A hónap alkotóját arra kértük, hogy szubjektív szempontból mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben figyelmét felkeltő fotográfust, illetve sorozatot, akik/amik nagy hatással voltak rá.
Melanie Bonajo
Melanie Bonajo művészete számomra régóta nagyon meghatározó. Kezdetben csak fotográfiával foglalkozott. Az egyik korai könyve, az I Have A Room With Everything (2008) volt az első munkája, amivel találkoztam. Furcsa és abszurd képi helyzeteket hoz létre miközben nagyon aktuális és fontos témákat tárgyal, mint a fogyasztói szokások, szexualitás, család. Ezt a fajta nagyon egyedi képi világot fejleszti tovább installációk és videók formájában. Legutóbb 2016-ban, Amszterdamban, a Foam Museumban láttam a Night Soil című önálló kiállítását. Ez egy filmtrilógia, egy semi-documentary sorozat, ahol azt vizsgálja, hogy a technológiai fejlődés és az árucikk alapú örömök hogyan növelik az egyénben az elidegenedés érzését. Feltárja generációjának szellemi ürességét, megvizsgálja az emberek változó viszonyát a természettel és megpróbálja megérteni az alapvető egzisztenciális kérdéseket. A három részből álló filmsorozat olyan társadalmi, szociális és politikai jelenségeket tár fel, amelyek a fogyasztói társadalom normáin kívül esnek, többségük illegális. Mindezt egy nagyon érdekes és egyedi vizualitással teszi.
Taryn Simon
Taryn Simon egy 2018-as, An Occupatin of Loss című projektjéből kiadott könyvét vásároltam meg nemrég Bécsben. Taryn hivatásos siratókat hívott meg szerte a világból, onnan, ahol ennek a fajta rituális szertartásnak fontos szerepe van a gyász folyamatában. Tulajdonképpen a gyász anatómiájával foglalkozott. Sajnos csak videódokumentáción láttam, ahogy a siratókat egy speciálisan erre az eseményre felépített zárt térben, kubusokban lehetett megnézni/meghallgatni (2016-ban New Yorkban a Park Avenue Armoryban és 2018-ban Londonban az Islington Greenben), ahol az olyan érzelmek, mint a gyász vagy az emlékezet, a spontaneitás és a megrendezettség finom határán egyensúlyozik. Nagyon érdekesnek találom a felvetését, miszerint a gyász által generált absztrakt térből hiányzik a nyelv. Amikor az egyén és a közösség megélik a veszteséget és annak a következményeit, akkor kiszolgáltatottá válnak. A veszteség által megnyílt ürességet betöltheti a vallás, az átszellemülés, de szélsőségek is, például a nihilizmus. A hivatásos siratók képesek befolyásolni ezt a pszichikai élményt. Ennek a gyakorlata még a kereszténység vagy az iszlám vallás kialakulása előttre vezethető vissza, mégis, a fenálló gazdasági, politikai és vallási rendszerek nemkívánatosnak, jobb esetben megtűrtnek minősítik ezt a tevékenységet.
Taryn feldolgozta azt a bonyolult bürokratikus struktúrát is, ahogyan a beadott vízumkérelmek hónapokon át keringenek a hivatalokban. Láthatjuk a siratókról készített portrésorozatát, a tőle jól megszokott leíró, semleges, érzelemmentes, katalogizáló módszerrel, valamint interjúkat is olvashatunk, hogy a résztvevők hogyan élték meg ezt a hónapokon át tartó performanszsorozatot.
Dirk Braeckman
Nagyon kedvelem még Dirk Braeckman munkáit is. Itt nem tudnék kiemelni egy speciális sorozatot vagy projektet, hiszen az egész eddigi életműve egy nonlineáris rendszerként is értelmezhető. Képeiről első ránézésre nehéz eldönteni, hogy festményt vagy fotográfiát látunk. Képeit analóg technikával készíti, és nagyon szeretem néha csak a hangulata kedvéért nézegetni őket. Amúgy elég sötét és disztópikus érzéseket kelt bennem, de valahogy mégis ismerős. Képes a térnek és a karaktereinek egy olyan nyugalmi állapotát megragadni, ami aztán majd a befogadói tekintettől válik nyugtalanítóvá, billen ki az egyensúlyából.
