2023 kedvencei – Mucsi Emese

Ahogy 2018 óta minden évben, idén is megkérdeztünk kurátorokat és elméleti szakembereket, hogy mely fotósorozatok, kiadványok, kiállítások és események ragadták meg a figyelmüket, voltak fontosak számukra az elmúlt esztendőben.

Mucsi Emese kurátor, művészeti író kedvencei a 2023-as évből.

Fotó: Virágvölgyi István

2018 óta a Capa Központ kurátoraként dolgozom, jellemzően olyan művészekkel, akik számára a fotográfia nem kizárólagos médium, hanem egy a lehetséges kommunikációs és alkotói eszközök közül. A projektjeimben képzőművészeket és fotósokat hozok össze fotóriporterekkel, írókkal és más gondolkodókkal, hogy együtt új megközelítésekkel kísérletezzenek a fotográfia területén. Az irodalom, az irodalomelmélet, illetve a képzőművészet-elmélet jelenti számomra az alapot a fotográfiai kurátori munkáimnál is. Rendszeresen írok az Artmagazinba, a magyar Glamourba és idén először az antwerpeni fotómúzeum, a FOMU kiadásában megjelenő Trigger magazin társszerkesztője és szerzője is voltam. Ezekről azért írtam most kicsit részletesebben, mert a kurátori munkám mellett a művészeti íróként kapott lehetőségek keretében is azon dolgozom, hogy a magyar alkotóknak nyilvánosságot adjak, az írásaimban bemutassam őket a hazai és a külföldi, a szakmai és a szakmán kívüli közönség számára is. 2023 egyfajta „aktivitáshipnózisban” telt, projektről projektre, szövegről szövegre, ezért korántsem láttam mindent, de azért volt időm, főleg így év végén, hogy inspirációt gyűjtsek a kollégák, művészek munkáiból.

Fotó: PIM

A VILÁGJÁTÉK – POLCZ ALAINE 100 című kiállítást hónapok óta szerettem volna megnézni, és most karácsony előtt sikerült. Mindössze egy kis termet tölt meg, de ha mindent meghallgatunk, lejátszunk és elolvasunk, akkor 2 óra kell. Ha valaki fogékony arra, ami Polcz Alaine (1922–2007) missziója volt, hogy rávezessen arra, hogyan engedjünk el haldoklókat, és egyúttal hogyan viszonyuljunk a saját végességünkhöz, akkor ennyi időt biztos bent lesz. Nem tudom, nyáron mit adott volna ez a kiállítás, de így télen, amikor valami miatt alapvetően közelebb vagyunk a halottainkhoz, felkavaró és nagyon személyes. A tanatológiával (a halál és gyász kutatásával) kapcsolatos gondolatok mellett megismerjük Polcz Alaine összetett, megrendítő történetét is. Elképesztő az az életanyag, amivel dolgozott. Egy kis videóinterjúban beszél arról, hogy mi történt vele a második világháborúban, többek között arról is, hogy a klinikai halál állapotába került, miután borzalmas szenvedéseken ment keresztül a szovjet katonák folyamatos, csoportos erőszaktétele, kínzása és a nélkülözés miatt. Megtudjuk azt is, hogy felépülése után pszichológusnak tanult, 1949-ben végzett az ELTE BTK-n, pszichológia szakon. Ugyanebben az évben férjhez ment Mészöly Miklós íróhoz, akivel házassága 2001-ig, férje haláláig tartott. Polcz Alaine pályája kezdetén elmebetegekkel folytatott művészeti terápiát, később játékdiagnosztikával foglalkozott, majd a kórházi ellátás és a halálra készülők gondozása területén ért el szemléletformáló változásokat, megalapította a Magyar Hospice Mozgalmat és a kapcsolódó alapítványt. Az említett kis videóban, arra is kitér, hogy a történtek után hogyan élt teljes életet, és itt Weöres Sándort is idézi: „Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem.” Sok mindent felírtam magamnak a kiállításon olvasható/nézhető/hallgatható gondolatai közül, amire biztos, hogy évekig rá-rá fogok nézni, az viszont mindenféle jegyzet nélkül beépült, hogy Polcz Alaine hogyan tudta az életcélját megtalálni abban a tapasztalatban, amibe végső soron konkrétan bele is halt pár pillanatra, és úgy feldolgozni mindazt, hogy abból építkezve először kórházi, majd társadalmi szinten is képes legyen párbeszédet kezdeményezni, és konkrét intézkedéseket bevezettetni a méltóságteljes halállal kapcsolatban Magyarországon. A VILÁGJÁTÉK – POLCZ ALAINE 100 kiállítás amellett, hogy történeti ismereteket közvetít, egy kivételes, szemléletformáló, spirituális élmény.

>> A kiállítást meghosszabbították, 2024. március 3-ig látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban, többek között Korniss Péter a Nők Lapjában közölt fotóival, Török Petra kurátor rendezésében. Kurátorasszisztens: Kodolányi Judit. Látványterv és arculat: H. Kocsis Annamária.

https://pim.hu/kiallitas/vilagjatek-polcz-alaine-100

Bak Imre: Örök totem

Talking about death… Idén az első gyászélményem éppenséggel a művészeti közeghez köthető, Bak Imre (1939–2022) halálára gondolok, ami az egész magyar képzőművészeti színteret megrázta. Polcz Alaine-hez hasonlóan ő is elég idős volt, abban a korban járt, amikor az emberek már tudatosan elkezdenek készülni a saját halálukra is, alkotóknál pedig ez a folyamat az utolsó mű elkészítésének szimbolikus gesztusában tud leginkább kiteljesedni. Ha belegondolunk, nem olyan sok szándékosan utolsónak szánt műről tudunk. A Vaszary Galéria Bak Imre: HELYZETEK Művek 2004–2022 (kurátor: Fehér Dávid) című kiállításához kapcsolódó beszélgetésen Földényi F. László esztéta, melankólia-szakértő ihletetten beszélt Bak Imre Örök totem című munkája kapcsán a késői művek általános természetéről. Az utolsó művek nem biztos, hogy melankolikusak, mert ez már az az életfázis, ahol az alkotó nincs tekintettel semmire, kizárólagosan azt követi, ami benne van (pl.: Beethoven utolsó vonósnégyesei, Verdi Falstaff operája). Akinek van élő idős rokona, az valószínűleg a mindennapi életből is ismerheti ezt a fajta gátlástalanságot. Bak Imre egyébként a művészeti közéletben nem volt ilyen, nyitott és kedves ember volt, aki az évek során felhalmozott ismereteit szívesen osztotta meg a kollégáival, fiatal pályatársaival, én is sokat tanultam tőle, nem csak lexikális tudás tekintetében, hanem egyfajta életvezetési útmutatót is adott azzal, ahogy közlekedett ebben a közegben. Nagyon hiányzik. : (

>> Bak Imre utolsó művéről, fiatal művészekre gyakorolt hatásáról és életművéről ezekből a beszélgetésekből lehet többet megtudni a Vaszary Galéria podcast oldalán: https://open.spotify.com/show/65hVATrtfKkk1Jbp3W4cWy )

Fotó: Annie Leibovitz

Úgy alakult, hogy a harmadik választásom is egy megrázó élmény, a Határátlépések. A képek politikája című kiállítás, amely az idei Foto Wien fesztivál nyitókiállítása volt, és az ukrán háború kapcsán mutat be antológiaszerűen olyan fotókat és fotóalapú munkákat, amelyek az ember-ember elleni erőszakkal, a háborús helyzettel és konkrétan az ukrán-orosz fegyveres konfliktussal foglalkoznak. A jelenleg a Capa Központban látható csoportos kiállítást Kateryna Radchenko és Felix Hoffman rendezte, kiindulópontját pedig az az Annie Leibovitz-fotósorozat jelentette, amely az amerikai Vouge számára készült Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij ukrán elnökről és a first ladyről, Olena Volodimirivna Zelenszkáról. A képsorozat felkavarta a nemzetközi művészeti közéletet, parázs vitát váltott ki többek között azzal kapcsolatban, hogy mik az etikai dimenziói a mindenkori és a kortárs háborús fotográfiának, milyen szerepe lehet a háborús hírgépezetben a világ legolvasottabb glossy magazinjának, és hogy milyen eltérő olvasatai lehetnek ugyanannak a kettős portrénak a háborús övezetben és az azon kívül élők számára.

>> A kiállítás még látogatható a Capa Központban, 2024. január 14-ig:

>> A Tilos Rádió Vosztok című műsorában nemrég részletesen beszéltünk a kiállításról Dohi Gabriellával és Kemény Vagyimmal: https://tilos.hu/episode/vosztok/2023/12/20

Állókép a kiállítást dokumentáló videóból https://www.youtube.com/watch?v=IogdBEgGrRk

A sort a Xantus János 70 (Janesch Péter, Kozma György) című kiállítással szeretném folytatni, ami a galeri ffrindiau-ban volt, és a 2023-as évvel együtt ért véget a hely utolsó előtti programjaként. A galeri ffrindiau Janesch Péter építész projekttere, aminek különleges, és egyben „beszélő” neve van, mert a ffrindiau walesi nyelven barátokat jelent, Janesch a galéria programját a barátság érzelmi-intellektuális kötelékére fűzte fel. Olyan barátokat mutat be, akik így-vagy úgy valamilyen úton művészek lettek, illetve olyan művészeket, akik valamilyen úton a barátai lettek. Szerintem minden kurátor álmodik egy ilyen helyről, jó hogy Budapesten van erre is példa, igazi off-intézményi helyszín, ahol akadálytalanul áradhat az a személyesség, ami a Xantus János 70 emlékkiállításban egy igazi, testi-lelki barátság, egy sajátos kortárs művészeti coming-of-age történet, egy kis magyar művészettörténeti oral history és az élő barátra maradt gyászmunka gondolat- és érzelemkeltő egyvelege. Szerintem az E/1-es történetekhez mindig jobban lehet kapcsolódni, és itt csupa ilyen kiállítás volt, és talán lesz több is (egy még biztos).

Xantus János 70 (Janesch Péter, Kozma György); 2023. november 30. – december 31.

galeri ffrindiau, 1116 Budapest, Csurgói út 15.

A kiállítás videódokumentációja ezen a linken nézhető meg: https://youtu.be/IogdBEgGrRk?si=8FhSVF3_YCW9tSXH

Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

A fotókon alapuló emlékezet személyes dimenzióin túl, a privát fotográfia megőrzésének és megmutathatóságának kérdései időről időre nagyobb nyilvánosságot kapnak, akár egy-egy újonnan előkérült talált fotóarchívum révén, egy személyiségi jogokat szándékolatlanul sértő publikáció kapcsán, a Fortepan izgalmas archívumában kavargó rejtélyes képkockák apropóján, vagy éppen a mesterséges intelligencia által generált „fotókhoz” fűződő aggodalmaskodás miatt. Azt hiszem, 2023-ban a fotográfiai színtér egyik legjelentősebb eseménye ehhez köthető, ami nem is annyira esemény, mert egy új intézmény megalakulásáról van szó: itt az Eidolon Centre for Everyday Photography, szó szerint berobbant az őszi programjaival, és az előzetesek szerint nagy fordulatszámon pörgő motorja is lesz a kulturális közéletnek.

>> Második kiállításuk pont a Capa Központtal együttműködésben valósult meg, Kereki Sándor munkáit mutatja be Barakonyi Szabolcs rendezésében, 2024. február 4-ig látogatható. Társkurátor: Szilágyi Róza Tekla.

További információk az Eidolon Centre for Everyday Photography-ról: https://everydayphotography.org/centre/

Lépcsőházi installáció és vetítés a 2023-as Múzeumok Éjszakáján a Kassák Múzeum előterében. Fotó: Kassák Múzeum / Bognár Benedek

Plusz egy élmény a tavalyi highlightok közül számomra Igor és Ivan Buharov: „Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták” című kiállítás (kurátor és alkotótárs: Erdődi Katalin), azon belül is a kapcsolódó programokként futó KAOS CAMPING (Szeredi Csaba, Szilágyi Kornél, Szolnoki József, Vándor Csaba) performanszok (pontosabban: az analóg filmvetítést kísérleti zenével és dadaista jelenetekkel ötvöző koncert-performanszok a Jó Vélemény Anarchista Páholy, a Gentry Sultan, a KAOS CAMPING és a Buharovok összeműködésében valósultak meg). Ha valakit alapból nem bájol el az analóg filmek esendősége, nem talál kedvére valót a Fortepan archívumban és a hasonlókban, a KAOS CAMPING gesamtkunstwerkje akkor is be fogja húzni: igazi expanded cinema, ami körülölel tizenvalahány analóg vetítőeszköz (diavetítő, lemezjátszó, gramofon, szalagos magnó) képével és hangjával propaganda-filmekből, privát videókból, szerzői felvételekből. A „Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták” a Kassák Múzeumban volt, a kísérleti filmesként ismert, a képzőművészet és zene területén is aktív Igor és Ivan Buharov szerzőpáros új munkájának középpontjában Szittya Emil, avantgárd művész (író, költő, festő, lapkiadó), anarchista nézeteket valló csavargó áll, aki a fiatal Kassák Lajosra is komoly hatással volt a századelőn, radikalizmusával pedig nagy hatással volt most ránk is, itt a 2023-as évben.

>> A kiállítás már bezárt, https://kassakmuzeum.hu/hu/kiallitas/idoszaki-kiallitas/igor-es-ivan-buharov-minket-anarchistakat-nem-nyugtalanitanak

a KAOS CAMPING viszont szerencsére mostanában egyre többet vállal külföldön és Budapesten is. Facebookon lehet őket követni: https://www.facebook.com/kaoscamping

__

Cikkíróinktól azt kértük, hogy olyan projektről ne írjanak, amelyben érintettségük van.

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük