A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik/amik nagy hatással voltak rá.

Érdekes visszatekinteni arra az időszakra, amikor tudat alatt elkezdődött a vizuális nyelv iránt való érdeklődésem. Kezembe került a gép és egyszerűen élveztem a megismerését, a képkészítést, a jelen kimerevítését. Életem részévé vált, és ez nem egy kívülről jövő, idegen, rám erőltetett tanulás volt, hanem egy barátságos szimbiózis. Mindig is érteni szerettem volna a vizuális nyelveket, ezért mindenre nyitott voltam. Mindent érdeklődően befogadtam, a képekkel kapcsolatban szépen lassan kialakultak különböző érzések, amelyek elemzésekké és véleményekké formálódtak.

Nagyon nehéz az a szituáció, amikor a padban ülsz és a tanár próbálja belenyomni a fejedbe azt, hogy ez az alkotó jó, érdekes, értsd meg. Mit akar? De hát ez szar! És el kellett telnie némi időnek ahhoz, hogy az idegentől való félelmem ne tagadásba torkolljon bele, hanem próbáljam befogadni, kicsit más szemszögből is megnézni azt a képet vagy alkotót, tulajdonképpen mindent. Miután ez a törés megtörtént, sokkal bátrabban kezdtem el érdeklődni minden dolog, így az alkotók iránt is. Saját szenvedélyemtől vezérelve álltam neki feltérképezni művészeti praxisukat, és integrálni a formanyelvüket a saját művészetembe. Ez az egész folyamat a megértés jelszava alatt futott, de aztán mintha egy falnak ütköztem volna, mert nem csak megérteni kell, hanem érezni, és abban a bizonyos megérzésben és abszolút intuitivitásban is hinni, hogy a vizuális nyelv nem zárható Excel-táblázatba, elfogadni azt, hogy teljesen másképp működik.

Nagyon megmozgatottak Ősz Gábor (2013) és Türk Péter (2018) önálló kiállításai a Ludwig Múzeumban. Sikerült megértenem, hogy mennyire sokféleképpen lehet megközelíteni a fotográfia médiumát. Ekkor járta át az egész testemet az, hogy konkrétan rá lehet kérdezni a fotográfia médiumára.Türk Péter Taposómalom I-II. (1975-1981) című műve a fotót mint eszközt használja és az alak mozgási fázisait összesűríti egyetlen egy képbe.

Ősz Gábor Tautology (2012) című munkáját földbe gyökerezett lábbal néztem, és tettem fel kérdéseket a tér ábrázolásával kapcsolatosan, a jelenben való lét megkérdőjelezéséről. Olvastam akkoriban egy könyvet melyben a déjà vu-ről volt egy elmélet, miszerint egy embernek az élete az univerzumban több százszorosan fut párhuzamosan, és amikor két vonalon ugyanaz történik meg az emberrel, azt hívják déjà vu-nek. Ez a térábrázolás pont ezt a kérdést mozgatta meg bennem. Vagy hogy Wolfgang Tillmansnál a fotókat hányféleképpen lehet csoportosítani, kontextualizálni. Mennyire számít az, hogy a képeket hogyan is helyezi el egymáshoz képest, és mekkora méretben.

Jeff Wall Picture for Women (1979) című képe (amely Édouard Manet A Folies-Bergère bárja (1881–82) című fesményét dolgozza fel a maga kortárs módján és egy másik médiumban) még most is az egyik kedvencem, egy jelenet, amely felvállaltan beállított és közben arra kérdez rá, hogy a kép elkészítése pontosan honnan is történik? A tükörből vagy a tükör előtt helyezkedik el Wall és a modell? Milyen érzéseket is párosítok ehhez? A fényképezőgép agresszív bizonyítéka a kép valóságának?

Bill Viola The Reflecting Pool (1977–1979) videómunkája számomra a halálról, az emlékezetről és az időről szól, arról, hogy mennyire misztikus, irreális és egyben valós a tükröződő valóság.

Cyprien Gaillard Nightlife (2015) 15 perces munkáját Stuttgartban láttam. Lenyűgöző és mélyen megható a növények tánca. Olyan vizuális infúzió, amelyben elvesztem és újjászülettem.

Nézd meg Neogrády-Kiss Barnabás, 2021. augusztus hónap alkotójának többi posztját is!