A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve sorozatot, akik/amik nagy hatással voltak rá.
Nehéz ma érzékeltetni azt az elzártságot, amelyben a rendszerváltás előtt a magyar fotográfia létezett, s amely még a hetvenes évek végétől is csak nagyon lassan és fokozatosan enyhült. A klasszikusokat még úgy, ahogy ismertük, a kortárs folyamatokról és alkotókról azonban szinte semmit sem tudtunk. Folyóiratok és albumok hivatalosan nem jöttek Nyugatról az országba, csak nagy ritkán, egyéni úton jutottunk hozzá egy-egy darabhoz, internet pedig még nem létezett. A World Press Photo budapesti kiállítása – hála Keleti Évának – és néhány nagynevű alkotó bemutatása, ritka és szerény lehetőség volt a tájékozódásra. Márpedig generációmnak ezek az évtizedek jelentették az indulás meghatározó időszakát.
Leonard Freed
Leonard Freed Black in White America című, 1968-ban megjelent könyvéhez már nem tudom, hogy jutottam hozzá, de könyvtáram nagy becsben tartott darabja volt. Freed szabadúszó riporterként kezdte, majd a Magnum elismert tagja lett. Korán követni kezdte az amerikai polgárjogi mozgalmat, fényképezett fekete közösségekben északon és délen, s ebből született ez az album. Nem mellékesen, ezt a könyvét 2010-ben, több mint negyven év multán újra kiadták, s megírták: mintha most készült volna. Emlékszem, mennyit nézegettem a képeit, amikor első könyvemet készítettem, szerettem volna elsajátítani azt a frissességet és dinamikát, amit a munkájában éreztem. Később persze rájöttem, hogy ez mennyire alkati dolog – no meg az amerikai fekete közösség, illetve az erdélyi hagyományos paraszti világ elég messze estek egymástól –, de ma is hálás vagyok azért a lendületért, amelyet mozgalmas és erős képei rám gyakoroltak.
Plohn József
A hódmezővásárhelyi fényképész Plohn József honvédportréival az 1970-es évek legvégén ismerkedtem meg. Az 1848-as szabadságharc megöregedett katonáinak képei meghatóak és felemelőek. Elgondolkodtató, hogyan idézik meg az idős férfiakról készült portrék a fél évszázaddal korábbi szabadságharc lobogó eszményét, amelyre csak a sorozat címe és a katonai kitűntetések utalnak. Plohn képei még inkább megerősítettek abban, amit a fotográfiában az idő jelentőségéről gondoltam.
August Sander
Talán alkati tulajdonság, talán a kor, amiben nevelkedtem, az oka annak, hogy a nagyobb lélegzetű munkák tettek rám igazán nagy hatást. Ezek között is egyik legelsőként August Sander nagy ívű, ambiciózus vállalkozása fogott meg, A 20. század emberei, amely a német társadalom különböző típusait kívánta összegyűjteni. Sander 45 kötetet (!) tervezett, amelyből egy készült el. Vállalkozása hatalmas energiát és rengeteg időt követelt. Alakjainak nincs nevük, csak foglalkozásuk és társadalmi helyzetük. Ez a német társadalom még tiszteletreméltó sokszínűségében áll előttünk, nem is sejtetve a közelgő rettenetes kataklizmát. Sander sem sejtette, hogy könyvét bezúzzák, a kliséket megsemmisítik. Hogyan is sejthette volna józanésszel mindazt, ami ezután következett.
Arnold Newman
Arnold Newmannal személyes találkozásom a rendszerváltás idején történt, amikor újra fényképezni kezdtem a változóban lévő falvakat, amikor új képi impulzusokra volt szükségem. Arnold mélyen intellektuális fotográfusként képes volt a különböző művészeti stílusokat idéző képi fogalmazásokra, az esszenciák sűrítésére. Csak jóval később jöttem rá, milyen fontos volt, amit tőle tanultam. A humorát is szerettem, tőle hallottam: „A fotográfia 20 százalék kreativitás, 80 százalék bútortologatás”. Aki ismeri a képeit, megérti ezt. Én csak később tapasztaltam meg a munkánknak ezt az oldalát…
A Magnum fotóügynökség
Olvasnivalót is említenék, amelyet jó szívvel ajánlok: Russell Miller könyvét, amely a Magnum történetéről szól. A fotóriportázs aranykorát élhetjük újra, olyan fotográfusokkal, mint Robert Capa, Cartier-Bresson, David „Chim” Seymour és George Rodger, hogy csak az alapítókat említsem, de hosszan folytathatnám a sort, egészen a ma is aktív Elliott Erwittig. A legmegragadóbb, hogy minden bohémség és vagányság mellett is mélyen hittek abban, hogy a képeikkel jobbá tehetik a világot. Ezt ma már félve idézem, pedig még a ’80-as, sőt ’90-es évek legelején magam is találkoztam ezzel a mentalitással Nyugaton. Hosszú évekig jellemző volt ez a Magnumra, de eljött az idő, amikor elfogyott a levegő, a közös ambíció és a lelkesedés, az ügynökség pedig gondok, kudarcok és összeütközések viharos terepévé vált. Russell Miller könyve dokumentum hitelességű, lebilincselő olvasmány. A Magnum pedig – bár kínlódva és új utakat keresve – ma is működik.
Nézd meg Korniss Péter, 2021. január hónap alkotójának többi posztját is!