Hajdú D. András: Fotográfiai inspirációk

A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve sorozatot, akik/amik nagy hatással voltak rá.

Egymástól nagyon eltérő dolgok határozzák meg a fotográfiáról alkotott világképemet. Most csak a legerősebb hatásokra fogok összpontosítani.

Még a gimnázium végén, 1999-ben került a kezembe egy World Press Photo könyv, benne James Nachtwey képei, amelyek egy életre beleégtek a retinámba. Maga volt a nyers horror, Jakartában végigfotózta, ahogy a feldühödött tömeg meglincsel fél tucat embert. Az egyedüli fotós volt, aki oda mert menni, és a lincselő tömegből készítette el a képeket. Hátborzongató volt, a mai napig előttem van az egyik lincselő üres, semmitmondó tekintete (az anyag nyolcadik képe); ez a sorozat már tizennyolc évesen megtanított a tömegpszichózis jelentésére. Nachtwey képei, de még inkább az elhivatottsága és a filozófiája a mai napig nagy hatással van rám. Egy-két évente újranézem a róla szóló filmet, a War Photographert, amit csak ajánlani tudok mindenkinek. Ráadásul Nacthwey olyan fotográfus, aki amellett, hogy nem ismeri a félelmet, lebilincselően mesél, tökéletes kompozíciós érzékkel – ő korunk egyik legkiemelkedőbb fotóriportere.

A képek a TIME magazin 30 éves válogatásából származnak. A teljes válogatás ITT elérhető © time.com
A képek a TIME magazin 30 éves válogatásából származnak. A teljes válogatás ITT elérhető © time.com

A letaglózó sajtófotókon túl meghatározó volt számomra Dezső Tamás korai munkássága. Tamás pont akkoriban, a kétezres évek közepén futott be, amikor elkezdtem fotózni. Döbbenetes volt látni azt a finomságot és érzékenységet, ahogyan a témákhoz nyúlt, ahogy a formákkal és a fényekkel dolgozott. Megbabonázva figyeltem, hogy minden részlet a helyén van, hogy megkonstruálni sem lehetne ennyire precízen a képeket. Ezek a fotók online csak töredékesen találhatóak meg, szerencsére a Sajtófotó évkönyvekben, vagy a Józsefváros című könyvében még fel lehet lelni ezt-azt. A World Press-nyertes sorozata is lenyűgözött. A felsoroltakon túl a képszerkesztés mikéntje is tanítanivaló volt a sorozataiban; és számomra ezek a finomságok sokat jelentenek. A romániai World Press-díjas képriportjának utolsó képe például tökéletes lezárása a szekvenciának: mintha azt üzenné, hogy úgy robogunk vakon előre, hogy közben hátrafelé, a múltba nézünk. Az újabb sorozatait is elképesztő alapossággal készíti el. Amikor inspirációra van szükségem, akkor szívesen pörgetem át az ő képeit, vagy például Nadav Kander valamelyik monumentális sorozatát.

Dezső Tamás képei a 2005-ös Sajtófotó évkönyvből © Dezső Tamás/Magyar Sajtófotó
Dezső Tamás egy képe a honlapjáról © Dezső Tamás

Nadav Kander egy képe a Yangtze, The Long River sorozatából © Nadav Kander

Az amerikai háborús fotózásról írtam a diplomamunkámat, emiatt már huszonévesen szembesültem azzal, hogy a mainstream médiában nagyon erőteljesen szűrik a képi tartalmat: bizonyos események, például a háború borzalmai sehogy, vagy csupán erősen esztétizált formában kerülhetnek nyilvánosságra. Azért hozom fel ezt példának, mert a sajtófotós csupán egy láncszem a publikációs sorban, kellenek az elhivatott szerkesztők is a teljesebb képhez. 

Ezért volt számomra újszerű és meghatározó Csere Róbert, a Tyzden magazin képszerkesztőjének előadása, amit 2014-ben hallottam a Capa Központban. Nem tudom, hányan tudják, de ennek a kis szlovákiai lapnak a szerkesztőgárdája a világ egyik legelismertebb csapata. Az előadás képanyagát a Tyzden magazin aktuális száma szolgáltatta, amely a szíriai háborúról szólt (a valóban erős idegzetűek IDE kattintva tudják megnézni a képeket). Ami megragadt bennem, Róbert azon mondata volt amikor a képeket látva már többen a kijárat felé indultak a hallgatóságból hogy „a háború erről szól”, és nem a lecsiszolt, absztrakt képekről, amelyek sokszoros áttétellel, emészthető módon reflektálnak a borzalmakra.

Egy „emészthetőbb” kocka 2014-ből a Tyzden magazinból (a képernyőfelvétel a POYi honlapjáról származik, a legjobb szerkesztés második díját elnyert kollekcióból) © tyzden.sk

Három hónapja láttam Urbán Tamás Felesleges Pillangó című kiállítását. Véletlenül estem be egy tárlatvezetésre a Capa Központba, és megütött ez az elképesztő anyag. Rajongok azokért a dokumentarista anyagokért, amelyek éveken, évtizedeken keresztül készülnek, van bennük egyfajta teljességre törekvés (nekem ilyen például Darcy Padilla The Julie Project-je, vagy Korniss Péter Vendégmunkás című anyaga is). Urbán Tamás anyaga azonban merőben új volt. Tudtam ugyan a képek létezéséről, és láttam már részleteket is a sorozatból, de amikor szembesültem a kiállítás és a katalógus komplexitásával, elképedtem.

Az egyik legerősebb anyag, amit valaha láttam, nem csak idehaza, hanem világviszonylatban is! A fotók önmagukban is kiválóak, de ezekhez mérnöki precizitással társulnak a fotós és alanyának a feljegyzései, és egy óriási relikviagyűjtemény Pillangó börtönéveiből. Ez az anyag messze túlmutat azon, ami egy hosszú távú fotóesszé: empatikus, aprólékos, minden részletre kiterjedő módon nézhetünk be a börtön és a kintlét kulisszái mögé.

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük