„Én soha nem dokumentálok, hanem mindig értelmezek a képeimmel. Ez köztem és mások között a különbség. Mindent, amit csinálok, a magam értelmezése szerint csinálom. Azt értelmezem, amit egy adott pillanatban érzek. Nem, amit látok, hanem amit érzek.” ¹ – mondta André Kertész fotográfiai munkásságával kapcsolatban 1979-ben. 

A Capa Központban nyílt új André Kertész állandó kiállítás apropóján felidézzük a világhírű fotográfus néhány emlékezetes gondolatát – visszatekintve arra, hogyan indult el a fotós karrier útján, és hogyan jutott el Magyarországról a nemzetközi hírnévig.

Kertész Magyarországon töltött fiatalkora: az első lépések a fotós karrier felé

André Kertész 1894. július 2-án született Budapesten, egy zsidó származású polgári családba Kertész Andor néven. Szülőháza az Epreskert mellett, a volt Bulyovszky (most Rippl-Rónai) utcában állt. Két testvére közül Andor volt a középső, apja, Kertész Lipót könyvkereskedéssel foglalkozott, édesanyja, Hoffmann Ernesztina pedig kávékimérést működtetett otthonukhoz közel. Tizennégy éves korában érte apja halála, ezt követően kereskedő nagybátyja támogatta a fiúkat és az özvegyet, erőfeszítései azonban jórészt hiábavalónak bizonyultak a fiatal Andor esetében, akit kevéssé érdekelt az iskola, illetve üzleti karrier. „Nem emlékezem, hogy apám halála után nehezen éltünk volna. Ami kellett, az megvolt. Elemit a Szív utcában jártam, utána a Reáltanoda utcai reálba. Rossz gyerek voltam, ott akartam hagyni az iskolát. Magam sem tudom, mit akartam. Átmentem a Német utcai iskolába, akkor utána a kereskedelmi iskolába iratkoztam be. Annyira érdektelen volt, hogy azt is ott akartam hagyni. Szóval aztán leérettségiztem. Nagybátyám betett a tőzsde leszámoló irodába.” ² – emlékezett vissza Kertész a Passuth Krisztinának adott 1982-es interjújában.

Pályafutására és a fotográfiához való viszonyára nagy hatást gyakoroltak Magyarországon szerzett élményei, különösen a Budapesten töltött fiatalkora és gyermekkori utazásai Szigetbecsére, ahol elsőként 1899-ben járt, hat éves korában, amikor a családjával meglátogatták a faluban élő rokonokat. Kertész elmondása alapján ezen a látogatáson kezdett el érdeklődni a fotózás iránt: „Leutaztam Szigetbecsére a nagybátyámhoz. Felmentem a padlásra és elkezdtem ott kutatni, régi lapokat találtam, mint a Gartenlaube, sok képpel. A képek nagyon tetszettek. Ez volt az az idő, amikor már lehetett kamerát kapni, és a családi összejövetelek megörökítésére használták is a kamerát. Mikor én megtaláltam a régi lapokat, ösztönszerű volt, azt éreztem, hogy én is szeretnék felvételeket készíteni.” ³

Első fényképezőgépét 1912-ben megszerzett érettségije után vásárolta saját keresetéből: „…vettem egy kis Paxot, egy egész primitívet, egy kis skatulyát, abban volt tizenkét gallasplate, és avval kezdtem el dolgozni. Imre bátyám látta, hogy én milyen szenvedélyes vagyok és 1914-ben meglepett és vett nekem egy 9×12 cm-es nagyobb gépet.” ⁴

Egyre inkább biztos volt benne, hogy a fotózásból szeretne megélni, amit a családja kételkedve fogadott. Autodidakta módon tanult fényképezni, előhívni, nagyítani. „… minden szabadidőmet, a hétvégéket fotózással töltöttem, amivel szinte felforgattam a család életét. Sajnos, apám már nem élt ekkor. Emlékszem, egy nagy ruhásszekrényben hívtam elő először a lemezeimet. Betettem a szekrénybe egy asztalt, rátettem a hívót, fixálót, vizet meg egy lámpát. A nagy készülődésben csak azt nem vettem észre, hogy nem csuktam be teljesen az ajtót. A kép nem jött ki jól. Aztán persze rájöttem a hibára, és minden rendbe jött. Bármit csináltam, mindig a hibáimon tanulva jutottam tovább, és így váltam azzá, ami lettem.” ⁵

Az első világháború időszaka

1914-ben Kertész önkéntesként vonult be az első világháború kitörésekor az osztrák–magyar hadseregbe. Gyalogosként harcolt a lengyel és az orosz fronton. Fényképezőgépe ekkor is nála volt – felvételeket készített a bajtársairól, egységének mozgásáról, és az útjuk során érintett kis kelet-európai falvakról. Ekkor egy Goerz Tenax 4×6,5 cm-es géppel fotózott, 75 mm-es objektívvel, amelyet öccsétől kapott ajándékba.„Húszévesen  kerültem  a  frontra.  Azt hiszem, a  túlélésben  nagy  segítségemre  volt  a  fényképezőgép . Fényképeztem Lengyelországban, az  orosz  fronton, mindenhol, ahol valami  érdekeset  láttam.” ⁶

A háború során a Lengyelországban súlyosan megsebesült egy mellkas lövéstől a bal keze. Kórházba került, először Budapestre, majd Esztergomba, ahol megszakításokkal majdnem két évet töltött. Azonban a fotózással egészségügyi állapota ellenére sem hagyott fel: „1917-ben  megsebesültem, de még így is fényképeztem. Ekkor készült a Víz alatt című képem is. Esztergomban naponta lejártunk az uszodába, a fiúk úszkáltak körülöttem, és itt vettem észre, hogy milyen érdekes hatású a víz és a fény játéka a víz alatt mozgó testen. Azt hiszem, ez a  felfedezés szolgált alapul a későbbi párizsi Distortion-sorozathoz. Társaim azt  mondták:  bolond vagyok, hogy ilyen értelmetlen dolgokat fényképezek. Próbáltam nekik  megmagyarázni, hogy ezek a dolgok sokkal izgalmasabbak, mint barátnőik arca vagy feneke, ők ugyanis állandóan azzal nyaggattak, hogy fényképezzem le a barátnőiket.” ⁷

Magyarországról Párizsba…

„Fénnyel írok, és Párizs fénye segít kifejezni mindazt, amit valaha éreztem, és amit érzek: szeretem Párizst.” – írja Kertész egy 1974-ben megjelent fotóalbumában. 

Miután 1918-ban leszerelt a hadseregből, visszatért a számára csöppet sem vonzó pénzügyi, hivatalnoki pályához, és a Budapesti Giró- és Pénztáregyletben vállalt munkát. Ebben az időszakban találkozott későbbi (második) feleségével, Salamon Erzsébettel – a fiatal, műkedvelő festőnövendékkel, akivel rövidebb-hosszabb megszakításokkal ugyan, de végigkísérték egymás életet. Erzsébet belépése Kertész életébe tovább mélyítette a művészetek iránti elkötelezettségét, érdeklődését. Szoros barátságot kötött általa például Aba-Novák Vilmossal, Szőnyi Istvánnal, Korb Erzsébettel, Pátzay Pállal és Czumpf Imrével is. 

Kertészben már az 1920-as évek elején megfogalmazódott a Párizsba emigrálás gondolata, de családja és leginkább édesanyja ekkor még ellenezték a külföldre költözését: „…amikor említettem Anyámnak, látván reakcióját, soha többé nem hoztam szóba. Hárman voltunk testvérek, édesapám már meghalt, de az volt anyám kívánsága, hogy együtt maradjon a család. 1925-ben azonban azt  mondta nekem, hogy ha még mindig el akarok menni, akkor menjek, nem akar visszatartani. Belátta, hogy amit én akartam csinálni, annak akkor nem volt helye Magyarországon.” ⁸

Kertész harmincegy éves volt, amikor Párizsba került, ahol 11 évet töltött. Kiköltözése után, szabadúszóként hamar megbízásokat kapott olyan folyóiratoktól, mint a Cahiers d’Art vagy a Die Dame, de fotográfiáit közölte az Art et Industrie és a Das Illustrierte Blatt is. Megismerkedett Dôme-kávéház művészköreivel és szoros baráti kapcsolatokat ápolt több magyar emigráns alkotóval. Franciaországban ismerte meg első feleségét Klein Rózsi képzőművészt is. 1927-ben nyílt meg első önálló kiállítása a városban. „Párizs volt az a hely, amely fölismerte, amit csinálok, elfogadta, úgyhogy hát érthető, hogy az ember egy olyan helyen akar élni, ahol megértik. Ott engem totál megértettek.” ⁹ – fogalmazott később Kertész.

1928-ban vásárolta meg az első Leica kameráját, majd megbízást kapott az új Vu magazintól, amelynek Man Ray, Germaine Krull és Eli Lotar mellett az egyik fő-fotográfusa lett. Ekkor már nemzetközi szinten ismert és elismert volt munkája. „Én csináltam, amit csináltam. 1928–29-ben kitalálták, hogy én vagyok a »litterary reportage« megteremtője. Holott én egyszerű normál fotós vagyok. Sokszor mondták nekem, te szürrealista vagy, te absztrakt fotós vagy stb. Nevezzetek aminek akartok – válaszoltam –, nekem mindegy.” ¹⁰

1933-ban a Le Sourire magazin felkérésére létrehozta a formabontó Torzulások című aktsorozatát, majd 1934-ben kiadta a Paris vu par André Kertész (Párizs, André Kertész szemével) című könyvét, mely egyfajta esszenciáját nyújtja párizsi képeinek. 

…Párizsból New Yorkba

1935-re a végtelennek tűnő európai lehetőségeket és a párizsi diadalmenetet egyre inkább beárnyékolta a háború előszele és az antiszemitizmus. A megrendelések és publikációs lehetőségek csökkenése miatt feleségével bizonytalannak érezték a jövőjüket. Kertészt 1936-ban kereste fel az amerikai Keystone Press Agency képviselője Ernie Prinz egy New York-i munkalehetőséggel. Bár a fotográfusnak rossz előérzete volt az ajánlattal kapcsolatban, végül elfogadta azt és Erzsébettel New Yorkba indult, bízva a helyzetük javulásában. Prinz azonban többszörösen megszegte előzetes megállapodásukat – Kertész leginkább azért kelt át az óceánon, hogy riportokat  készíthessen, ezzel szemben az ügynökségnél szinte csak stúdióbéli munkát kapott, ahol kereskedelmi célra, beállított felvételeket kellett készítenie. Az ügynökség elhagyása után próbált szabadúszóként dolgozni, mint ahogyan az korábban Párizsban már jól működött. Igyekezett elég bevételt keresni ahhoz, hogy feleségével visszaköltözhessen Franciaországba. Olyan lapoknak dolgozott, mint a Harper’s Bazaar, Vogue, Town & Country, Collier’s, Coronet és a Look.

Azonban New York szakmai közegének elvárásai teljesen eltértek attól, mint amit korábban a francia fővárosban tapasztalt: „Kitűnt, hogy Amerikának a stílusa olyan volt, hogy amit én csináltam, amit én kreáltam, az nekik nem kellett, nekik a tisztán kommersziális dolgok, ami csak pénzt jelentett, vagy pediglen technikailag kitalált érdekes dolgok mentek, ami mesterséges volt, engem ez nem érdekelt.” ¹¹ Az amerikai sajtó tehát kezdetben nem kecsegtette sok jóval, munkáját több kritika érte az emigrálás utáni években, például a Life magazin is elutasította a képeit: „Az ítélésük szerint túlságosan sokat beszélnek a képeim. Nem értettem, hogy pontosan mit értenek ezen, mert az én felfogásom szerint a képekkel is kell beszélni. Szerintük azért nincs szükség erre, mert az  újságíró megírja, amit akar, és a fotósoknak pedig az események dokumentálása a feladata.” ¹²

A visszatérés Európába nem kínálkozott ésszerű döntésnek a háborús helyzet eszkalálódása és a zsidóüldözés miatt. Feleségével Amerikában maradtak, amire Kertész így emlékezett vissza: „…jött a háború, és »ellenség« lettem. Ujjlenyomatot vettek, és nem volt szabad fényképezőgépet venni a kezembe, csak zárt falak között. Nem tehettünk mást, felvettük az amerikai állampolgárságot. Már ekkor sem voltunk túl  fiatalok, itt  is eltöltöttünk  tíz  évet, féltünk egy új élet elkezdésétől. Elhatároztuk, hogy végleg itt maradunk.” ¹³ A második világháború után némileg enyhítette Kertész mellőzöttségét és biztosabb megélhetést kínált számára az Condé Nast Kiadóval kötött kizárólagos szerződése 1949-ben, illetve a House & Garden című lap számára is hosszabb ideig készített megbízásra felvételeket.

1962-ben mondott fel végleg a kiadóvállaltnál, ezt követően karrierjében és életében pozitív változások következtek. Fotográfiáját egyre inkább befogadta és díjazta az amerikai közönség. 1963-ban kiállíthatott és IV. Velencei Fotográfiai Biennálén, ahol aranyérmet nyert. Még ebben az évben felkérést kapott a New York-i Museum of Modern Arttól egy egyéni kiállításra, ami 1964-ben meg is valósult és ezzel kezdetét vette az amerikai hírnév is.

Az életmű vége – Kertész hagyatéka Szigetbecsén

Kertész nemzetközi sikerei ellenére számos alkalommal látogatott haza Magyarországra, tartotta a kapcsolatot a magyar családtagokkal, barátokkal, fotográfusokkal. 1985. szeptember 28-án New York-i otthonában bekövetkezett haláláig gyakran járt vissza Budapestre és Szigetbecsére, gyermekkora meghatározó helyszíneire és Esztergomba is, ahol fiatal sebesült katonaként töltött egy kitörölhetetlen időszakot. 

„Mindaz, amit értékesnek tartanak életemben, Magyarországról származik” – nyilatkozta az idős mester a halálát megelőző évben a Budapesti Tavaszi Fesztivál díszvendégeként. Az 1984-ben még utoljára eljuthatott Szigetbecsére is, ahol a Petőfi Művelődési Otthonban önálló kiállítása nyílt. Ezen a látogatáson ajánlotta fel az akkor még csak tervben lévő André Kertész Emlékmúzeum számára fotóinak egy részét, miután megtekintette a kiállítótérnek szánt, a Makádi út 40. alatt található épületet. 

A művész által küldött 120 eredeti fotó jelentette az alapot a tervezett szigetbecsei Kertész-gyűjteményhez. A képek után azonban hamarosan a művész halálhíre érkezett. Hagyatékának amerikai kezelői Kertész 1985-ös halála után a lakásának néhány bútordarabját, s használati és dísztárgyát szintén felajánlották a község számára. A fotók és emléktárgyak azóta is megtekinthetőek a becsei emlékmúzeumban, illetve az anyag jelentős része a Capa Központ André Kertész – A szentimentalista – Válogatás Szigetbecsének ajándékozott képeiből című állandó kiállításán is szerepelhet. 

André Kertész fotográfiái sok esetben érzelmi kivetülésként értelmezhetőek, született szentimentalistának tartotta magát, az érzések megélésének és kifejezésének belső igénye egész életében jelen volt. Vallotta, hogy a jó fotográfiához nem elegendő a technikai tudás – sokkal fontosabb a fotós érzékenysége, nyitottsága és személyes viszonya ahhoz, amit közvetíteni akar. „A technikai trükkök semmiképp sem helyettesíthetik azokat az érzéseket, amikkel a fotográfusnak rendelkeznie kell. (…) Ha valami meghatja az embert, ha valami erős érzelmeket kelt, amikor az ember felfedez valamit, csak hagynia kell, hogy a kamerája megörökítse. Nem a technika teszi, hogy a kép jó, hanem a beleérzési képesség és az emberi érzelmek.”¹⁴

A Capa Központ André Kertész – A szentimentalista – Válogatás Szigetbecsének ajándékozott képeiből című új állandó kiállítását, illetve Kertész életművét a tárlathoz kapcsolódó weboldalon keresztül részletesebben is megismerheti. 

Kertész születésének 131. évfordulóján, 2025. július 2-án Kopin Katalin a kurátora tart vezetést a Capa Központban. Az esemény ingyenes, de regisztrációhoz kötött. További információt itt találhat. 

Korábbi cikkeink a kiállítással kapcsolatban:
André Kertész: A szentimentalista – Válogatás Szigetbecsének ajándékozott képeiből – Új állandó kiállítás a Capa Központban
André Kertész életműve új perspektívából – interjú Kopin Katalin kurátorral

1. Dévényi Dénes: André Kertész. Fotóművészet, 1979 (22. évfolyam, 1-4. szám) ↩︎
2. Passuth Krisztina: Párizsi beszélgetés André Kertésszel. Újművészet, 1994 (5. évfolyam, 1-12. szám) ↩︎
3. Passuth Krisztina: Párizsi beszélgetés André Kertésszel. Újművészet, 1994 (5. évfolyam, 1-12. szám) ↩︎
4. Passuth Krisztina: Párizsi beszélgetés André Kertésszel. Újművészet, 1994 (5. évfolyam, 1-12. szám) ↩︎
5. Bodnár János: Magyar emlékek – Találkozás André Kertésszel. Magyar Hírek Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám) ↩︎
6.  Bodnár János: Magyar emlékek – Találkozás André Kertésszel. Magyar Hírek Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám) ↩︎
7. Bodnár János: Magyar emlékek – Találkozás André Kertésszel. Magyar Hírek Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám) ↩︎
8. Bodnár János: Magyar emlékek – Találkozás André Kertésszel. Magyar Hírek Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám) ↩︎
9. Kővári Tamás: Beszélgetés André Kertésszel. Fotóművészet, 1986 (29. évfolyam, 1-4. szám). A felvétel 1984 augusztusában, utolsó magyarországi látogatásakor készült. ↩︎
10.  Passuth Krisztina: Párizsi beszélgetés André Kertésszel. Újművészet, 1994 (5. évfolyam, 1-12. szám) ↩︎
11.  Kővári Tamás: Beszélgetés André Kertésszel. Fotóművészet, 1986 (29. évfolyam, 1-4. szám). A felvétel 1984 augusztusában, utolsó magyarországi látogatásakor készült. ↩︎
12.  Bodnár János: Magyar emlékek – Találkozás André Kertésszel. Magyar Hírek Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám) ↩︎
13. Bodnár János: Magyar emlékek – Találkozás André Kertésszel. Magyar Hírek Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám) ↩︎
14. Dévényi Dénes: André Kertész. Fotóművészet, 1979 (22. évfolyam, 1-4. szám) ↩︎

A cikk szövegéhez további forrásként szolgáltak Kopin Katalin írásai, amelyeket teljes egészükben a André Kertész – A szentimentalista – Válogatás Szigetbecsének ajándékozott képeiből című kiállításon olvashatóak. A Capa Központ weboldalán olvasható André Kertész életrajz. Ezeken felül a Vintage Galéria által 2007-ben publikált André Kertész – Budapest, Paris, New York című kiadvány, amely a következő linken érhető el.