A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert.
A hónap alkotója 2026 októberében Czigány Ákos.
Fotó: Néma Júlia
„Én először is azt akarom elmondani, hogy miképpen kell beszélnem, s csak azután akarok beszélni.” (Platón: Lakoma 194e, ford. Telegdi Zsigmond)
Legutóbb az idei nyár közepén kerültem olyan helyzetbe, hogy be kellene mutatkoznom. Odakint negyven fok körüli hőség. Egy klimatizált orvosi rendelő ágyán feküdtem, hogy egy régóta esedékes ambuláns beavatkozásban részesüljek. A végéhez közeledve az orvos megkérdezte, mivel foglalkozom. Nagyjából megmondtam. Milyen képeket készítek, mit fényképezek, kérdezte. A művelet közben – mely nem volt sem különösebben fájdalmas, sem különösebben kellemes, sem a testhelyzet beszélgetős – részben kellemetlenül triviális, részben viszonylag érthetetlen tőmondatokkal próbáltam válaszolni. Legalábbis így emlékszem.
Legutóbb lényegében ugyanekkor kerültem olyan helyzetbe, hogy valaki más mutassa be eddigi munkásságomat. Nemrég megjelent egy nehezen elhelyezhető képződmény, A magyar fotóművészet háromszáz alkotója című 664 oldalas könyv. Ennek rám vonatkozó cikke szerint „ritka, hogy egy művész a hazai művészeti élet érdeklődésének homlokterébe egyből egy nemzetközi díj elnyerésével kerüljön be” (Surányi Mihály). Máshol is írtak ilyesmiket rólam, de én tulajdonképpen másképp emlékszem.
Ha az emlékezetről és a másképp emlékezésről beszélek, akkor a fotográfiáról beszélek; az emlékezet azonban nem tárgy, és ennyiben a fotográfia és a művészet sem az, hanem mód, út, tér, ilyesmi.
A 2010-es Hervé-díj valóban nagyon sokat és fontos elismerést jelentett, de ettől nem kerültem semminek a „homlokterébe”. Egyfajta szakmai jellegű küszöböt egy évvel korábban, 2009-ben léptem át, amikor egy Fotóporta portfolio konzultáció különdíjaként felvételt kaptam az FFS-be. Ekkor az Egek még nem létezett; a Darwin-ciklust és A művészet fényét mutattam meg a konzulenseknek.
Ekkortól, 2009-től a Nessim Galéria művészkörébe kerültem 2011-ig, a galéria bezárásáig. Az én kiállításom volt az utolsó. 2013-ban a többiekhez hasonlóan nagy teremnyi művel szerepeltem a viszonylag heves és egyben közepesen színvonaltalan vitát kiváltó Az új évezred magyar fotóművészete (2000–2013) című tárlaton a Magyar Nemzeti Galériában. Az A épület mára megsemmisített vörösmárvány enteriőrjébe általános iskolás koromban munkásmozgalmi filmeket nézni járattak minket. Ezután 2014-től tíz évig a Várfok Galériához tartoztam. Az első találkozáson megkérdeztem, miért invitálnak. Szalóky Károly azt mondta: rengetegen vannak, akiknek az életben egyszer elsül a kezük és alkotnak valami zseniálisat, de ez nem elég ahhoz, hogy szóba álljunk velük. Neked viszont ez az életed.
Ami ezt az életet illeti, e beszélgetés előtt mindössze egy évtizeddel, 2003-ban vásároltam az első emelkedett fényképezőgépemet, egy Rolleiflex 6008i-t (i = integral). Az előző néhány évben bátyámtól kaptam kölcsön filmes és digitális készülékeket, de lényegében tíz évig semmi közöm nem volt a fényképezéshez és nem gondoltam, hogy lesz. 1990-ben ugyanis ellopták azt a jó kis kamerámat, amivel végigfotóztam a gimnáziumi éveket és amelyet szintén bátyámtól kaptam. Neki is volt egy ugyanolyan, megsemmisült az is, egy kandalló peremén felejtve megolvadt. (A kamera mögött Dalí.) Ugyanebben az évben, 1990 tavaszán a legfiatalabb generációhoz tartoztam, amely már részt vehetett az első szabad országgyűlési választáson. Innen kiszámolható, hogy 1972-ben születtem.
Régen frissítettem a curriculum vitaemet, és ezt most sem fogom pótolni. A weboldalamon nincs ilyen menüpont, az about aloldal pusztán adminisztratív, ezért a rövid statementet ajánlom utóiratnak.
