A tizenegy európai ország tizenegy fotográfiai intézménye együttműködéseként megvalósuló European Photography Platform Futures projektjének egyik fő célja feltörekvő tehetségek felfedezése és a nemzetközi fotográfiai életbe, különös tekintettel a műtárgypiacra való bevezetése. Az öt kiválasztott fiatal alkotó részt vehet és bemutatkozhat az idei Unseen Amsterdamon. Ismerd meg a Capa Központ idei Futures-tehetségeit, akiket a fotográfiához fűződő viszonyukról, munkájukról, jövőbeli terveikről kérdeztünk!

Bielik István

Bielik István (1985) Budapesten élő szabadúszó fotográfus, több magyar újsággal és online magazinnal dolgozik együtt. Feladatának tartja, hogy a vizuális történetmesélés eszközeivel mutassa be az elesettek és a kisebbségi sorsúak, a maguk hangját hallatni nem bírók helyzetét és rámutasson a világ igazságtalanságaira. Munkáját rangos elismerésekkel jutalmazták: 2014-ben ő nyerte a 32. Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíját a szír polgárháborúban készített fotósorozatért. 2015-ben tudósított a kelet-ukrajnai konfliktusról, valamint az Európán átívelő menekültválságról, ebben az évben beválogatták a World Press Photo Organization — Joop Swart mesterkurzusára. 2017-ben a Capa Központ ösztöndíjasaként részt vett a Magnum Photos workshopján. 2018-ban Hemző Károly-díjjal jutalmazták igényes formai nyelven megvalósított, komoly társadalmi érzékenységről árulkodó sorozataiért, valamint beválasztották a Nikon-Noor Akadémia Mesterkurzusára.A fiatal fotósoknak szóló Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjat 2015-ben, 2018-ban és 2019-ben, Az utolsó mesélők című projektjével nyerte el. Eddigi munkái során mindig a kor aktuális problémáit és konfliktusait, illetve azok következményeit dolgozta fel, Az utolsó mesélők című anyagban azonban egyrészt a régmúlt elnyomó rendszerének elszenvedőit mutatja be. Másrészt az erre épülő A legsötétebb órán című anyaggal azt vizsgálja, hogy  ahogy a velük történtek sebeket hagytak a túlélőkön, amiknek a mai napig nyomát viselik, úgy hagytak ezek a munkatáborok nyomot a tájban és az emberiség kollektív tudatán.

Mikor és hogyan találkoztál először a fotográfiával? Miért és hogyan vált fontossá számodra?

Tinédzserkoromban egy magazinban olvastam egy interjút Gárdi Balázs fotóriporterrel, aki akkor talán épp Afganisztánból tért vissza. Nagyon magával ragadott ez a kalandos életforma, de akkoriban IT pályára készültem, így el is hessegettem magamtól ezt a gondolatot. Később, amikor már egy multimédia-fejlesztő iskolába jártam, egy barátom apukája, aki grafikus-dekoratőr volt és laboránsként dolgozott, beszélgetett velem a fotóról és a fotótechnikáról. Ekkor pecsételődött meg a sorsom: nemcsak a fotográfiai témájú könyveket kezdtem el halmozni, hanem autodidakta módon fotózni tanulni is. Az első tükörreflexes fényképezőmet a szüleim és az éjjeliőr fizetésem segítségével vettem, a munkát iskola mellett csináltam. Ekkor kezdődött ez a máig tartó szerelem.

Miként látod a fotográfiához fűződő viszonyodat, hogyan használod ezt a médiumot?

Azon szerencsés kevesek közé tartozom, akiknek a munkája a hivatása és a hobbija is egyben. A tudatos munka és alkotás mellett a fotó számomra a kreatív rekreáció része is, bár olyankor inkább analóg technikát használok, hogy még inkább elválasszam a szórakozást a munkától. Az aktív alkotás mellett befogadóként is sok időt töltök fotográfiával: inspirációt keresve mélyedek el más kortárs fotósok munkáiban, kiállításokra járok, kutatok. Fotóriporterként sokáig objektív médiumként használtam a fotográfiát, de ez egyre inkább átalakulóban van bennem, ma már inkább úgy látom, jó alkalmat ad arra, hogy olyan témákkal töltsek időt, amik érdekelnek, amikről mesélni szeretnék.

Milyen kérdések foglalkoztatnak leginkább általában, és hogyan reflektálsz ezekre a munkáidban?

Fotóriporterként mindig a kor aktuális társadalmi problémáira, konfliktusaira reflektáltam, olyan témák mozgattak, amikkel a többség éppen foglalkozott. Mostanában inkább a személyes környezetemből merítek témákat: a menyasszonyom családjával a nagypapájáról beszélgettünk, amikor kiderült, hogy munkatábor-túlélő. Amikor a részletekről kérdeztem őket, nem nagyon tudtak mesélni róla, mert a nagypapa a vele történteket magával vitte a sírba. Így jött Az utolsó mesélők című sorozat ötlete, amiben egy háromnegyed évszázados trauma túlélőit mutatom be.

Hogyan látod a fotográfia jelenlegi helyzetét, illetve jövőjét?

A fotográfia közel kétszáz éves léte alatt nagyon sokat változott és sokszor újult meg, nagyon sok válfajt és lehetőséget teremtve mind technika, mind narratíva szempontjából. Ez az útkeresés ma is tart, fejlődik, végtelen lehetőséget teremtve az alkotásra.

Min dolgozol most, mik a terveid a közeljövőben?

Az utolsó mesélők című sorozat bővítése mellett elkezdtem az erre épülő A legsötétebb órán című anyagot, amelyben azt vizsgálom, hogy ahogy a történtek mai napig tartó sebeket hagytak a túlélőkön, úgy a munkatáborok nyomot hagytak a tájban és az emberiség kollektív tudatán. Közben, mint sokan mások, a négy fal közé szorulva próbálom kihasználni a csekély vizuális ingert, ami ér, és vizuálisan feldolgozni, reménykedve a mihamarabbi szabadulásban.

Válogatás Bielik István képeiből

Ismerd meg a Capa Központ többi Futures-tehetséget is!