A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Hajdú D. András a 2019-es évét, afrikai útját, a Szofi élete című sorozatának készítését és egy folyamatban lévő munkáját mutatja be.

Az elmúlt tizenkét hónap több szempontból is rendhagyó volt az életemben. 2019 a megfeszített munkáról szólt: tavaly ilyenkor még javában forgattam egy dokumentumfilmet Kongóban, amelyben Dr. Hardi Richárd szemorvos munkásságát dolgoztam fel. A filmkészítés merőben új feladat volt számomra, hiszen hiába dolgoztam számtalan multimédiás anyagon az elmúlt évek során, ezekben mindig a fotó dominált. Rutintalanságom miatt az Afrikában töltött két hónap alatt háromszor annyit küzdöttem az anyaggal, mintha „csupán” fotózni mentem volna ki.

Hazaérkezésem után tizenkilencre lapot húztam, hiszen a dokumentumfilmes kitekintés után – az afrikai úttól meglehetősen kimerülten – álltam neki a Capa-nagydíj ösztöndíjamnak, és ezzel párhuzamosan visszamentem dolgozni a munkahelyemre.

Az ösztöndíjas projektnél – amelyben egy roma kislány felnövekedését kísérem figyelemmel születésétől fogva –, újfent kiléptem a komfortzónámból, hiszen ezt megelőzően soha sem dolgoztam középformátumú filmes géppel, ráadásul egy régi Mamiya RB67-et kaptam kölcsön, amihez rögtön állvány és kézi fénymérő is dukál. Mindez alapjaiban változtatta meg az addigi munkamódszeremet. Lassítanom kellett, mert a technika megkötötte a kezemet, de a téma is megkívánta, hogy új szemlélettel közelítsek. Az első három év intenzív fotózásai után azt éreztem, hogy ha nem akarok teljesen belefásulni, és nem akarom ugyanazokat a kliséket ismételgetni, meg kell változtatnom a keretrendszert, amelyben addig otthonosan mozogtam. Egy barátom tanácsára úgy dolgoztam tovább a Szofi élete című anyagomon, hogy alapvető szempont lett az is, hogy szeressem magát az alkotói folyamatot. Tudom, hogy ez furcsán hangozhat, de egy fotóriporter ritkán engedheti meg magának, hogy új kifejezési formákkal kísérletezzen, a hibázásról nem is beszélve. A Capa-ösztöndíj viszont tökéletes alkalmat kínált erre a paradigmaváltásra.

Az óriási hajtás után az idei év nagy veszteséggel indult: megszűnt az  abcug.hu, amelynek az elmúlt öt évben a fotósa voltam. Az Abcúg az utolsó olyan fórum volt az országban, amely napi rendszerességgel jelentetett meg társadalmi riportokat és dokumentarista fotósorozatokat. Ráadásul a jelenlegi járványügyi helyzet szinte minden felkérést elsöpört, különös tekintettel azokra az emberközpontú fotósorozatokra, amelyek a legfontosabbak számomra.

Ettől függetlenül dolgozom egy koncepción, amelyet lassan elkezdek fotózni. A vidéki családok lakhatási problémáira fókuszálok, ezért mostanában a környéket járom két kislányommal, és beszélgetek az érintettekkel. Izgalmas a téma is, a lányaim is élvezik a kirándulásokat, de főleg azt, hogy végre belelátnak abba, mit is csinál apa, amikor dolgozik.