A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik/amik nagy hatással voltak rá.
Huszonkét évvel ezelőtt, amikor elkezdtem fotográfiával foglalkozni, még nem volt természetes, hogy az internetet használva bármilyen anyagot, bárhol, bármikor megnézzen az ember. Ezért a fotóalbumok fontos szerepet kaptak abban az időben, és azoknak a gyűjtése a mai napig fontos számomra.
Az első ilyen fotóalbum, ami nagy hatással volt rám, 1998-ban, a vizsgamunkáim miatt kaptam a fényképész iskolában. Ez Benkő Imrének az Acélváros című albuma volt. Ennek hatására döntöttem úgy, hogy a szociófotográfia és a dokumentarista fotográfia felé fogok haladni. Mivel az iskola után egy fotólaborban dolgoztam, ahol kiállítási anyagokat nagyítottam neves magyar fotográfusoknak, Imrével is elég korán kapcsolatba kerültem és nagyon jóban is lettünk. Dedikálta nekem a könyvet.
A laborban több lehetőségem volt képeket nézni, hiszen a magyar fotográfia jeles alkotói fordultak ott meg. Így onnan is inspirálódhattam, de ezt nem gondoltam elégnek. A másik fontos inspirációs lehetőségeim a régi National Geographic magazinok voltak. Elkezdtem gyűjteni ezeket a régi újságokat, és az azokban lévő sorozatokból sokat tanultam. Itt ismertem meg számos olyan fotográfust, akiknek aztán az anyagait folyamatosan figyeltem, és mivel az albumok iránti szenvedélyem megmaradt, némelyiküknek egy-egy komoly albumát is megvásároltam. Például, Villiam Albert Alardét és Steve McCurry-ét.
A Magnum ügynökség fotográfusai is mindig nagy hatással voltak rám. A 2009-ben kiadott az Access to life albumuk nyolc Magnum fotográfusnak az AIDS-ről készített sorozatát mutatja be. Ennél az albumnál éreztem először,hogy milyen nagy hatással tud lenni az emberre, ha több jó fotográfus összeállva, egy témát közösen dolgoz fel. Ez adta az első inspirációt ahhoz, hogy a Pictorial Collective megalakuljon és hasonló projekteket hozzon létre.
Több fotográfus munkásságára is ekkor figyeltem fel. Például Paolo Pellegrinre, akinek a munkái és látásmódja nagyon különleges számomra. Valamint Jonas Bendiksenre, aki nagyon tudatosan építette és építi fel a mai napig a sorozatait.
Ekkoriban nagyon sok fotóriporter munkáját követtem, akiknek a képi gondolkodásuk nagyon közel állt hozzám. Ilyen volt Michael Christopher Brown is, aki 2011-ben Líbiában fényképezett, ahol meg is sérült.
Mivel a háborús tudósítók munkáit is rendszeresen figyeltem, nagy hatással volt rám a dél-afrikai Bang-Bang Club munkássága. Joao Silva portugál fotográfus is a csapat tagja volt, és 2020-ban a Magyar Sajtófotó zsűrijében is részt vett, így találkozhattam vele. A Bang-Bang Clubról filmet is készítettek 2011-ben.
2015-ben ismertem meg Matt Black amerikai fotográfus munkásságát, aki abban az évben nyerte el W. Eugene Smith nevéhez fűződő nagydíjat. Nagyon nagy hatással volt rám ő is. 2017-ben lehetőségem adódott, hogy a Capa Központ által szervezett Magnum workshopon dolgozhassak vele. Azóta is figyelemmel követem a munkáit.
A dokumentarista fotográfia mellett a portrék állnak még nagyon közel hozzám. Csak a portréfotográfusokról, akiket szeretek, egy külön blogbejegyzést tudnék írni. A mai napig fontos számomra, hogy Hapák Péternek, akinek az asszisztense voltam, a munkáit figyelemmel kísérjen. Az ő hatására merültem el a portréfotográfusok világában. Akkor ismertem meg Richard Avedon munkáit, illetve Irving Penn zseniális portréit. Mindegyikőjük egyszerűsége és a mélysége fogott meg, az ahogyan egy embert bemutattak. Nadav Kander izraeli fotográfus is kiemelkedően zseniális portrékat készít a saját stílusában és a riport sorozatai is fontosak számomra.
Rájöttem, hogy bár a dokumentarista fotográfiában főleg a mindennapi élethelyzeteket próbálja az ember bemutatni, nagyon sok olyan sorozat került elém, ahol a portré nemcsak önmagában mutat be egy-egy embert, hanem beépül a sorozat képei közé és kiegészíti azt. Ekkor találkoztam Joakim Esklidsen Roma Journey’s anyagával, aki 6×7-és negatívra készítette ezt a sorozatát és több országban is végig fényképezte a cigányságot Indiától Kelet-Európáig. Manapság egy farmon él családjaval. Ezen a videón beszél az életéről és a munkájaról.
A másik nagyon fontos fotográfus, akinek a sorozata lenyűgözött és megmutatta nekem, hogy hogyan tud a portré mélyen beépülni egy dokumentarista sorozatba; Bryan Schutmaat Grays the Mountain Sends anyaga volt.
Persze ettől függetlenül továbbra is figyeltem a különböző riportokat, de mindig azokat kerestem, amelyek valamilyen szempontból különlegesek számomra. Így találkoztam Evgenia Arbugaeva sorozatával is, aki 2013-ban megkapta a Leica Oskar Barnack Awardot. Továbbá jelent meg anyaga a National Geographic-ban és a Time magazin címlapján is.
Nagyon fontosnak tartom Tadas Kazakevicius litván fotográfus anyagait is. Összetett és mélyen átgondolt sorozatokat készít, fontos témákról.
Végeláthatatlanul tudnám még sorolni azt a rengeteg fotográfust és sorozatot amelyek nagy hatással voltak, vannak rám a mai napig, nap mint nap találok olyan anyagot, amiből tanulni lehet, mind fotográfiailag, mind a sorozatok felépítését tekintve. Azt hiszem, hogy amíg élek, ez meg is marad. 🙂
Nézd meg Bácsi Róbert László, 2022. július hónap alkotójának többi bejegyzését is!