capa öccsének, Cornellnak a kezelésében voltak. Később az anyagot archívumba rendezték, digitalizálták, ennek az eredménye ma is elérhető az ICP felületén.  Ugyanakkor a képek adatolása nem mindenhol pontos. A helyszínek, személyek megnevezésekor sok esetben magát a cikket vették alapul. Ha például ott az szerepelt, hogy Debrecenben készült egy kép, akkor azt automatikusan oda kötötték, miközben valójában Keszthelyen készült, s ezt egy magyar néző például a Festetics-kastély alapján azonnal észreveszi. Mindenesetre első körben több kép is hibásan került fel az online platformra, ami zavart, fontosnak tartottam ezek javítását.

Z.V.: A fotók mellett milyen installatív elemeket láthatunk a térben? 

F.É.: A kiállításban bemutatunk olyan filmhíradó-részleteket, amelyek a segítségemre voltak bizonyos helyszínek azonosításakor. Ezek nemcsak a Capa által bejárt tereket, eseményeket mutatják meg mozgóképpel, hanem a narrációval együtt egy másfajta nézőpontot is adnak a kor politikai propagandájához.

A tárlat felépítését egy másik fontos térbeli elem is meghatározza, amely azoknak a romeltakarítóknak munkájára utal, akik Capa budapesti fotóin többször megjelennek és akik a főváros ostroma után, például a pesti szállodasor törmelékeinek eltávolítását végezték. A tér kialakításáról korábban a Grafit Műterem vezető építészével, Varga Piroskával gondolkodtunk. Végül arra jutottunk, hogy bontott téglákat helyezünk el a termek különböző pontjain elszórva. Készítettünk belőlük egy kisebb építményt is, ami mellé le is lehet ülni, és közben több kiadványt el lehet olvasni. Ezek között szerepel a saját könyvem, a Budapesti beszélgetés, de végig lehet lapozni a kiállítás alapjául szolgáló cikkek másolatait is: a Holiday szám eredetijét, illetve azt az Illustrated című brit lapban 1949 tavaszán megjelent szöveget, amiben Capa magyarországi képei szintén megjelentek. Az utóbbi tudósításnak nem a fotográfus volt a szerzője, viszont a cikk kőkemény politikai helyzetjelentést nyújt az eldurvult magyarországi közállapotokról.

Mindehhez egy olyan teret alakítottunk ki, ahol meg lehet pihenni, és ahol valóban lehet kapcsolódni Budapest valós romjaihoz. A Capa Központ stábja által beszerzett bontott téglák egy része ugyanis az óbudai Holzspach András és fiai téglagyár pecsétjét viselik, ami azért is érdekes, mivel ez a cég a dualizmus idején számos budapesti építkezésen vett részt. Tehát ezek a bontott téglák, bár nem tudni pontosan, mely épületekhez tartoztak, a koruk és készítőjük révén mégis összekötnek bennünket a Monarchia kori Budapesttel, amely egyúttal Capa szülővárosa is volt.

Az más kérdés, hogy a látogatók ezekből a darabokból, törmelékekből mit raknak össze a fejükben.  Hiszen végülis egy magyar riport törmelékeivel találkoznak a térben. Capa hazalátogatásáról ugyan megjelent egy cikk a Holiday-ben, illetve néhány kép felbukkant a nemzetközi sajtóban, és azt is tudjuk, hogy 1949 tavaszán Reismann Jánossal és David Seymourral együtt Rómában és Párizsban is kiállított pár magyarországi fotót, de ez az anyag mégsem állt össze önálló könyvvé. Csak egy cikk jelent meg, benne 14 felvétellel, ehhez képest nagyon sok minden tartozik még a történethez. Capa feltehetően egy nagyobb és mélyebb riportra készült volna, és amink pillanatnyilag van, amit ma ismerünk, az ennek csak töredéke.

A kiállításban tárgyként installáltunk még további három kötetet: a fotóriporter Richard Whelan által írt életrajza magyar fordításának két kiadását, illetve Capa 1947-ben megjelent Kissé elmosódva című könyvét. Ezeken a népszerű köteteken jól látható a „nőcsábász fenegyerek” 1990-től itthon is épülő imázsa.

Z.V.: Capa 1948-ban készített fotói szerepeltek kiállításon a közelmúltban, kapnak mostanában láthatóságot?

F.É.: Cornellnak hála, 1989-ben szerepelt egy válogatás először magyarországi kiállításon. Ezek a Fotó magazin mellékletében meg is jelentek. A Mestersorozatban mindössze hat olyan felvétel van, amely Magyarországon készült, néhány ezek közül már látható volt a Nemzeti Múzeum időszaki bemutatóin és a Capa Központ állandó kiállításán is.

Online viszont sokkal több fotó vált elérhetővé körülbelül a 2010-es évek közepe óta. Amikor a fordításon dolgoztam, már tudtam valamennyire használni az ICP archívumát.

1949 után ezek a képek már nem voltak annyira érdekesek, aktuálisak, a hidegháborúban egymásnak feszülő felek között szalonképesek. A fordulat előtti időszak dokumentumai voltak. Ráadásul Capa 1954-ben meghalt, így ő maga már nem térhetett vissza ehhez az anyaghoz. Azok sem tekintették különösebben fontosnak, akik később az életrajzát megírták. Richard Whelan, illetve Cornell Capa sem helyezett rá nagy hangsúlyt. Whelan az életrajzi könyvében egyenesen arról ír, hogy Capa magyarországi, csehszlovákiai és szovjet képei unalmasak, mivel hiányzik belőlük a konfliktus. Szerintem meg, Batchennel szólva, nincs unalmas kép, csak unalmas nézés. Az viszont igaz, hogy az amerikai közönség számára érdektelenek maradtak ezek a fotók. Magyarországon pedig a koalíciós időszak és az azt követő néhány esztendő egy sajátos amnézia fedte korszakká vált évtizedekre. A később történetek árnyékában erre az időszakra egyáltalán nem könnyű visszaemlékezni. Sokan még a lehetőségek korát látták benne, ám ezek a lehetőségek rövid időn belül eltűntek, és hosszú évtizedekre elvesztek.

Z.V.: Hogyan zajlott az együttműködés a New York-i International Center of Photography-val?

F.É.: Ebben volt egyfajta szerencsés folytonosság, hiszen amikor Capa 100. születésnapjára készült a Játékos, akkor is Cynthia Young volt az ICP / Capa Archívum kurátora. A jubileum alkalmából Budapestre is meghívtuk, ahol előadást tartott a saját munkáiról, illetve az ICP gyűjteményéről. Pár év kihagyás után tavaly tért vissza az ICP-be. Igy most is ő segítette a munkámat.

Z.V.: Milyen kiegészítő eseményeket szerveztek/szerveztetek a tárlathoz? Terveztek katalógust, tanulmánykötetet vagy más kiadványt kiadni a kiállításhoz?

F.É.: A kiállítást már megelőzte a Budapesti beszélgetés című könyv, itt most ez nem volt prioritás.

Viszont áprilisban elindult a Budapesti beszélgetések című tematikus sorozat. Először Bognár Katalinnal, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának főmuzeológusával a Capával egyidőben, egy helyen fotózó magyar fotóriporterekről és hagyatékukról, valamint a fordulat évét követő sajtóriporteri szakma változásairól, mibenlétéről beszélgettünk egy vetített képes előadáson. Májusban Jákfalvi Magdolna színháztörténésszel a Capa által is meglátogatott Horváth Árpád Kollégium létrejöttéről, kontextusáról, az államosítás és újjáépítés konfliktusairól és ellentmondásairól beszélgettünk.

Legközelebb pedig június 23-án tartok majd négykezes tárlatvezetést a kiállításban Varga Balázs filmtörténésszel. A Budapesti beszélgetések sorozatát ugyanis úgy képzeltem el, hogy fogja át azt a közeget, amiben Capa mozgott. Az ő egyik vágya pedig 1948-ban – a Magnum irodavezetőjének levele szerint – a magyarországi szórakoztatóipar feltérképezése és bemutatása volt. Ezt a magyar riportot ugyan végül sosem közölte, mi most kicsit mégis „eloldalazunk mellette”.

Robert Capa: Magyar riport, 1948

A kiállítás megtekinthető: 2026. április 9. – augusztus 23.
Kurátor: Fisli Éva
A kiállítás a New York-i International Center of Photography fotógyűjteményéből válogat.

Vegyél részt a következő tárlatvezetésen: https://www.facebook.com/events/1951121505572553