Sorozatunkban a fotós szakma jeles képviselőit kérjük fel, hogy osszanak meg velünk három inspiráló élményt az elmúlt időszakból. Ezek lehetnek fotók, kiállítások, könyvek, vagy bármi egyéb, ami mély benyomást tett rájuk. E. Csorba Csilla művészettörténész, fotótörténész, muzeológus a következőket emelte ki:

Vicenzai Operafesztivál
Mozart: Don Giovanni Fischer Iván vezényletével a Budapesti Fesztiválzenekarral

A régi álmom, hogy Vicenzában, a legrégibb fennmaradt reneszánsz színház, a Teatro Olimpico falai között egy „élő” előadást halhassak, most 2025. november 1-én megvalósulhatott. A városban nem özönlenek úgy a turisták, mint a közeli Padovában vagy Veronában, pedig minden épület megér egy misét. (Egy lokálpatrióta férfi, látva, hogy külföldiek vagyunk, rögtön elmesélte, hogy Verona tulajdonképpen ellopta a show-t Vicenzától, mert William Shakespeare a Rómeó és Júlia című drámájának történetét közvetve a vicentinói írótól, Luigi da Portótól ismerte meg, akit a vicenzai Montecchio Maggiore dombon, két egymással szemben álló vár, a Bellaguardia és a La Villa kősziluettje ihletett meg.) A város arculatát Andrea Palladio jellegzetes, nemes vonalú épületei tették jelentőssé, kézjegyét olyan épületeken, mint pl. a Basilica Palladiana, a Palazzo Chiericati, a Palazzo Pojana, a római Pantheont idéző Villa La Rotonda – csodálhattuk meg.

 A Teatro Olimpicot az építész halála után, 1585-ben avatták fel, ekkorra készültek el a Vincenzo Scamozzi híres, ma is látható díszletei. A helyszín, a szobrokkal, az illúziót, perspektivikus hatást keltő városi utcaképpel maga is egyedülálló, s ehhez a varázslathoz járult a megunhatatlan Mozart opera fantasztikus előadása. Fischer Iván Don Giovanni értelmezését világhírű énekesek és a zenekar felemelő játéka tette katartikussá; a szereplők érzelmeinek hullámzása, vívódásaik, a jó és a rossz billenékeny egyensúlya a sikátorszerű, fény- árnyékhatást előidéző, sejtelmes Scamozzi díszletek előtt, s a néma szobrok figyelő tekintetével a vizuális és hangélmény egymásra ható, különös szimbiózisát teremtette meg. Nagy taps jutalmazta az előadást, s a taps a vicenzai utcán is felhangzott, hiszen egy alkalommal lámpások fényében kivetítőkön is élvezni lehetett az előadást. Megismerkedtem egy svájci hölggyel, aki Don Giovanni szolgája, Leporello szerepét alakító Luca Pisaroni hangja és játéka miatt Budapesten és Vicenzában mind a hat előadást megtekintette. A zeneszereteten túl bizonyíték ez arra is, hogy a szenvedélyes Don Juan-történet Mozart zenéjével mind a mai napig sokakat elcsábít.  

Jókai Mór200 – Kakas Márton tolltaraja és arcképcsarnoka. Borda Márton Áron gyűjtő katalógusa

Az elmúlt évtizedekben szerencsésen megszaporodott azon gyűjtők száma, akik fotográfiák, azokon belül is 19. századi, 20. század eleji képek gyűjtése mellett kötelezték el magukat. Nem véletlen, hogy a Fotóművészet hasábjain az elmúlt években Farkas Zsuzsa interjúi révén több gyűjtő ars poeticáját, érdeklődését ismerhettük meg, így köztük Borda Márton Áronét is. Pár hónappal ezelőtt Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmával saját költségén száz példányban, kiváló nyomdai minőségben a Jókai-gyűjteményét bemutató katalógussal lepte meg az e téma iránt érdeklődőket. A reprodukciókban gazdag kiadványban 117 oldalon csodálhatjuk meg egy kb. húsz évre visszamenő tematikus gyűjtés eredményét: a 150 tétel ismert és ismeretlen Jókai fotográfiák sorát, jelentős regényrészleteket, dedikációkat, stb. sorol.   

Borda Márton szerényen fogalmaz előszavában, méltán emlékezik meg három olyan gyűjtőről, mint Ernst Lajos, Ballagi Aladár és Vasberényi Géza, akik nagy buzgalommal szedték össze, váltották magukhoz, őrizték meg a magyar irodalom jeleseinek arcképeit, kéziratait, tárgyait. Az album nemcsak fejhajtás az elődök előtt, hanem felzárkózás is, hiszen hozzájuk, s édesapja, Borda Lajos antikváriushoz is híven alapos meghatározásokkal, leírásokkal teszi közzé a Jókai dokumentumok sorát. E gyűjtés segítette abban, hogy mindennek utánanézve az évek során igazi Jókai-fanné váljon, ma talán nem divatos módon, de magába szippantotta az író gazdag életműve. E ritka ajánló-katalógus célja nemcsak az elvégzett munka felmutatása, de egy olyan precízen összeállított „étlap”, amelyről kedvük, pontosabban pénztárcájuk nagysága szerint válogathatnak(nának) a gyűjtők. Nem minden eladó, ezen nem is csodálkozhatunk. Az albumban hivatkozási pontként szerepel az általam 1981-ben összeállított Baráti emlékül – Jókai Mór című fényképikonográfia kötet – örömmel látom, hogy az akkor közölt 128 tételt ma Borda Márton gyűjtése nyomán új Jókai portrékkal, variánsokkal tudnám bővíteni.

A tapintatlan fotóriporter. Erdélyi Lajos archívuma a Ceaușescu-korszakból című kiállítás a Centralis Galériában / Blinken OSA Archivum

Erdélyi Lajos, a Marosvásárhelyen született fotográfus, fotóriporter 1988-ban települt át feleségével Magyarországra, s a rendszerváltást követően be-belátogatott a Petőfi Irodalmi Múzeumba, barátkozott a múzeum fotósaival, filmelőhíváshoz, nagyításhoz kért segítséget a laborjukban, s hamarosan szinte családtagként járt az intézménybe. A PIM-ben 1991-ben katalógussal ellátott kiállítása nyílt az erdélyi írók portréiból Kovács Ida rendezésében. Kedélyes, jó mesélő, nagy tudású emberként ismertük meg, a Ceaușescu-érában nehezen elboldoguló ember sok veszéllyel járó mindennapjairól beszélt színesen, gazdag tartalommal, humorral is átszőve. Tőle hallottam Bözödújfalu igaz történetéről, a kárpátaljai zsidótemetők felkereséséről, Sütő András szerkesztőségi napjairól, s szerencsére a Hangtár vezetője, Maróti István hangfelvételen is rögzítette Laló emlékezéseit.  2008-ban beszélgettünk hosszabban a Kolta Galériában rendezett kiállítása alkalmával, kérdezte: mit csináljon nagy, kiterjedt életművével, hová adja? Javasoltam, hogy ezt ide, azt oda…, de ő egyben szerette volna az utódokra örökíteni írott, fényképezett hagyatékát. Most, a Centrális Galériában látható kiállítását megtekintve egyértelműen mondható, hogy jól döntött, döntöttek családtagjai, a Blinken OSA Archívum munkatársai a hagyaték tüzetes ismeretében megalkották Erdélyi, a tapintatlan riporter alakját. Ismertük író és művészportréit, az elfeledett zsidó temetőkről összeállított albumát, Orbán Balázs, Teleki Samu fényképfelvételeinek megmentését, bemutatását, kultúrtörténeti interjúit, család-és művelődéstörténeti írásait, de fotóriporteri munkája gazdag termésére eddig nem volt rálátásunk. Zádori Zsuzsa és Szilágyi Lenke kurátorok támaszkodhattak a felhasznált fotográfiai nyersanyagokról 1957 és 1977 között vezetett iktatófüzeteire, amelyekbe feljegyezte, hogy mikor, hol, mit fotózott, mindezt nem csak a maga örömére, hanem a nyersanyagnyilvántartás elszámolásához, a cenzúra számára kötelezően. 12 000 negatív-kocka átnézése után döntöttek a kurátorok arról a közel 200-ról, amellyel a szocialista Románia mindennapjait érzékeltetik Erdélyi tekintetén keresztül. Látjuk, mi fért bele az állandó optimizmusra hangolt cikkek mellékletébe, s mi nem: a kocsi tetején utazó, lekötözött Petőfi szobor, a csomagtartóból árult kis süldőmalac, az erőszakosan iparosított tájon átvonuló libák, dinnyeárusok, pásztorok, tutajosok, kosárfonók, sovány marhák vontatta szekér, szegény viskók, még szegényesebb lakótelepek, komor arcú és vidámnak látszó emberek közül.  Egy jól dokumentált korszakot látunk tárgyi és társadalmi jellemzőivel, s azzal, amit mögé látott, mesélt, írt Laló. Izgalmas lehetett Szilágyi Lenkének e fekete-fehér dokumentumokat gondolatban összevetni az általa az 1990-es években Irkutszkban, Szamarában, a Krimben talált valósággal, a megálló idővel, a mozdulatlansággal.  

         

E. Csorba Csilla