A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Perneczky Géza teljességre törekvő, részletes botanikai kutatását mutatja be.

Óvodás korában majdnem minden gyerek tudja, tapintható közelségből ismeri még, hogy mi a pitypang, hiszen a szerencsésebb nagyvárosi gyerekek is hallottak már róla Weöres Sándor Bóbita című versének alapján. Később, kisiskolásként – legalábbis azok, akik vidéken élnek – idejében megtanulják kikerülni a csalánt, megszeretni a pipacsot, megízlelni a szamócát, és talán egyikük-másikuk eljut odáig, hogy felismerje a réten bóklászva a szarkalábat is, meg ahogy kamaszodni kezd, becsülni tudja a mogyoróbokrokat, amelyekről igen sokféle célra alkalmas, hosszú, egyenes botokat lehet lemetszeni. De aztán ezzel vége is az őstörténet mikroméretekben való megismétlődésének, mert ki-ki a hajlamai szerint vagy a családjának az instrukcióit követve elindul a „szakosodás” útján, és mire nagykorú lesz, vagy pláne még több, huszonéves, rendszerint már el is jegyezte magát valamelyik mesterséggel, vagy jogi, műszaki, filológiai, vagy másféle természetű szaktudománnyal.

Hogy aztán innentől, a kezdetektől számítva már nagyon messze, a látóhatár peremén is túl, ott, ahol a gondokkal meg örömökkel tarkított évtizedek fogyni kezdenek, vagyis azon a tájon, ahol a nyugdíjazás körüli esztendők köszöntenek rád, hogy ott majd kínálkozni fog egy keserédes út, hogy újra visszatalálhass a kezdetek varázslatos világába, nos, ehhez az élményhez én is csak úgy jutottam hozzá, hogy rákényszerített az élet. Gimnáziumi tanár voltam Kölnben, de átléptem a nyugdíjkorhatárt, és mivel az olvasmányaim alapján tudtam, hogy ilyenkor az ember időmilliomos lesz, vagy ami sokkal rosszabb, depresszióval küszködő semmittevő, idejében vásároltam egy digitális fotókamerát, az elsőt, ami már tényleg használható volt, mert 1600×1200 pixeles jpg vagy tif kiterjesztésű képeket lehetett vele csinálni, és elhatároztam, hogy afféle természetfotóssá válok.

Ezekből az adatból már az is könnyen kiszámítható, hogy körülbelül mikor nyugdíjaztak, de egyszerűbb, ha elárulom, 2001-ben. És ha már itt tartunk, akkor sietve elismerem azt is, hogy a gyerekkori élmények meg növényismeretek fentebb jellemzett világa is az én emlékeim alapján került ide, igen, az 1940-es és ’50-es évekre esett a tágabb gyerekkorom. Persze nem volt az varázslatos mesevilág, volt úgy, hogy hullottak benne bombák is bőven, de amíg az ember gyerek, a bajok nagy részét is fantasztikus kalandok soraként éli át. És hát ebben a hajnalként kiszínesedő világban a nagyfontosságú gyümölcsfák, a lampionfényű virágok, meg a mogyoróbotra applikált horgászalkalmatosság, aminek a végét markolva órákat tölthetett az ember (a gyerek) a Balaton partján, mindezek a kincsek valami olyasmivé álltak össze, mint amilyen a régészek számára lehetne a bronzkor, kidíszítve izgalmas leletekkel, meg kalandos mitológiai kitérőkkel. Tudom, ma már vaskor járja (és a gyerekek már nem virágokat tépnek, hanem kezükben a mobiljkukkal képeket meg szelfiket pergetnek-sorjáznak). Erről a korszakról nem én, hanem valaki más ír majd nosztalgikus ízű memoárt.

Ahogy közeledett a nyugdíj, már előre spóroltam rá, hogy hamarosan kaphatók lesznek olyan digitális kamerák, amelyeknek a pixelszáma végre akkora lesz, hogy a velük készített fotókon már nem fűrészes élűek, hanem sima körvonalúak a részletformák, és anélkül, hogy negatívokat vásárolna az ember és költséges labormunkába ölné az idejét meg a pénzét, akár százszámra, meg ezerszámra lőheti a felvételeket, csak győzze átmásolni őket a számítógépének a memóriájába. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy már gyerekként is volt fényképezőgép a kezemben, maradtak is róla féltenyérnyit alig meghaladó pozitívak (meg kell hagyni, nagyon gyatrák…), meg aztán később, már az 1970-es években, amikor már felnőttként (és képzőművészetekkel foglalkozó szakíróként) a konceptuális művészet nevű neoavantgárd irányzat kerített a hatalmába, beszereztem egy kelet-német gyártmányú Praktika-gépet is (ez volt talán a legjobb közhasználatra szánt kamera, amit azokban az években a szocialista tábor produkált), amivel csakhamar azokat a „konceptuális” fotókat készítettem, amikkel aztán már nem is Pesten, hanem az akkori Nyugat-Németországban próbáltam felhívni magamra a szakfórumok figyelmét. Ez akkor nem sikerült, csak évtizedek múltán fedezték föl őket.

Még valamikor a nyolcvanas évek végén le is bontottam a fürdőszobában felépített fotólaboromat, és ha mégis fényképeztem, akkor azt úgy tettem, ahogy a legtöbb polgártársam tette akkoriban, vagyis színes negatívokat használtam, amiknek az előhívását és a képek nagyítását rábíztam a fotóboltok szolgálatára. A Praktikám redőnyzára már valamikor az 1970-es évek végén elszakadt, igaz, egy mínusz 10-15 fokos téli tájban gyötörtem szegényt halálra, úgy, hogy aztán másféle gépeket kellett vásárolnom. Így egy Canonra emlékszem, meg egy Olympusra (természetesen mindkettő még analóg technikával), de ezek is elmaradtak mellőlem. Most, hogy nekiláttam ezeknek a soroknak a megírásához, kinyitva a szekrényemnek azt a fiókját, ahol a műszaki természetű relikviák hevernek, csak egy mindenesnek használt és elnyűhetetlennek bizonyuló Voigtländer Vitomatic II. került a kezembe, egyik utolsó képviselője a még vezető hatalomként jegyzett német fotótechnikának. Mert az első digitális gép, amit vásároltam, már Ázsiából jött, hiszen a Sony készítette (és a nevében ott díszelgett a Cyber szó).

Úgy gondoltam, hogy a kölni botanikuskertben, a Flórában kezdem el vele a munkát, hiszen már korábban ismertem ezt nagy kiterjedésű, tavakkal és erdősített dombokkal tarkított, hol növénycsaládok szerint parcellázott, hol meg szabadon parkosított létesítményt, amelynek az egyik szélső sávjában különböző nagyságú és klímájú üvegházak, meg irodák és kutatóhelységek sorakoztak. Télen is virágzottak ott a melegebb tájakról származó növények. Ez volt az a hely, ahol, ha napsütéses volt a hétvége, korábban is gyakran sétálni mentem.

Most viszont – hogy kamerával a kezemben kerestem fel – helyesebb lenne nem sétákról, hanem tornagyakorlatokkal megtűzdelt egészségügyi túrákról beszélni. Mert a növényeket leginkább a virágzásuk idején volt érdemes fényképezni, hiszen, hogy melyikük milyen fajhoz tartozik, azt első megközelítésben a virágaiknak a morfológiája árulhatta el a legmeggyőzőbb módon – és egyáltalán nem volt könnyű feladat ilyen szempontoknak is eleget tevő felvételeket csinálni. Szükséges volt például, hogy a virágokról készült makrofotókon meg lehessen számolni a bibét körülölelő porzók számát. Ehhez jó lett volna néha fára mászni, és nagyon gyakran az, hogy lehasalhassak a nyirkos fűre vagy a frissen porhanyósított nedves talajra, esetleg egyenesen a tőzeges sárba. Szerencsére a kamerám képernyője nem a gép hátlapjába volt fixen beépítve, ahogy azt a mai zsebkamerákon általában látni, hanem egy csápszerűen ízelt nyélen ült, és szabadon forgatható volt, úgy, ahogyan némely tengerparti rákok szeme van fölszerelve – és ez sokat segített. Csak ritkán fordult elő, hogy nyugdíjashoz egyáltalán nem illő módon olyan testhelyzeteket kellett felvennem, ami esetleg arra indíthatta az ablakukon kitekintő botanikai kollégákat, hogy kétségbeesve kirohanjanak a szobájukból, és kézzel-lábbal ingtegetve, meg hangosan kiáltozva próbáljanak visszatartani attól, hogy szakszerű fotókat csináljak.

Csakhamar kibővítettem a botanikai túráimat a közeli bonni botanikuskertre – ezt az ottani egyetemen tartja fenn. Nagyon gazdag és roppant tudományos intézménynek bizonyult, úgyhogy itt megtalálhattam azoknak a ritkaságnak számító növényeknek a jelentős részét is, amelyek a kölni Flórában hiányoztak, és el-ellátogattam a ruhr-vidéki városokban itt-ott felbukkanó helyi botanikuskertekbe is. Németországban legmesszebbre a dahlemi botanikuskertben járva fényképeztem, ide egy berlini utam során jutottam el, de természetesen azt sem hagytam ki, hogy amikor Pestre látogattam, ne menjek ki a kamerával a kezemben a klinikák közelében lévő Füvészkertbe, oda aztán akár többször is, és kétszer-háromszor elutaztam a Tudományos Akadémia vácrátóti arborétumába is.

Amikor már nem több száz, hanem majd több ezer felvételem volt, kikerülhetetlen feladatként kerültem szembe azzal, hogy megtanuljam a növényrendszertant, mert ennyi növényt csak valamilyen tudományos jellegű szisztéma alapján lehetett rendszerbe foglalni. Elkezdtem botanikai könyveket vásárolni, először csak a kisebb kézikönyveket, de mivel azokban nem találtam meg mindent, végül már a legnagyobb német és angol nyelvű korpuszokat is. Mindjárt a rendcsinálás elején nagyon bosszantónak bizonyult, hogy a nemzetközi szakirodalom soha nem segített a tekintetben, hogy a számtalan részletkérdés tisztázása mellett valahol, valamelyik bekezdésben elárulja azt is, hogy tud-e valami olyasmiről is, ami a szóban forgó növény magyar neve lehetne. Szerencsére éppen akkoriban jelent meg Priszter Szaniszló Növényneveink című vastag kötete, amelyben valamennyi olyan növény magyar, és tudományos latin neve benne volt, ami valaha is előfordult a magyar nyelvű szakirodalom oldalain. E segítség nélkül meg sem próbálhattam volna, hogy könyvet szerkesszek a közben felgyűlt dokumentációs anyagból.

Igen, mert ez volt a következő lépés, könyvet kellett szerkeszteni belőle. Mivel a növénynevek sokszor igen szépnek bizonyultak, és különösen érdekesnek (és néha hang- és hangulatfestőknek) tűntek például a dél-európai országokban honos elnevezések, fölvettem a gyűjteménybe a fontosabb modern nyelvek növényneveit is. Kézenfekvő volt, hogy a könyv egy botanikai adatokkal és egyéb jegyzetekkel bővített többnyelvű szótár alakját vegye fel, amelynek gerincét a latin nyelvű és kettős szerkezetű tudományos növénynevek alkotják, és ezekre függesztve szerepeljenek aztán a különböző egyéb elnevezések (köztük a magyar tájjellegű növénynevek is, amiket a magyar néprajzosok több generációja gyűjtött össze), valamint a botanikai, geológiai és gazdasági vagy egyéb természetű megjegyzések.

Linné óta az az elfogadott, hogy a tágabb rokonságot jelölő növénycsaládokon belül több, szűkebb nemzetséget különböztessünk meg (ezek afféle kiscsaládok), és ezeken a nemzetségeken belül sorakozzanak aztán az egyes növényfajok – ez a felépítés olvasható le az én munkám oldalairól is. (Így például a pipacs tudományos neve Papaver rhoeas, amelyben a papaver a mákfélék nemzetségneve, és a rhoeas utal a mákkal rokon pipacs fajra.) Mire elkészült a könyv, körülbelül négyezer növénynemzetség és azokon belül tízezer növényfaj ismertetése alkotta az anyagát. Ami végül kimaradt belőle, az a fantasztikussá dagadt fotóanyag volt, azok a képek, amelyekkel tulajdonképpen elindult a munka, és amelyek mindvégig igen fontosak és inspirálónak maradtak a számomra. Ám közben annyira gazdaggá vált az internet képanyaga is, hogy még a legritkábban előforduló növényekre is találhatott illusztrációt az olvasó, ha rábökött a komputerére – és hát őrültség lenne a Google-lal versenyezni. Így csak a szöveganyag maradt meg, ami petittel szedve ráfért kilencszáz oldalra, és ezt aztán néhány példányban sikerült kinyomtatni is. De ha kézbe veszem, szemem előtt még mindig ott rajzanak az előzmények, az évekig tartó fotószafari színes képanyaga.

Nyolc évi munka után lettem kész vele, és ha az volt a célom, hogy nyugdíjasként ne unatkozzak, akkor az a legkevesebb, hogy elmondhatom, évekig voltam elfoglalva vele. Mivel a leíró jellegű kommentárok magyarul szerepelnek a könyvben, megmutattam egy példányát egy magyar szaktekintélynek, az ELTE növényrendszertani tanszékéről Podányi professzor úrnak, aki sokáig ide-oda lapozgatta, hogy aztán a végére jutva nagyot sóhajtva letegye és rám tekintethessen.

– Benne van! – mondta. A Wollemia nobilis nevű sárkányfenyőt kereste, amit csak pár évvel korábban fedeztek fel Ausztráliában. De hogy ne bízzam el magam, hozzátette, ne is próbálkozzak könyvkiadókkal, mert egy ennyire mániákusan teljességre törekvő munkára még a szakembereknek sincsen szükségük. Azért elkérte a példányt, mert jó lesz arra, hogy ott, a tanszéken lapozgassanak benne.

Úgy illik, hogy az olvasónak is mutassak valami szövegmintát belőle. Talán egy olyan passzust, amiben egy ismerős, de számunkra mégis eléggé idegennek tűnő zöldségfélék, az articsókák nemzetsége szerepel:

„…Magasra növő, tekintélyes méretű virágzatot hozó fészkesvirágzatúak. Mindkét kultúrába vett faja Dél-Európa melegebb vidékeinek az évelő növénye. A kárdi (Cynara cardunculus) levélrozettájának húsos szára salátaként vagy főzelékként fogyasztható, ha a növénynek ezt a részét takarással vagy a levelek szorosra kötözésével zsengén tartják. A kárdit 1650 körül még egész Európában így termesztették, a szokás napjainkban már csak Észak-Afrikában él tovább. Az articsókát (Cynara scolymus) már Egyiptomban és (arab közvetítéssel) a római birodalomban is ismerték, a 15. század óta Angliában, a 18. óta pedig az USA-ban is termesztik. Fogyasztásra a még ki nem nyílt virágzat bimbói alkalmasak, illetve azok belső fedőlevelei, valamint a virágzat húsos, lágy töve. Citromos sós vízben főzik, íze a benne lévő cynarintól kissé kesernyés. Leveleinek párlatából készül a cynar likőr. Az újabb taxonómiai munkák nem ismerik el önálló fajként, hanem a kárdi kultúrváltozatának tartják. Az articsóka csaknem szár nélküli növény, egy-kétszeresen szárnyalt, mélyen tagolt, tüskés szegélyű tőrózsalevelekkel, amelyek széles fészket alkotva fekszenek a földön. A lila virágzat sárgás árnyalatú s kanál alakú fészekpikkelyei 2-5 cm-es tüskékben végződnek…”